Dienes Gedeon, Budapest (12 nyelv): „Az eszperantóért a minimálisra csökkentett nyelvtana és a maximálisra fokozott szóképzési módozatai miatt lelkesedem. Csak az a kár, hogy nincs mire használnom.”
Kép forrása: http://kultura.hu/img/upload/200612/dump_136932.jpg
****************************
Taneda, Terutoyo, Tokió:
(20 nyelv – angol, német, holland, svéd, norvég, izlandi, finn, török, perzsa, arab, francia, olasz, spanyol, portugál, latin, kantoni és mandarin kínai, koreai, orosz, cseh)
„A latin kulturális jelentőségét érzem, gyakorlati fontosságát nem. Ezért a magam esetében úgy döntöttem, hogy csak az alapvető nyelvtanát sajátítom el… Azonkívűl – francia fordításban – elolvastam Julius Caesar De Bello Gallicóját (A gall háború) magyarul és Tacitus néhány művét.”
Taneda, 20-nyelvű tolmácsként, és a nyelvtudást, mint eszközt használó „szakmunkáként és munkaszervezőként”, aki konferenciaközpontot hozott létre, tolmácsok és fordítók munkáját szervezi non-stop szolgálatban… praktikusan gondolkodik: fontos a múlt ismerete, de nem feltétlenül szükséges a múlt gyakorlatának felelevenítése. Ennek tökéletesen megfelel a döntése: a nyelvre leginkább a nyelvtana és a kiejtése a jellemző. A lexikális elemek képezik a nyelvek közötti „cserebere” legfontosabb „árucikkét”, így a szókészlet a mai modern nyelvekben már egyáltalán nem „tiszták”, sőt, egyrészt mondhatjuk, hogy rég nem azok, de leginkább azt mondhatjuk, hogy soha nem is voltak azok – a nyelvek lexikai „újítása” csak akkor alkot tiszta elemeket, ha a priori módon képeznek szavakat, mint pl. Zamenhof tette a tabellaszavak esetében. (Ezekkel az eszperantó lexikális elemekkel részletesebben is foglalkozni fogok a későbbiekben!) Így, ha valaki a jelenlegi, vagy „fejlett” államok lexikájával vagy a korábbi gyarmatosítás, vagy egyéb kulturális jelenlét következtében valamely „nagy nyelv” hatása alá került (durva leegyszerűsítéssel most vegyük ezt a „latin betűs írásmódot használó nyelvek” halmazának) azoknak a lexikája több ponton egyezést vagy erős hasonlóságot, vagy legalábbis nyomon követhető etimológiai bázist jelent.
A lexika tehát nagyobbrészt eleve „közkincs” a sűrűn érintkező nyelvek esetében – természetesen, mivel pl. az újlatin nyelvek mind jól mutatják a nyelvtani felépítésükben a latin eredetet, így azoknak a működésmódja is szinte azonos, és ott is csak a felszínes megjelenés szintjén vannak eltérések – már-már csak lexikai eltérés szintjén.
Érdekes módon Taneda, aki a latinnál kiemeli a kulturális jelentőséget, de ezt nem kapcsolja a gyakorlati fontossághoz – nem nyilatkozik az eszperantóról… még a gyakorlati fontossággal kapcsolatban sem.
*****************************************************************************
Dienes Gedeon, Budapest:
(12 nyelv – német, francia, magyar, spanyol, olasz, orosz, svéd, finn, norvég, dán, arab, japán)
„Nem vagyok híve a latin oktatásának. Az eredmény, amit a diákok nyolcévi tanulás után általában elértek, nem állt arányban a befektetett idővel és energiával.(1)”
Azt szokták mondani, hogy a latin grammatika élesíti az elmét. Ugyanezt persze a matematikával kapcsolatban is sokszor hangoztatják. Nos, az orosz nyelv legalább annyira élesíti.(2)
Az ún. újlatin nyelvek elsajátítását a latin megkönnyíti(3), de a bonyolult főnévragozásnak már ott sem vesszük hasznát. Az igeidők egyeztetését – az angol nyelvvizsgák mumusát – se könnyíti meg a latin consecutio temporum ismerete.(4) A helyes spanyol formák megtalálását igen… de érdemes ezért éveken át szerepeltetni a tantervekben?
Az eszperantóért a minimálisra csökkentett nyelvtana és a maximálisra fokozott szóképzési módozatai miatt lelkesedem. Csak az a kár, hogy nincs mire használnom.
(1)
Tegyük fel a kérdést: MIÉRT? Közelebb kerülünk a válaszhoz, ha úgy tesszük fel, hogy „MA miért nem éri meg latint tanulni?” Mikor érte meg a latintanulás a befektetett energiát? Természetesen akkor, amikor a latin hivatalos nyelv volt, vagyis a hétköznapi életben használatos volt. Vagyis, röviden: még a latin ÉLŐ NYELV korában volt értelme, biztos haszna a tanulásának.
