Az eszperantó (és mozgalmának) kritikája

***

Jacques Berg, Cadenet:

(11 nyelv: latin, francia, angol, dán, német, orosz, olasz, spanyol, okcitán… és még mások)

„Az angol domináló szerepét ma nem lehet tagadni. És ha mindenáron „köznyelvet” akarunk, miért ne lehetne az a csodálatosan hajlékony és főleg rövid angol? Az eszperantót álomnak – szép álomnak – tartom.

A latin – vagy görög – tudása nem nélkülözhetetlen. De ne feledjük; az élő európai nyelvek ezen épültek fel! Ebből következik, hogy aki több nyelvet akar elsajátítani, annak meg kell ismerkednie a két klasszikus idiómával. Már csak azért is, mert így eljuthat egy felfedezéshez: a sok nyelv tulajdonképpen egy nyelv.

Egyébként most veszem észre, hogy a „tudott” nyelveim felsorolásánál a latint kifelejtettem. Ez is bizonyítja, hogy ismeretét mennyire természetesnek tartom. Annyira a „nyelvanya” szerepét játssza számomra, hogy meg sem kell említenem.”

Az angol domináló szerepét valóban nem lehet tagadni – erre az eszperantisták is állandó jelleggel felhívják a figyelmünket. A mozgalom tagjai és szervezetei azonban mindebben inkább egy kulturális-imperialista összeesküvést látnak, semmint természetes jelenséget. Teszik ezt annak ellenére, hogy se szeri, se száma azon kifogásoknak, hogy az angol (bár szerintük bármely etnikus-) nyelvet tanulók túlnyomó többsége nem tanulja meg a nyelvet… nemcsak hogy „tökéletesen”, hanem semennyire sem – legalábbis nem használatra alkalmas szinten; de, még ha angolból (vagy, újra hangsúlyozom, az eszperantisták szerint: BÁRMELY ETNIKUS NYELVBŐL!)  le is érettségizik, esetleg nyelvvizsga bizonyítványt is szerez, használat és gyakorlat híján pár hónap alatt használhatatlanra kopik a nehezen megszerzett nyelvtudás… eddig az eszperantistákkal maradéktalanul egyet lehet érteni – AZONBAN: ha ez így van a domináló, a leginkább elterjedt, nemzetközi szinten legjobban használatos és mindenhol tanított, tanult angollal… akkor mennyire lenne ez a helyzet a ma a fennmaradásáért küzdő, majdhogynem csak hobbiként használt eszperantóval! A válasz: legalább ugyanennyire. A nem gyakorlott ismeretek elkopnak, legyenek azok bármennyire is könnyen elsajátíthatók.

Vagyis – az idegen nyelvismeret ma is csak azoknak hasznos, akik HASZNÁLNI TUDJÁK, és használniuk kell… és ugyanez lenne a helyzet az eszperantóval is.

Az angol, a nyelvvel és az eredetét (továbbá Amerikát) övező ellenkezések ellenére terjed – az emberek talán mindig is tisztában voltak vele, hogy nem egy nyelv sajátosságai okozzák az adott nyelvet beszélő eredeti nyelvi közösség sajátosságait, hanem az adott közösséggel kapcsolatos előítéletek. Az angol nyelvet (de úgy általában az etnikus nyelveket is) sok kritika éri az eszperantisták részéről – ámbátor hiába hangsúlyozzák az angol (és bármely etnikus) nyelv nehéz tanulhatóságát és az eszperantó ezekhez képest való játszi könnyedségét (amit korábban már láttuk, hogy valójában min alapszik!) – immáron majd egy évszázada! – mégsem sikerült még a népszerűség megfelelően szilárd pozícióját elérnie. Ez nem „megrovás” akar lenni, pusztán jelzése annak, hogy egy nyelv elterjedésének ezek szerint nem elégséges (és lehet, hogy nem is szükséges) feltétele az a könnyedség, amit az eszperantisták előnyként hangsúlyoznak.

