Fliflet: „Az eszperantót gyakorlati okokból tartom kitűnőnek. Mégis kétlem, hogy „világnyelv” lesz belőle. Abban sem vagyok biztos, hogy alkalmas irodalmi művek alkotására.”
***
Albert Lange Fliflet, Bergen:
(8 nyelv: norvég, olasz, svéd, magyar, holland, észt, latin, francia)
„A magam részéről őszintén ajánlom, hogy például a görögben sosem vittem tovább a Miatyánk elmondásánál. Hogy nem folyik általában latinoktatás, azt veszteségnek érzem, de kulturális veszteségnek, nem gyakorlatinak.
Az eszperantót viszont gyakorlati okokból tartom kitűnőnek. Mégis kétlem, hogy „világnyelv” lesz belőle. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy alkalmas lesz-e irodalmi művek alkotására.
A művészet az életből fakad: egy nemzetközileg szabályozott nyelv kevés teret enged az egyéni kezdeményezőképességnek. Ha egy nyelv élni akar, akkor változnia kell. Szabadon változva azonban már nem tud univerzális szerepet betölteni.”
Fliflet görög nyelvvel kapcsolatos sajnálkozása kb. ahhoz hasonlatos, mint amit a következő mondás is kifejez: „A klasszikus irodalmat senki se akarja elolvasni, de mindenki szeretné, ha elolvasta volna.”
A latinoktatás hiányát „kulturális veszteségként” értelmezni eléggé ellentmondásos – hiszen a kultúráltságot nem egy adott nyelv adja, hanem az adott nyelv ismeretéből származó előnyök és képességek alkalmazása – vagyis az adott nyelven hozzáférhető irodalmak ismerete, az azokban való jártasság.
Akkor mondhatjuk tehát jogosan, hogy a kötelező középiskolás latinoktatás megszűnése valóban kulturális veszteség, ha a latinoktatással együtt az eredetileg latinul írt irodalmakkal való foglalkozás is eltűnt volna – jól tudjuk, hogy ez nem így van.
Ezzel a logikával azonban abba az irányba is mehetnénk, hogy szinte felesleges lenne nem anyanyelvű irodalmakat, irodalmat tanítani, ha nem ismerjük az adott nyelvet. Az is logikus, hogy mindez szintén hibás szemlélet – a nyelv ugyanis a kultúra hordozó eszköze (is), nem maga a kultúra! A nyelv nem azonosítható egy nemzettel sem, sem nemzeti sajátosságként nem azonosítható – mindez az elképzelés képezi a lingvicizmus(1) alapját. … És ez az a pont, ahol az eszperantó mozgalom is valahol erre építi a maga terjeszkedését is – míg a mozgalom magát a béke és a békés egymás mellett élés, egymás kölcsönös megértését hirdeti, addig ellenséges érzelmekkel viseltetnek azon nyelv felé, amely már megvetette a lábát ebben a kategóriában: az angol nyelv nemzetközi pozícióját, terjedését irigykedve szemlélve mindent elkövetnek, hogy az angol nyelvet a nemzetközi kommunikációra alkalmatlannak minősítsék, és az angolszász kultúra terjeszkedését akarják láttatni benne – egyfajta kulturális imperializmusként. Ebben néha odáig mennek, hogy egyes népek és népcsoportok használatban lévő nyelve helyett ajánlják az eszperantót (lásd ehhez kapcsolódó elemzésemet – (2))
Az eszperantó mozgalom abban pl. remekül idomul a nagy történelmi ideológiai törekvésekhez, melyek módszertani repertoárjába tartozott „a fiatalság megnyerése” – amit azzal kívánnak elérni, hogy a legelső, kisgyermekkorban első idegen nyelvként tanulják az eszperantót. Mindennek megalapozásaként az eszperantó propedeutikai értékére hivatkoznak – amit azonban igen gyengén támasztanak alá, mint azt 2 tanulmányom (3)(4) mindezt részletesen elemzi is!
