Az eszperantó (és mozgalmának) kritikája

Kép forrása: http://www.joerg-rhiemeier.de/menu.html

Ahol az Eszperantó tévedett…

Az Eszperantó (továbbiakban: ESP) a világ legnépszerűbb mesterséges segédnyelve (IAL = international auxiliary language); és ez a hosszútávon is fennmaradó népszerűsége bizonyára a használhatóságának tudható be. A Volapük nyelvet eleinte nagy lelkesedéssel fogadták, de néhány év alatt mindez ellanyhult, mivel kiderült, hogy túlságosan esetlen és nehéz volt megtanulni; a 17. század „filozófiai” nyelvei sohasem keltek életre. Mindebből tisztán látszik, hogy az ESP magasabb rendű a korábbi IAL próbálkozásokhoz képest.

Másrészről azonban, az ESP sikerének tárgyalása itt nem fejeződik be; valójában több új segédnyelvet is propagáltak az ESP megjelenése után, többet, mint előtte. Nyilvánvaló, hogy ennek az oka abban leledzik, hogy sok szerző nem tartja az ESP-t alkalmasnak a nemzetközi segédnyelv szerepére, vagy legalábbis több hibát és hiányosságot is találtak benne, ami fejlesztésre szorult/szorulna. Bárhogy is van, számos olyan sajátosságot találunk benne, ami legalábbis megkérdőjelezhető.

***

Fonológia
Mássalhangzók

Az ESP több mássalhangzót használ, mint kellene. Az ínyhang és réshang kombinációjával kiejtett ĥ sok nyelvből hiányzik, és éppen emiatt jobb lett volna ilyesmit elkerülni egy segédnyelvben. A legtöbb későbbi segédnyelvben nincs benne, és az ESPisták között is erős a tendencia arra, hogy k-nak ejtsék, pl. ĥemio 'kémia' > kemio. Továbbá, az ESPban elég sok sziszegő hang van: veoláris és posztalveoláris, affrikáta és réshang, hangtalan és hangoztatott. A sziszegő hangok e sokfélesége a szláv nyelvekre emlékeztet és nehézséget jelent sok nyelvtanuló számára. Sok nyelvben például, nem tesznek különbséget a [dzs] (az angolban  j, az ESPban ĝ) és a [zs] (a franciában  j, az ESPban ĵ) között. A németek például nagy valószínűséggel rosszul ejtik az s-t és [z]-t ejtenek helyette; néhány másik nyelvben nincs különbség az [s] (az ESPban ŝ) és az [sz] (ESPban s) között. Egy segédnyelvben az optimális száma a sziszegő hangoknak mindössze egy: az ’sz’ és semmi egyéb. A legtöbb későbbi segédnyelvtervezet ennek megfelelően valóban kevesebb és egyszerűbb mássalhangzót tartalmaz, mint az ESP.

Helyesírás

A mássalhangzók e sokszínűsége problémát okoz a helyesírás terén is. A latin betűs írás egyszerűen nem tartalmaz elegendő betűt arra, hogy mindezeket kifejezze, legalábbis úgy semmiképpen, ha valaki el akarja kerülni az abszurd betűértékeket. Tehát, az ESP mellékjeleket használ a mássalhangzókon. Ezek a mellékjelek aztán azonnal problémát okoznak a számítástechnikában és a nyomtatási technikában, ami elkerülhető lett volna egy szűkebb mássalhangzókészlettel (vagy azzal, hogy kettős betűket alkalmaznak, olyanokat, mint pl. az sh vagy a ch – ami általános gyakorlatként el is terjedt az ESPisták között!), és az előzőek ismeretében ezek nem is szerepelnek a később készült nyelvi tervezetekben sem.

Morfológia

Szóképzés

Az ESP igen hatékony szóképzésen alapuló alaktana kedvező sajátosság, mivel lehetőséget teremt arra, hogy a maga helyén használják. Azonban, ezt időnként túlzásba viszik. Sok szót az ellentétéből származtatnak a mal- előképző segítségével, pl. malbona = rossz, mallumo = sötétség. Vannak azonban példák arra, amikor ez a módszer kikerül az ellenőrizhetőség alól; erre példák a sokszor idézett pafilego = ’nagy lövő eszköz’ = ágyú, és a malsanulejo 'nemegészséges emberek helye’ = kórház. Ezekben a példákban az ESP inkább filozófiai nyelv, annak ellenére, hogy az utóbbi eléggé használhatatlan.  Így egyáltalán nem meglepő, hogy sok ESPista inkább a kevésbé szisztematikus, azonban nemzetközileg is közismert szavakat használja, nevezetesen kanono és hospitalo formában. Egy különösen rossz megoldást láthatunk a következő alfejezetben.

A nemekről

Az ESPban, a nőnemű személyekre vonatkozó hiányzó alakokat a hímnemű alakokból képzik az –in képzővel, pl. doktoro = ’orvos’, doktorino = doktornő’. Tehát a nyelvtani nem semlegessége sérül. Ez olyan formai szélsőségekhez vezethet, mint pl. a patrino esetében is, ami ’anya’ jelentésben mint ’hímnemű apa’ képződik! Az a tény, hogy a nőnem képzője az újlatin kicsinyítő képzőre, az –ino-ra emlékeztet, még csak ront a helyzeten. Az Ido-ban megkísérelték mindezt orvosolni azzal, hogy bevezették az –ul toldalékot a hímnem képzéséhez, és néhány ESPista át is vette ezt, mindez azonban eléggé esetlen eljárás, és a nőnemképző rag még mindig az –in, vagyis a nőnemű szavak továbbra is úgy néznek ki, mint a kicsinyítőképzett alakok. Ehhez képest kínált a Novial elegánsabb megoldást, ahol magánhangzó-végződéssel jelezték a nyelvtani nemet (-e=semleges nem, -o=hímnem, -a=nőnem).

A tárgyeset

Az ESP tárgyesete nyilvánvalóan a nyelv leginkább felesleges jellemzője. Zamenhof minden bizonnyal hajlott arra, hogy a nyelve szórendje lehetőleg szabad legyen annyiban legalábbis, hogy az alany és a tárgy helyet cserélhessen, mint abban a mondatban, hogy homon mordas hundo. De ki is állítja, hogy egy segédnyelvben minderre szükség lenne? A rögzített szórenddel a tárgyeset szükségtelenné válik. Az Ido-ban ez választható, és csak akkor használatos, ha a szórend fordított; a legtöbb később összeállított segédnyelvtervezetben mindez már nem szerepel, és nincs lehetőség bennük fordított szórendre.

© 2007 Jörg Rhiemeier

Last update: 2007-11-17

Az eredeti cikk forrása:

http://www.joerg-rhiemeier.de/Conlang/ranto.html

Jörg Rhiemeier's Conlang Page:

http://www.joerg-rhiemeier.de/Conlang/index.html