(Képen) Julien Green, (9 nyelv):„Az eszperantó számomra: lelkesítő gondolat.(…) Egy közös nyelv talán hozzájárulna a háborús veszély csökkentéséhez, de érzésem szerint sajnos az utópiák birodalmába tartozik.”
*****************************************************
HERBERT PILCH
Herbert Pilch,
(14 nyelv) Freiburg
(Nyelvei: német, angol, francia, orosz, holland, kirmi, svéd, norvég, „bázeli”, latin, görög, szláv, román, kelta)
Hamarabb volt tolmács, mint ahogy megszerezte a filológiai doktorátust. A freiburgi egyetem professzora.
A véleménye: „Az eszperantóval kapcsolatosan nincs tapasztalatom. Nem érzem, hogy most vagy a jövőben versenyképes lenne a jelenlegi lingua francával, az angollal vagy az orosszal*. Az angolt az USA presztízse** tette „köznyelvvé”. Ha ez a presztízs emelkedik, a nyelv jelentősége is növekszik; ha csökken, párhuzamosan csökken majd a nyelv elterjedtsége is.”(1)
*A forrásként idézett könyv 1988-ban jelent meg! Akkor még élt az az elképzelés, hogy a politikai és gazdasági befolyás döntő hatással van az ezt birtokló nemzetek nyelvének népszerűségére és elterjedésére – ma már az orosz szép példája annak, hogy ez nem feltétlen elfogadható érv egy nyelv elterjedtségére.
**Ez természetesen így van, és ez merőben ellentétes azzal, hogy ebben a képben tetszelegnek a britek: azt képzelik, hogy mivel ők vannak közvetlen Európa mellett (mivel ők kulturálisan nem tekintik magukat Európa részének; ezt jelzi a közkeletű kifejezés is, hogy „Continent”-ként említik Európa rajtuk kívüli részét), így az a tévképzet alakult ki, hogy ők, az ő kulturális karakterük az oka az angol Európában való térhódításának. Ez lehet az oka annak, hogy a Cambridge-ben, és Oxford-ban, és sok más kiadó által kiadott nyelvkönyvükben erőteljesen jelentkezik az angol kultúra, szokások, hagyományok, stb. bemutatása.
Az angol azonban már most közvetítő nyelvnek számít: kb 500 milló anyanyelvi beszélője van, és minimum 1 milliárd, de inkább másfél milliárd olyan, aki második nyelvként használja. Ebből az következik, hogy 1 anyanyelvi angol beszélőre 2-3 nem anyanyelvi, az angolt második nyelvként, vagy sokadik nyelvként tanuló, használó jut. Mindebből pedig egyértelműen az következik, hogy az angol anyanyelvű országokon kívül 2-3-szorosa annak az esélyének, hogy tanult angolságú angol beszélővel fogunk találkozni, mint anyanyelvivel. Vagyis az angol mármost is elsősorban közvetítőnyelvként terjed és funkcionál, nem pedig „kulturális imperialista gyarmatosító eszközként” – mindez az angolok szemében akár bosszantó is lehet, mivel ezzel az a tény is igazolást nyerhet, hogy nyelv és az „eredeti hordozó kultúra” (ami bármely nyelvnél is csak pillanatnyi állomás a folyamatos átalakulások káosza közepette), így az angol nyelv (tankönyvekbe bekerülő többé-kevésbé standardizált változatai) nem a kulturális háttér miatt, hanem egy véletlenszerűen előálló folyamat eredményének „megszaladása”. Ilyenekre gyakorta van példa, bár a nyelvek, pontosabban az angol esetében ez most szinte egybeesett a tömegtájékoztatás technikai robbanásával is.
… Sok tényezőt lehetne még kimutatni, ami az angol „megszaladását” magyarázza, de kétséges, hogy egy megszervezett összesküvés legyen a háttérben, vagy ahogyan Eszényi Jószef is fogalmazott: "Az angol nyelv és igenis a (főleg amerikai) kultúra napjaink szerves részévé vált. Mi más ez, ha nem "nyelvi gyarmatosítás"?"
***
JULIEN GREEN
Herbert Pilch,
(14 nyelv) Freiburg
(Nyelvei: német, angol, francia, orosz, holland, kirmi, svéd, norvég, „bázeli”, latin, görög, szláv, román, kelta)
Hamarabb volt tolmács, mint ahogy megszerezte a filológiai doktorátust. A freiburgi egyetem professzora.
A véleménye: „Az eszperantóval kapcsolatosan nincs tapasztalatom. Nem érzem, hogy most vagy a jövőben versenyképes lenne a jelenlegi lingua francával, az angollal vagy az orosszal*. Az angolt az USA presztízse** tette „köznyelvvé”. Ha ez a presztízs emelkedik, a nyelv jelentősége is növekszik; ha csökken, párhuzamosan csökken majd a nyelv elterjedtsége is.”(1)
*A forrásként idézett könyv 1988-ban jelent meg! Akkor még élt az az elképzelés, hogy a politikai és gazdasági befolyás döntő hatással van az ezt birtokló nemzetek nyelvének népszerűségére és elterjedésére – ma már az orosz szép példája annak, hogy ez nem feltétlen elfogadható érv egy nyelv elterjedtségére.