FLIFLET amellett, hogy „gyakorlati okokból kitűnőnek” tartja az eszperantót, ez a „kitűnősség” számára nem tűnik elegendőnek ahhoz sem, hogy az eszperantó világnyelvvé váljon, sem ahhoz, hogy „irodalmi művek alkotására” legyen alkalmas. FLIFLET-et ezen a ponton nem lehet azzal vádolni, hogy nem lenne tisztában a „nemzetközi irodalmiság” „működésével”, mivel „Vörösmarty-, Ady-fordításait a norvég sajtó és rádió közvetíti. De legnagyobb szolgálatot ’Az ember tragédiájának’ norvég változatával tette irodalmunknak. A fordítást méltató neves irodalomkritikus, Per Buvik Mi nem tudtuk című bírálatában Dante, Shakespeare, Racin, Goethe, Ibsen, Dosztojevszkij alkotásaival helyezte egy sorba a Norvégiában addig teljesen ismeretlen művet.”. (Lomb Kató, i.m., 100.o.) Ezt azért volt fontos megjegyezni, mert itt műfordításról van szó, holott FLIFLET ezt fűzi ahhoz, amit az irodalmi művek alkotásáról írt: „A művészet az életből fakad.” … Sokat gondolkoztam, hogy ezzel itt mire célozhatott?
Ha abból indulunk ki (egyéb irodalomtudományi és irodalomesztétikai megfontolásokkal most nem törődve), hogy FLIFLET klasszikusnak számító magyar irodalmat fordított norvég nyelvre (vagyis anyanyelvére!), akkor azt is mondhatnánk, hogy FLIFLET arra gondolhatott, hogy az irodalmi esztétikum olyan formában terjedhet, miszerint ANYANYELVEN ÍRT IDORMALMI MŰVEKET FORDÍTANAK IRODALMI ÉRZÉKKEL RENDELKEZŐK A MAGUK ANYANYELVÉRE! Vagyis – FLIFLET itt mintha az anyanyelviség esztétikai erejét értené az alatt, hogy „a művészet az életből fakad” – kissé átfogalmazva: a művészet, pontosabban a szépirodalmi művészet az anyanyelven való művészi megragadása az esztétikumnak. Az esztétikum megragadásában és kifejezésében az anyanyelvnek vitathatatlanul elsöprő dominanciája van a tanult nyelvekkel szemben. Ezért is tartjuk az anyanyelvi nemzeti irodalmat a nemzeti kultúra hordozójának: egy nemzet anyanyelven kifejezett, nemzetre jellemző képzeletvilága, mítoszai, történelmi eseményeinek és azok vetületének leírásai… ezekre utal FLIFLET, amikor azt mondja, hogy „a művészet az életből fakad”. A fentiek alapján úgy is fogalmazhatnánk röviden, hogy „a szépirodalmi művészet az anyanyelven megélt életből fakad”? vagy esetleg úgy, hogy azon a nyelven tudunk igazán szépirodalmat alkotni, amely által öntudatunkat, gondolkodásunkat kialakította, illetve a minket felnevelő szociális-kulturális környezet kialakította?
Ha ez FLIFLET gondolatának egyik lehetséges értelmezése, akkor azt mondhatjuk, hogy eszperantó nyelvvel elvileg az tudna szépirodalmi műveket létrehozni, akiknek az eszperantó az anyanyelve, vagyis az anyanyelvi eszperantisták, eszperantó megnevezéssel „denaska”-k. Ha ugyanis nem anyanyelven alkot az eszperantó nyelven alkotó, akkor az anyanyelvén megfogant gondolatait, képzeteit, megfogalmazásait csak közvetve, az anyanyelvi bázisán megfogant formát LE KELL FORDÍTANIA ESZPERANTÓRA – vagyis a nem anyanyelvi eszperantista által alkotott eszperantó nyelvű szépirodalom nem más, mint eleve műfordítás – ami azonban lehet, hogy „eredeti formájában” „művészibb alakot” öltött volna.