Híven példázza ezt a latin – ami bonyolultsága ellenére általános közvetítőnyelvvé tudott válni – vagyis egy közvetítőnyelv esetében a bonyolultság sem feltétlenül akadály!

A lejjebb pontosan közölt táblázatban, amelyet (az idézett honlap szerint) „a párizsi székhelyű SAT-Amikaro szervezet tett közzé”(1) részletes összehasonlítást láthatunk az angol és eszperantó jellemzőiről (2) – a felsorolásból azonban csak azt lehet tanulságként levonni, hogy mindaz ahhoz hasonlatos. Mint amikor egy kb. 10 éves gyereket egy középkorúságán túl lévő felnőttel hasonlítanak össze: a gyermek élete még tele van lehetőségekkel, hozzáfűzött REMÉNYEKKEL(!), éppen amiatt, mivel számos tapasztalatnak híján van még, tkp. bármi lehet belőle… ellentétben a 45-50 éves felnőttel, aki élete virágkorán már túl van, amit elért, elért, amit nem, nem, kialakult szokásai, stílusa, „nyavalyái”, „hisztijei” vannak… és a gyermekhez képest természetesen hatalmas tapasztalata, évtizedes ismeretségi, baráti köre, szakmai, munka és élettapasztalata van… akinek korábbi „befektetései” talán éppen kezdenek megtérülni… Hova akarok mindezzel kilyukadni – oda, hogy két nyelv között ugyanúgy nem lehet értékítéleti különbséget tenni, mint két ember élete között sem, legyenek bármi eltérőek is, legyen közöttük bármi nagy különbség is. Legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy adott helyzetben, funkciójában éppen melyik alkalmasabb adott feladatra.

Ha értékítéletet mondunk két nyelv esetében, akkor ezzel a lingvicizmus felé kövezzük az utat.

Visszatérve BERG kijelentésére: valóban tagadhatatlan MA az angol domináló szerepe, és az sem tagadható, hogy az eszperantó mozgalom domináló szerepet szeretne elérni a nemzetközi palettán. Amit ezután ír, miszerint „És ha mindenáron „köznyelvet” akarunk, miért ne lehetne az a csodálatosan hajlékony és főleg rövid angol” azzal ismét egy leegyszerűsített szerkezetű és alaktanú protonyelv mellett foglal állást. Bár ő maga az angolt a maga, jelenlegi állapotában tartja erre a szerepre maradéktalanul alkalmasnak. (Félreértés ne essék – jelen tanulmány írója nem szószólója az angol nyelv világnyelvvé tételének, nem is híve egy etnikus nyelv globális elterjesztésének; ebben egyetértünk, én és az eszperantisták, de az egyetértés ebben a témában itt véget is ér!)

BERG szintén tévesen fogalmaz, amikor azt mondja: „Az eszperantót álomnak – szép álomnak – tartom.” Az eszperantó nem álom – hanem élő, létező, nemzetközi kommunikációban elismerést kivívott tényező – nem kevesebb, de nem is több. BERG valószínűleg azért nevezte az eszperantót „szép álomnak”, mert az eszperantó azon alapvető REMÉNYÉRE utalt, miszerint az eszperantó majd olyan pozíciót vív ki magának, amilyet a mozgalom most elképzel.

BERG a klasszikus nyelvek közé párhuzamot von, már ami a nélkülözhetőséget jelenti – jól illeszkedik ez a véleménye az angol meglévő praktikumára való támaszkodás és az eszperantó redundáns jellegűnek való minősítése mellé. Ott azonban szintén beleszalad egy komoly ellentmondásba, azzal, hogy a több nyelvet megtanulni igyekvőknek a számára szükségszerűen elsajátítandónak ítéli a kettőt, majd a bekezdés végére mégis ezt írja: „a sok nyelv tkp. egy nyelv” – rendben… de melyik? Mivel a latint és a görögöt egyaránt szükségszerűnek tartja a több nyelvismeret felé vezető úton.

