N.E.J.:„Az Eszperantó Világszövetség rangos nemzetközi szervezet, melynek soraiban neves politikusok, művészek, Nobel-díjas tudósok vannak” - BS: Nos, kissé elgondolkodtam: nyelvészek miért nincsenek?
Nézegetem az „Eszperantó írók művei”-t a MEK-en - szerkesztette és fordította: Nagy E. József.
Ezt írja:
„Az Eszperantó Világszövetség - az UEA - az ENSZ-szel, az UNESCO-val együttműködő rangos nemzetközi szervezet, amelyiknek soraiban* neves politikusokat, művészeket, Nobel-díjas tudósokat találhatunk, amelyiknek képviselői - la delegita reto - a világ minden jelentősebb városában megtalálhatók.”
* Nos, kissé elgondolkodtam … nyelvészeket miért nem?
„Az eszperantó ezt a sikerét elsősorban szerkezetének köszönheti.”
Nos, ez azért túlzás, hiszen a 16 szabály alapján alig van „szerkezete”!
„Zamenhof hallatlan kitartással, tudatossággal és egy idealistától meglepő gyakorlati érzékkel dolgozta ki a nyelvét.”
Érdekes módon pár sorral lejjebb ezt olvashatjuk:
„De az eszperantó sikerét nem lehet pusztán csak nyelvi indokokkal megmagyarázni. Talán ugyanolyan fontos szerepet játszott az is, hogy Zamenhof, megértve a nyelv társadalmi jellegét, nem dolgozta ki aprólékos részletességgel a nyelvet.”
Itt feltűnik valakinek, hogy a „tudatosság” és a „meglepő gyakorlati érzék” némi ellentmondásban van azzal, hogy „nem dolgozta ki aprólékos részletességgel”?
A kitartást talán elismerhetjük neki, a tudatosságot azonban ne vigyük túlzásba: Zamenhof szemorvos volt, és nem nyelvész, mert különben nem úgy alkotta volna meg a nyelvét, ahogy – és az 1894-es eszperantó kongresszuson nem kellett volna azt látnia, hogy az ő általa is támogatott változtatásokat leszavazza (157-tel 107 ellenében!) az akkor már konzervatívvá vált eszperantó közösség! Gyakorlati érzék meg csupán annyi volt benne, hogy egyszerűen kihajította a nyelvtanból, ami szerinte felesleges, de benne hagyta a tárgyeset jelölését, a jelző-főnén egyeztetést, és ami a legszebb: a mellékjeles betűket! Mindezek persze az anyanyelvére jellemző sajátosságok voltak, amiket másként kezelt volna, ha lett volna némi alaposabb nyelvészeti jártassága.
Nagy E. József írja:
„Idézzük őt újra:
"A fő feladatok*, amelyeket meg kellett oldani, a következők:
I. A nyelv legyen rendkívül egyszerű, hogy játszva lehessen megtanulni.
II. Mindenki, aki megtanulta a nyelvet, rögtön használni tudja a másnyelvűekkel való érintkezésre, függetlenül attól, hogy a világ elfogadja és nagyszámú híve lesz-e, vagy sem - azaz a nyelv kezdettől fogva, belső felépítésének hála, hatékony eszköze legyen a nemzetközi kommunikációnak.
III. Legyőzni a világ közömbösségét és rábírni, hogy minél előbb és minél nagyobb számban használni kezdje az ajánlott nyelvet, élő nyelvként - nem csak végszükség esetén, szótárral a kézben."”
*Zamenhof megoldotta az I.-t. Tisztelet jár érte. De a II. már inkább csak homályos elképzelés erős belső ellentmondásokkal:
- a nemzetközi kommunikációban hatékony eszköz lehet ugyan, de csak azokkal, akik azt szintén megtanulták;
- a megfogalmazás, miszerint „mindenki, aki megtanulta a nyelvet rögtön használni tudja a másnyelvűekkel való érintkezésre” egy fából vaskarika, mivel itt ezek a „másnyelvűek” is csak azok lehetnek, akik megtanulták az eszperantót! Ezt csak úgy lehet elképzelni, hogy ez a „mindenki, aki megtanulta a nyelvet” különböző anyanyelvűek közül kerül ki … de miben speciális ez ahhoz képest, hogy különböző nyelvű emberek egy nyelvet megtanulnak és azon kommunikálnak?;
- „függetlenül attól, hogy a világ elfogadja és nagyszámú híve lesz-e, vagy sem” – ergo, ez a fogalmazás megengedi azt, hogy a világ nem fogadja el, és nincs nagyszámú híve; ebben az esetben megint csak akkor lehet „hatékony eszköze a nemzetközi kommunikációnak”, ha a másik fél, akivel kommunikálni akarok, az szintén bírja az eszperantót! De ha nincs nagyszámú híve, akkor hogyan lehetne hatékony? Akkor már a megtanulásának értelme is kérdésessé válik! Röviden: a könnyű tanulhatóság is csak akkor hasznos, ha nagyszámú beszélő használja. A puszta egyszerű „belső felépítés” nem garancia a nemzetközi elfogadottságra, és a vele kapcsolatos remények megvalósítására. Ahhoz hasonló ez, mint amikor valaki azt mondja a kövérnek, hogy „Tudod, van egy remek módszerem arra, hogyan fogyj le: ne egyél olyan sokat!”