Az eszperantó nyelvű szépirodalmi alkotások olyan stilisztikai-morfológiai elemzéséről sajnos még nem hallottam, ami adott anyanyelvű szerzők eszperantó nyelven írt műveit vetné össze az adott mű szerzőjének anyanyelvére fordított változatával. Vagyis – nem találtam még olyan összehasonlító elemzést, amely pl. egy angol anyanyelvű eszperantó nyelven írt alkotását vetné össze az adott mű anyanyelvű angol változatával… pedig minden bizonnyal érdekes lenne! Továbbá még olyan tanulmányról sem hallottam, ami különböző művek eredeti és eszperantó nyelvre fordított formáját hasonlítaná össze úgy, hogy az adott, a mű eredeti nyelvét ismerő, de a művet nem ismerő olvasó (aki eszperantó nyelven is tud) előbb az eszperantó változatot ismeri meg, majd az anyanyelvű változatot. Ebből a szempontból nem biztos, hogy mérvadó lehet a kétszeres irodalmi Nobel-díjra jelölt William Auld nem éppen szalonképes megnyilatkozása Madách: Az ember tragédiája angol nyelvű változatáról, ami a következőképpen szólt: „Ha Madách művét ennek a mészárosnak a fordításában ismertem volna meg, nem érdekelne a magyar irodalom.”(5)
Senki, még a színvonalas műfordításokat készítő FLIFLET sem vonhatja kétségbe, hogy művészi irodalmi művek alkothatók BÁRMELY NYELVEN, sőt, ezt még az alapján sem, ha azt mondja, hogy „a művészet az életből fakad”, mivel ennek nem állhatja útját még az sem, ha egy nyelvet „nemzetközileg szabályoznak”. Mivel a művészi tartalom kifejezésének nem szabhat gátat a formai lehetőségek szűkre szabott volta sem! Vagyis, a fentiek alapján FLIFLET véleménye nem állja meg a helyét – eszperantó nyelven lehet művészi tartalmat kifejezni, akárcsak bármely más nyelven, legyen az akár egy esőerdőben élő törzs „primitívnek” tartott nyelve is.
Természetesen más kérdés a művészi megjelenítés morfológiája, pl. az, hogy egy nyelv szóképzési, nyelvtani rendszere mennyire „zenei” a rímkészletét illetően. Pl. az angol nyelv eszperantisták által sokat kritizált szóképzési rendszere, sajátosságai a végződések bőséges formagazdagságával szolgáltattak lehetőséget Shakespeare-nek arra, hogy könnyedén vesse papírra művei tömkelegét, és a kifejezett tartalmaihoz könnyedén találhatott megfelelő formájú rímeket, stb.. Hasonló a helyzet a magyarban is, amely a görög klasszikusokat formahűen tudta interpretálni. Az eszperantó nyelv morfológiája azonban pl. nemigen ad lehetőséget változatos rímformációk létrehozására, mivel a végződések nemcsak hogy nem lehagyhatók, hanem alapvető szófaji információt közölnek… ennek ellenére gyakorta látni, hogy az eszperantó versekben sorozatosan vannak hiányjelezve a szófaji végződések – azért, hogy a verses zeneiséget biztosító rímek érvényesüljenek.
Nézzünk egy hirtelen keresett példát az eszperantó rímkészletének szűkösségére:
Al la semanto
de Antoni GRABOWSKI
Feliĉa la semanto estas,
Printempe kiu semis grenon
Kaj en aŭtuno ĝoje festas
De bonrikolto la solenon.
Feliĉa, kiu en la koro
Pri granda verko flame revis,
Kaj el la ĉarma revo-floro
Maturan frukton elricevis.
Arbeto kiun, Majstro kara,
Vi plantis ĉe Vistul-rivero,
Elkreskis ĝis lazuro klara,
Etendas branĉojn ĉirkaŭ tero.
Sub ĝi kolektis tero-filojn
La jubile' de nova sento,
Per kiu frate ligas milojn
Neŭtrala lingva fundamento.
Krakovaj muroj ĝoje sonas,
Dum lernantaro multnacia
Dankeme sian Majstron kronas
Per la verdaĵo laŭrfolia.
En niaj koroj, granda homo,
Stariĝas viaj monumentoj;
La gloron de l' benata nomo
Ripetos ĉiuj la jarcentoj!