**Ez természetesen így van, és ez merőben ellentétes azzal, hogy ebben a képben tetszelegnek a britek: azt képzelik, hogy mivel ők vannak közvetlen Európa mellett (mivel ők kulturálisan nem tekintik magukat Európa részének; ezt jelzi a közkeletű kifejezés is, hogy „Continent”-ként említik Európa rajtuk kívüli részét), így az a tévképzet alakult ki, hogy ők, az ő kulturális karakterük az oka az angol Európában való térhódításának. Ez lehet az oka annak, hogy a Cambridge-ben, és Oxford-ban, és sok más kiadó által kiadott nyelvkönyvükben erőteljesen jelentkezik az angol kultúra, szokások, hagyományok, stb. bemutatása.
Az angol azonban már most közvetítő nyelvnek számít: kb 500 milló anyanyelvi beszélője van, és minimum 1 milliárd, de inkább másfél milliárd olyan, aki második nyelvként használja. Ebből az következik, hogy 1 anyanyelvi angol beszélőre 2-3 nem anyanyelvi, az angolt második nyelvként, vagy sokadik nyelvként tanuló, használó jut. Mindebből pedig egyértelműen az következik, hogy az angol anyanyelvű országokon kívül 2-3-szorosa annak az esélyének, hogy tanult angolságú angol beszélővel fogunk találkozni, mint anyanyelvivel. Vagyis az angol mármost is elsősorban közvetítőnyelvként terjed és funkcionál, nem pedig „kulturális imperialista gyarmatosító eszközként” – mindez az angolok szemében akár bosszantó is lehet, mivel ezzel az a tény is igazolást nyerhet, hogy nyelv és az „eredeti hordozó kultúra” (ami bármely nyelvnél is csak pillanatnyi állomás a folyamatos átalakulások káosza közepette), így az angol nyelv (tankönyvekbe bekerülő többé-kevésbé standardizált változatai) nem a kulturális háttér miatt, hanem egy véletlenszerűen előálló folyamat eredményének „megszaladása”. Ilyenekre gyakorta van példa, bár a nyelvek, pontosabban az angol esetében ez most szinte egybeesett a tömegtájékoztatás technikai robbanásával is.
… Sok tényezőt lehetne még kimutatni, ami az angol „megszaladását” magyarázza, de kétséges, hogy egy megszervezett összesküvés legyen a háttérben, vagy ahogyan Eszényi Jószef is fogalmazott: "Az angol nyelv és igenis a (főleg amerikai) kultúra napjaink szerves részévé vált. Mi más ez, ha nem "nyelvi gyarmatosítás"?"
***
(9 nyelv) Párizs-Amerika:
(Nyelvei: angol, latin, görög, héber, francia, olasz, német, dán, spanyol)
A Francia Akadémia Negyven Halhatatlanja közé tartozik, de amerikai állampolgár volt. Nyelvi tehetsége folytán „nem hitt az irodalmi művek transzponálhatóságában”, mert szerinte „a fordítás nem más, mint a többé-kevésbé megfelelőnyelvi ekvivalenciák keresése és – szerencsés esetben – megtalálása.” Rajongott a nyelvtanokért, és valószínűleg az eszperantó „nyelvtantalansága” miatt vélekedett a következőképpen róla:
„Az eszperantó számomra: lelkesítő gondolat. Sajnos, mint a többi mesterséges nyelvből, ebből is éppen az élet hiányzik.* Minden nemzeti nyelv a valaha élt nemzedékek eredményeinek és szenvedéseinek a tükre.** Egy közös nyelv talán hozzájárulna a háborús veszély csökkentéséhez, de érzésem szerint sajnos az utópiák*** birodalmába tartozik.”(1)
* Itt Green talán az irodalmi, nemzeti kulturális hátteret hiányolta, és ezt aposztrofálta „a nyelv élete”-ként. Lehet hogy akkor még nem volt így, és lehet hogy ő maga nem is nagyon foglalkozott ezzel, de az eszperantó sokat tett azért, hogy kialakítsa a maga irodalmát, egyrészt úgy, hogy világirodalmi műveket fordítottak eszperantóra (maga Zammenhof is ezzel kezdte: 920 szóval klasszikusokat fordított és eredeti eszperantó nyelvű költeményeket is írt. A La Espero (A remény) című verse az egész eszperantó mozgalom himnusza lett.(2)), vagy eleve eszperantó nyelven alkottak műveket.