Amikor még általánosan elterjedt és használatban lévő nyelv volt, addig igen hasznos volt az ismerete, és megérte a tanulásába befektetett energiát… persze akkor is csak ott, ahol használták. Mint ahogyan az egykori magyarországi erős orosz befolyás ellenére, az oroszt semmire sem használó diákok számára sem jelentett semmiféle hasznot az ismerete, az egykoron méltán a „világnyelv” címre pályázó orosz tanulása többnyire semmiféle eredménnyel nem járt – és ez így volt normális!
(2)
Ha az orosz legalább a latinnal egyenlőképpen élesíti az elmét, akkor lehet, hogy az orosz is csak annyira jó az elmeélesítésre, mint a latin – mivel a latinról ezt korábban már részletesen mások, és én magam is leírtam, így azt vonhatjuk le, hogy az orosz sem jó az általános értelmesség csiszolására, vagy legfeljebb csak ugyanannyira jó, mint a latin, vagy a matematika… ergo: nincs kitüntetett tantárgy!
(3)
Érdekes, hogy a latin ismeretét, mint az újlatin nyelvek tanulásához való segítséget szokták említeni, mivel sok nyelvtani eleme elszórtan jelenik meg az újlatin nyelvekben – egyikben több, másikban kevesebb, akárcsak a lexikális elemei. Vagyis – vannak közös pontok, de a nyelvek „modernizálódása” folyamán (amin itt nem fejlődésként, hanem az egyre szélesebb körben elterjedt, elsősorban nyomtatott formájú közvetítőanyagokon való megjelenését kell érteni – vagyis nem a nyelvek modernizálódtak, hanem a társadalom, amely azt használta) ezek egyrészt differenciálódtak, másrészt elhagytak elemeket és formákat, kialakítva ezzel az újlatin nyelvek sajátosságait. Aki a latinra alapozza tehát a többi újlatin nyelv megtanulásához való képességek növekedését, az ahhoz hasonlatos, aki egy olyan rendszert sajátíttat el valakivel, amely rendszernek vannak elemei a többi rendszerben, de van számos saját eleme, ami már egyikben sincs, tehát azt feleslegesen kell belőle megtanulnia.
(4)
Az eszperantistáknak a fentiek valahogy elkerüli a figyelmét – a meglehetősen szűkre szabott nyelvtani rendszer semmiféle segítséget nem ad sok újlatin nyelv szintaktikai rendszerének megértéséhez, pl. a latin perfectum (=befejezett) alakok újlatin nyelvekben való formáihoz, de említhetném az igeidő egyeztetéseket is, vagy az egyéb, már mondatannal és stilisztikával összefüggő, magasabb szintű és igényességű nyelvhasználatban előforduló szerkezeteket is. Ezen a téren az eszperantó messze alulteljesít azon, amit valaki bármely újlatin nyelv megtanulásával nyerhet – az, hogy a lexikája nemzetközi alapokon nyugszik „nem mentség”, éppen amiatt, mert ehhez is elegendő egy elterjedtebb újlatin nyelvet megtanulni (ezzel kapcsolatban hamarosan bemutatom majd az eszperantó lexika etimológiai és statisztikai elemzését is).
A következtetés tehát csakis az lehet, hogy az eszperantó kb annyira segíti ma az idegen nyelvek tanulását, mint a latin mai tanulása – míg azonban a latin hozzájárulhat a nyelvtan valamilyen általános szintű megéretéséhez (ami, hangsúlyozom, megint csak sokkalta egyszerűbb egy mai élő nyelvvel való foglakozás keretében) és a lexikális ismeretek fejlődéséhez, addig az eszperantó nem ad ennél többet, csak éppen egyszerűbb formában, de még emellett is túl sok egyedi sajátossága van, amit szintén feleslegesen kell a tanulónak megtanulnia. Ez ellene vall az eszperantisták azon törekvésének, hogy az eszperantó lehet a „dobbantó az idegen nyelvek tanulásához” – mint korábban idéztem a latin tanulási képességeket fejlesztő hatásával kapcsolatos írásomban, itt ugyanaz az eszperantóval kapcsolatban is elmondható: az eszperantó tanulás remekül fejleszti az eszperantó tudást, de az egyéb ismeretekkel kapcsolatos tanulási képességeket csak annyiban növeli, mint mindenféle, vagyis bármilyen tanulás, legyen az matematika, biológia, vagy éppen egy másik idegen nyelv.
Folyt. köv.
***
Irodalom:
(1) Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.