A rímpárok:
as-as
a-a
is-is
o-o
on-on
oj-oj
ojn-ojn
Továbbá egy példa a végződések lehagyására, közvetlenül az előző mű utáni webhelyről!:
Al la vespera stelo
Richard WAGNER
elgermanigis Antoni GRABOWSKI
el "Tannhäuser"
Wie Todesahnung Dämm'rung deckt die Lande,
Umhüllt das Tal mit schwäzlichem Gewande
Funebre kovras la krespusko valon,
Etendis nokto nigran la vualon.
Deziras supren flugi la anim',
Sed tenas ĝin de nokt-teruroj tim'.
Aperas jen, vi stelo la plej kara!
De malproksimo fluas lumo klara,
Disigas ombrojn ĉarma la radi',
Amike montras la vojon al mi.
Ravite, ho vespera stel',
Mi vin salutas sur ĉiel';
Kaj de fidela mia kor'
Salutu ŝin en tiu hor',
Kiame flugos ŝi de l' tero,
Al anĝelar' en supra sfero.
A rímpárok: (az aláhúzottak nem szabályos eszperantó végződések, amik a szabályos végződések elhagyásával képződtek)
on-on
im-im
a-a
di-mi
el-el
or-or
o-o
Ebből a két példából is látható, hogy az eszperantó verselésben a rímkészlet csak a nyelvtani szempontból dicsért végződésrendszer lehagyásával érhető el, mert így érhető el nagyobb formai változatosság.
Végződések tekintetében az eszperantó kb. másfél tucatnyi rímlehetőségből válogathat, amivel lehetséges költészetet alkotni, de nem éppen túláradó formagazdagsággal. (Erről később még részletesebben értekezni fogok!)
FLIFLET ellentétbe állítja az „életből fakadó művészetet” azzal, hogy „egy nemzetközileg szabályozott nyelv kevés teret enged az egyéni kezdeményezőképességnek”. Az „életből fakadást” valószínűleg azzal hozhatja összefüggésbe, hogy az eszperantót sokan nem tartják „élő” nyelvnek – láttuk már, hogy az „élő” és „holt” minősítése a nyelveknek nem túl szerencsés és nemigen értelmezhető: ha a latint azért tartják „holt” nyelvnek, mert nem használják személyközi kommunikációra kortárs, élő emberek, akkor az eszperantó nagyon is élő nyelv, mivel kortárs, élő emberek közössége használja kommunikációra – vagyis az eszperantó ÉLŐ nyelv… erről a józan megfontolás kell, hogy meggyőzzön minket, nem egy Nyelvtudományi Intézet állásfoglalása! Mindennek megállapítása azonban nem jelent semmiféle előjogot sem az eszperantó nyelv, sem az eszperantó nyelvet használó mozgalom tagjai és szervezetei számára a többi nyelv és annak használóival szemben!
FLIFLET azon megállapítása, miszerint „egy nemzetközileg szabályozott nyelv kevés teret ad az egyéni kezdeményezőképességnek”… azt sugallja, hogy FLIFLET az eszperantót merevnek tartja. Ha azt vesszük, hogy Zamenhof FUNDAMENTO-ját az eszperantó mozgalom (elvileg) szentnek és sérthetetlennek, át nem írhatónak tekinti – úgy ez igaz. Annál is inkább hihetjük ezt (legalábbis a szerkezetére vonatkozólag), mivel a legkomolyabb fejlesztési javaslatokat a mozgalom vezetői már a kezdetek kezdetén leszavazták – az IDO esetében.
Érdekes esete volt az eszperantó abc „merevségének” feloldására a diakritikus (mellékjeles) karakterek (hangok) –x, vagy –h karakteres kettős betűkké való alakítása abból a célból, hogy az interneten is nehézség nélkül lehessen az alapvetően latin betűs karakterkészlettel operáló szövegszerkesztőkkel és az ilyen oldalakon használni.
FLIFLET azonban itt is téved – az eszperantó korántsem annyira merev, mint feltételezi (pontosabban abban, hogy ezt általános jellemzőként kijelenti): az a tény, hogy a szűkre szabott nyelvtani bázis és a lexika (és a szóképzési módok) mellett NINCS kollokációs bázisa azt eredményezi, hogy a különböző nyelvek beszélői az eszperantóban nem létező kollokációkat (és egyéb többszavas összetételeket, kifejezéseket) a maguk anyanyelve alapján fogják képezni. Ez minden, csak nem merevség… azonban nem is rugalmasság, mint ahogy az eszperantó mozgalom és a nyelv hívei tartják, hanem hiányosság! Az eszperantó „könnyű tanulhatósága” éppen ebből ered!