** De az is lehet, hogy Green csupán a nyelvtörténeti előzményeket hiányolta, vagy nem tudta értelmezni azt, hogy a mesterséges nyelvekkel mit is lehet kezdeni, és ezt a bizonytalanságát jellemezheti a „háborús veszély csökkentésének” gondolata. Ez utóbbi azonban inkább azt példázza, hogy remekül érthetett a nyelvekhez, de a társadalmi viszonyok nyelvi meghatározottságának megítélésével kapcsolatban talán nem volt kiegyensúlyozott véleménye: gondoljunk csak az országokon belőli, lényegében egyazon nemzeti nyelvet beszélők közötti viszályokból kialakuló polgárháborúkra egyik végletként; másik végletként pedig ugyancsak az egyazon országon belőli szubdialektusok alapján való diszkriminációra.
*** A nyelvi alapú utópiák között, az előzőekből kiindulva azt mondhatjuk, hogy helyet kaphat egyrészt az a tévképzet, miszerint
A) az azonos nyelvet beszélők azonos módon fognak gondolkodni, így a közöttük lévő viszálykodások esélye csökken; és másrészt az is, hogy
B) az eltérő nyelvet beszélők teljesen másképp látják a valóságot, így nem lehet tökéletes egyetértés közöttük.
(9 nyelv) Párizs-Amerika:
(Nyelvei: angol, latin, görög, héber, francia, olasz, német, dán, spanyol)
A Francia Akadémia Negyven Halhatatlanja közé tartozik, de amerikai állampolgár volt. Nyelvi tehetsége folytán „nem hitt az irodalmi művek transzponálhatóságában”, mert szerinte „a fordítás nem más, mint a többé-kevésbé megfelelőnyelvi ekvivalenciák keresése és – szerencsés esetben – megtalálása.” Rajongott a nyelvtanokért, és valószínűleg az eszperantó „nyelvtantalansága” miatt vélekedett a következőképpen róla:
„Az eszperantó számomra: lelkesítő gondolat. Sajnos, mint a többi mesterséges nyelvből, ebből is éppen az élet hiányzik.* Minden nemzeti nyelv a valaha élt nemzedékek eredményeinek és szenvedéseinek a tükre.** Egy közös nyelv talán hozzájárulna a háborús veszély csökkentéséhez, de érzésem szerint sajnos az utópiák*** birodalmába tartozik.”(1)
* Itt Green talán az irodalmi, nemzeti kulturális hátteret hiányolta, és ezt aposztrofálta „a nyelv élete”-ként. Lehet hogy akkor még nem volt így, és lehet hogy ő maga nem is nagyon foglalkozott ezzel, de az eszperantó sokat tett azért, hogy kialakítsa a maga irodalmát, egyrészt úgy, hogy világirodalmi műveket fordítottak eszperantóra (maga Zammenhof is ezzel kezdte: 920 szóval klasszikusokat fordított és eredeti eszperantó nyelvű költeményeket is írt. A La Espero (A remény) című verse az egész eszperantó mozgalom himnusza lett.(2)), vagy eleve eszperantó nyelven alkottak műveket.
** De az is lehet, hogy Green csupán a nyelvtörténeti előzményeket hiányolta, vagy nem tudta értelmezni azt, hogy a mesterséges nyelvekkel mit is lehet kezdeni, és ezt a bizonytalanságát jellemezheti a „háborús veszély csökkentésének” gondolata. Ez utóbbi azonban inkább azt példázza, hogy remekül érthetett a nyelvekhez, de a társadalmi viszonyok nyelvi meghatározottságának megítélésével kapcsolatban talán nem volt kiegyensúlyozott véleménye: gondoljunk csak az országokon belőli, lényegében egyazon nemzeti nyelvet beszélők közötti viszályokból kialakuló polgárháborúkra egyik végletként; másik végletként pedig ugyancsak az egyazon országon belőli szubdialektusok alapján való diszkriminációra.
*** A nyelvi alapú utópiák között, az előzőekből kiindulva azt mondhatjuk, hogy helyet kaphat egyrészt az a tévképzet, miszerint
A) az azonos nyelvet beszélők azonos módon fognak gondolkodni, így a közöttük lévő viszálykodások esélye csökken; és másrészt az is, hogy
B) az eltérő nyelvet beszélők teljesen másképp látják a valóságot, így nem lehet tökéletes egyetértés közöttük.
***
Folyt.köv.
Julien Green-ről bővebben:
Irodalom:
(1) Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.
(2) Horváth József: 30 nap alatt eszperantóul, 80.o.
A bevezető cikk szövege megtalálható a „ NYELVÉSZ - Nyelvészeti vitafórum” EU-szperantó??? – topicjában.
Folyt.köv.
Julien Green-ről bővebben:
Irodalom:
(1) Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.
(2) Horváth József: 30 nap alatt eszperantóul, 80.o.
A bevezető cikk szövege megtalálható a „ NYELVÉSZ - Nyelvészeti vitafórum” EU-szperantó??? – topicjában.