- A III. pont pedig … puszta agitáció a terjesztésre! „Legyőzni a világ közömbösségét” – itt valami pozitívnak kellene jönnie, de ez a közömbösség úgy tűnik, hogy pusztán az eszperantó használatával kapcsolatban értik, mivel így folytatja: „és rábírni, hogy minél előbb és minél nagyobb számban használni kezdje az ajánlott nyelvet,” – „ajánlott”? Ki ajánlotta? Ő maga a saját „remekművét”. Valóban nem volt elfogult – csak annyira, mint minden anya a gyermekével, és mint minden férfi a szellemi „gyermekével”; és ezzel a kissé erőltetetten freudi fordulattal érthető, hogy azonnal „élő nyelvként” akarja elfogadtatni. Az utolsó mozzanat is kissé önellentmondásos: „nem csak végszükség esetén, szótárral a kézben.” – nem értem: az eszperantóval kapcsolatban éppen azt hangoztatják, hogy a lexikáját is annyira könnyű megtanulni, hogy pár szár gyökkel a fejben már szótár sem kell! Vagy itt az „élő nyelv”-re céloz talán: mintha az elő nyelvekhez nem kellene szótár, vagy esetleg ő maga is utált szótárazni? (Sok nyelvtanuló éppen ezen a mozzanaton bukik el – nem tudják, hogyan használják a szótárt, és lusták is rá.)
Nagy E. József:
„És van az eszperantónak mélységesen humánus, színvonalas eredeti irodalma, amelyik önmagában is érték és amelynek kedvéért akkor is érdemes lenne megtanulni, ha már senki sem beszélné.”
Sokan vannak, akik bizonyos nyelveket, néha a 'holt'-nak tartott nyelveket is éppen ezért tanulják meg. Itt érdekes fordulatot láthatunk – az eszperantó lehetne a világ közös nyelve az eszperantisták szerint, akik már olyan mennyiségű, eredeti és színvonalas irodalmat alkottak hozzá, hogy pusztán ezért is érdemes lenne megtanulni; vagyis itt szó sincs már praktikumról, hasznosságról, könnyű tanulhatóságról, hanem annál inkább irodalmi értékről!
És itt az én nagy problémám a gyűjteménnyel kapcsoltban! Ha ez így van, akkor miért fordították magyarra a gyűjtemény teljes anyagát? Miért csak a versek vannak eszperantóul és magyarul megtalálhatóak? Miért nem mutatták be a prózai szövegeket is kétnyelvűen? Mindez jelzi, hogy itt is egyfajta önkifejezési ösztön az, ami az embereket beleviszi a mozgalomba, amely sokszor puszta művelődési öncél – messze attól a praktikumtól, aminek Zamenhof szánta. És ezt talán jelzi az is, hogy ennek már ő maga lerakta az alapjait azzal, hogy a kezdetek kezdetén klasszikusokat kezdett fordítani … Valahol elsikkadhatott az az eszme, hogy azok vezethetők bele világégésekbe, akiknek nincs módjukban és indíttatásuk klasszikusokkal foglalkozni, és jobbára a klasszikus nevelést kapó elit az, aki hajlamos az egymással más-más nyelven is jól szót értő embereket kedvük szerint a pusztulásba szólítani a saját kapzsiságuk, vagy éppen érdekük védelmében.
***
Zamenhof szavai: „egy fogékony lélek átérezheti a soknyelvűség boldogtalanságát, és lépten-nyomon meggyőződhet, hogy a nyelvek sokfélesége a legfőbb - ha nem az egyelten - ok, amely az emberi családot szétválasztja, és ellenséges részekre osztja.”
Ez valóban azt jelzi, hogy Zamenhof agyába szinte beleégett ez az élmény, de azt is, hogy gyermeki elméjével és felfogóképességével szemlélte a problémát: a közös nyelv nem teremt békét azok között, akik között érdekellentét van.
Továbbá:
„(…) egymás után vetettem félre a gyermeki utópiákat, csak egy közös emberi nyelv álmát nem bírtam sohasem elvetni."
Nagy E. József : „És álma valóra vált.” – Itt Nagy Úr Zamnehof-éval hasonló idealizmusról tesz tanúbizonyságot.
Nagy E. József:
„Lemondva szerzői jogairól, jobban mondva az eszperantista közösségre ruházva azokat, a mindennapi használatra bízta a nyelv fejlesztését.”
Mindig is érdekelt, hogy egy mesterséges nyelvre hogyan lehet szerzői jogot szerezni? Másik dolog, hogy azzal, hogy ezt átruházta az eszperantó közösségre, úgy néz ki elindított egy mozgalmat, és tartalmat adott egy később kibontakozó rejtetten diszkriminatív alapokon érlelődő és a terjedése érdekében nyelvészeti téveszméket, és a szekták működésére jellemző sajátos módszereket alkalmazó közösség létéhez.
***
VÉG-szó?
Mindezek után a hab a tortán az utolsó bekezdés:
„Most újból nehéz időket élünk. Nyelveink még mindig elválasztanak és megosztanak. Lépten-nyomon éreztetik velünk, hogy nincsenek emberek, csak oroszok, lengyelek, németek ... stb. vannak. Lelkünk most is gyötrődik. De ha felnövünk, már nem kell évekig kínlódva keresnünk az eszközt: teljes pompájában vár minket a Zamenhof-megálmodta-megalkotta nyelv, a béke és a barátság, az emberek nyelve: az ESZPERANTÓ.”
Érdekes, de inkább tragi(komi)kus, hogy lingvisztikai alapú, kultúrpolitikai világvége-szerű látomásában miért nem azért sajog a szíve, hogy ezek szerint lehetséges, hogy Zamenhof egész munkássága hiábavaló volt, és nem-e esetleg egy másik nyelvtervezet mögé kellene ekkora mozgalomnak támogatásul odaállnia? Ezzel a bekezdéssel ugyanis EMBER-EMBER közé állít ellenétet: ember, aki nem használja, nem támogatja az eszperantót, és ember, aki igen.
***
Brain Storming