Az ebből adódó probléma nyilvánvaló: a nyelv használói a saját anyanyelvük kollokációit építik bele az eszperantó nyelvhasználatukba – ez még nem is lenne probléma, ha nem az lenne a helyzet, hogy a kollokációk, a vonzatok használata, a szóösszetételek, úgy általában egy nyelv puszta nyelvtani és alap (általában egyszavas, a többszavas kijelentések alapelemeit képező) lexikai bázisán túl ezek tesznek egyedivé, sajátossá egy nyelvet, vagyis egyedi kulturális közeget jelentenek egy nyelv jellemzésében. Vagyis – egy ilyen egyedi sajátosságoktól mentes szabály és lexika együttest valóban nem nehéz megtanulni, azonban két, eltérő anyanyelvű kommunikációs partner a maga számára természetes egyediségeket használja ebben a hiányos kommunikációs rendszerben – ezzel azonban megnehezíti a megértést. Tegyük hozzá – egy bizonyos szintig! Itt azonban felmerül az eszperantó irodalmiság kérdése – a nyelv előbb említett egyedi jellemzőit az időtálló alkotások terjesztik el – vagyis az eszperantó írók tkp. mind „nyelvújítók”, pontosabban „nyelvalkotók”, mivel ők vinnének „életet” egy mesterséges nyelvbe – csakhogy: ez az élet az eszperantó nyelv (nem „denaska”) használóiban már megvan, az anyanyelvük révén. Éppen ezért pl. egy adott anyanyelvű szerző eszperantó nyelven írt szépirodalmi alkotását, amit egy nem azonos anyanyelvű eszperantista olvas, alapjában véve egy jól ismert szavakból és szabályokkal felépített szöveget próbál értelmezni, ami azonban számára idegen kifejezésekkel van tele – a hatás ahhoz lehet hasonlatos, amikor valaki egy anyanyelvén írt, nem a saját szakterületéről származó szakkönyvet olvas, amely azonban eleve feltételezi, hogy az olvasója jártas az adott szakterületen. Mindez elég erőteljesen jelentkezik a „színvonalas eszperantó irodalomban”, az eszperantó költészetben pedig még ennél is fokozottabb mértékben – mivel a költészet egyértelműen olyan használata a nyelvnek, amely az adott nyelv minden nyilvánvaló formái (hangzás, dallam, homofónia, stb.) és kulturálisan kódolt, belső (szóösszetételek eredete, szinonimák hatáskülönbségei, szavak mélyebben beágyazott jelentése, stb.) jelentésvilágát is felhasználja… vagyis pl. egy magyar nyelven író költő alapvetően magyar anyanyelvűeknek ír, míg egy angol anyanyelvű pedig angoloknak. Az eszperantó esetében azonban egy adott anyanyelvű költő a maga anyanyelve forma és gondolatvilágát dekódolja eszperantóra – ami egy az övétől eltérő anyanyelvű esetében teljesen más lehet…
FLIFLET tehát rosszul értelmezi az eszperantó „szabályozottságát” és ebből fakadó esetleges merevségét. A probléma éppen ott van, hogy túl univerzális, nincs meg benne a nemzeti nyelvekre jellemző finom és évszázadok alatt kialakult jelentésrendszer – emiatt mindenki a magáét teszi bele. Így azonban csak azonos anyanyelvűek között nem jelent ez akadályt – de kérdem én: miért akarna bárki azért megtanulni egy nyelvet, hogy azon a vele azonos anyanyelvűek számára alkosson élvezhető műveket. Mindez a redundancia túlhajtása lenne – igaz, a kultúrában előfordulnak efféle vadhajtások.
Amikor tehát FLIFLET azt írja, hogy „ha egy nyelv élni akar, akkor változnia kell”, akkor erre azt mondhatjuk csak, hogy az eszperantó esetében a változás nemcsak hogy adott, hanem egyszerűen a változékonyság az alapjellemzője. Amikor pedig a gondolatait azzal zárja le, hogy „Szabadon változva azonban már nem tud univerzális szerepet betölteni”, akkor azonnal felmerül a kérdés, hogyan értelmezhető az az eszperantista elképzelés, hogy az anyanyelve mellett mindenki csak az eszperantót tanulja meg „hídnyelvként”? Ha ugyanis a nyelvek adott egyediségeként meglévő kifejezéseket, kollokációk, jellemző vonzatrendszer és metaforikus rendszer adatszerű, tehát lexikális tömegét nézzük, akkor az anyanyelv mellett a „semleges hídnyelv” használatakor azzal találnánk szemben magunkat, hogy az eltérő népcsoportok beszélőinek a közösen ugyan ismert egyszerű nyelvtani szabályokkal és lexikával közölhetünk dolgokat, de ha kifinomultabban akarunk közölni valamit, akkor tudatában kell lennünk, hogy az adott kifejezés, amit használni akarunk, nem tartozik-e az anyanyelvünk olyan egyedi sajátosságai körébe, amit a másik, nem a miénkkel azonos anyanyelvű esetleg ne értene meg (nem formájában, hanem értelmében – mivel ugyan ugyanarról a valóságról beszélünk és gondolkodunk, de esetleg a két anyanyelv kulturális hagyománya nem azonos oldalról közelíti azt meg!); továbbá anyanyelvenként kellene megtanulni az arra jellemző kollokációkat, kifejezéseket, stb.. Vagyis az univerzális eszköz nemhogy leegyszerűsítené a kommunikálók dolgát, hanem ráömleszti a különböző nyelvi hagyományok ismeretének hatalmas áradatát, amit egyszerűen képtelenség lenne elsajátítani. Egy bizonyos szintnél magasabb színvonalú eszperantó nyelvhasználatot ezek miatt nem érdemes feltételezni – és ez a színvonal már a puszta szóösszetételek szintjén is elkezdődik – lexikális szempontból; továbbá nyelvtani szempontból, mégpedig ott, ahol az igényes és a valóságot időben-térben kiterjedten tagoló és kezelő nyelvhasználatra jellemző formák (pl. függő beszéd, feltételes módok, egyeztetések, stb..) megjelennek.
Az eszperantó nyelvhasználatot, mint bázist felhasználó mozgalom emiatt fejlődhet csupán szervezetileg, kulturálisan azonban nem: egyre szélesebb körben ugyan reklámozhatják; jelezhetik és ígérhetik, hogy kielégíthet bizonyos igényeket… de egy bizonyos szinten túl már inkább gátjává válik annak, ami miatt kezdetben valaki csatlakozott a mozgalomhoz, akár aktív (nyelvhasználó vagy támogató) tagként, akár csak külső „lelkesítőként”.
***
Folyt. köv.
***
Kiegészítések, jegyzetek, magyarázatok:
(1)
Lingvicizmus
(2)
„Eszperantó vagy kínai”,… vagy inkább a józan ész?
2007.05.23. 23:39 :: Brain Storming
„… így vezet a nyelvi köntösbe bújtatott frusztráció nemzetközi konfliktusokban REMÉNYKEDŐ érzelmekhez!” Reagálás az „Eszperantó vagy kínai” c cikkre.
(3)
EU-szperantó??? – Latin vs. Eszperantó, avagy: mi fán terem a propedeutika? (bev.)
Brain Storming - 2007.05.13 00:21
A latin és az eszperantó kapcsolata a propedeutikai érték hangsúlyozásában. A latinnal kapcsolatban már megcáfolták (Thorndike & Woodworth, 1901), az eszperantónál most kezdik bizonygatni(E. Symoens)
(4)
Nyelvi biciklizés 3, 2, és 1 keréken! – Az eszperantó propedeutikáról: 6 évesek szintjén.
Brain Storming - 2007.05.16 22:52
Avagy - Egy gyenge lábakon álló kritikai analógia, egy hasonlóan gyenge lábakon álló elképzeléshez!
(5)
Viták - vélemények
Az eszperantó hármas haszna
***
Irodalom:
Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.