Azután, az utolsó bekezdésben mégis a latint tekinti a többnyelvűség mintegy természetes kellékének. A legutolsó megjegyzésével aláhúzza azt a nyelvi hagyománytiszteletet, amit a latint tanulók szoktak említeni a latin tanulásának hasznáról a többi újlatin nyelv elsajátításában – természetesen a latin minden tiszteletet megérdemel az európai kultúrában… de az, hogy egy több újlatin nyelvet ismerő felismeri a lexikális és nyelvtani hasonlóságokat, az gyakorlatilag nem érdemel több figyelmet és tiszteletet, mint magának a latin nyelvnek tulajdonított kulturális tisztelet – HA valóban ennyire összefogná az európai nyelveket, akkor ma nem emlegetnének „nyelvi problémát” az Európai Unióban, és az eszperantisták sem hangoztatnák azt, hogy igazságtalan előnyt jelent az Unión belől, ha az egyik tagállam nyelve lenne a hivatalos nyelv.

Sőt – az egyazon nyelven belől sem lennének olyan kihangsúlyozott változatok, amik néha társadalmi előítéletek kialakulásához és ez alapján való megkülönböztetésekhez (lingvicizmus) is alapot adhatnak.

A latintanulás és a többi klasszikus „nyelvanya” tanulása nem segít abban, hogy ezáltal…

1. a nyelvtanulási képességünk mellett fejlődjön – általánosan is – az intelligenciánk (hacsak a nyelvtanuláshoz használt szöveg tartalmi része nincs ilyen hatással!); vagy hogy…

2. lényegesen megkönnyítse a klasszikus nyelvekből kialakult önálló nemzeti nyelven megtanulását, vagy azok tanulás nélküli megértését.

A „latin, mint nyelvanya” ismerete pl. az angolban talán annyit segít, mint a fizikában a matematika ismerete – az azonban, hogy a matematika szinte minden tudomány műveléséhez szükséges valamilyen szinten, nem jelenti azt, hogy a matematikusoknak könnyebben menne a fizika és a kémia, vagy pedig hogy a matematika feltétlenül szükséges pl. a biológiai ismereteke elsajátításában.

***

Folyt. köv.

 ***

Jegyzetek

(1)

Sennacieca Asocio Tutmonda

http://en.wikipedia.org/wiki/Sennacieca_Asocio_Tutmonda

Független, eszperantó kulturális világszervezet. Székhelye Párizsban van. Az eszperantót használja munkanyelvként, és az eszperantó használatán keresztül igyekeznek a nemzetek határait átívelő, nemzetek közötti egyenlő párbeszédet serkenteni. A szervezet tagjai általában részt vesznek egyéb társadalmi-, béke-, szakszervezeti-, anti-nacionalista-, feminista- és környezetvédelmi-szervezetek munkájában is.

Az antinacionalizmusról:

Anationalism

http://en.wikipedia.org/wiki/Anationalism

sennaciismo – antinacionalizmus: az eszperantót beszélő közösségben keletkezett kifejezés. Alapjában véve kozmopolita beállítottságú szellemiség, ami a következő gondolatokat foglalja magában:

• radikális antinacionalizmus,
• univerzalizmus,
• „egy-világ-izmus”,
• annak a gondolatban az elfogadását, hogy a világ a nyelvi homogenizáció felé halad, és azt a törekvést is, hogy ezt a tendenciát felgyorsítsák,
• a világ munkásosztályának politikai képzését és a fentiek tudatosítását,
• az eszperantó nyelv használatát ezen célok elérésében.

Ugyan az antinacionalizmus szerves része a SAT-nak, nem szerves része a szervezet ideológiájának.

***

(2)

Angol vagy eszperantó?

http://vilagnyelv.tripod.com/Ang-eo.htm

Az angol és az eszperantó összehasonlító jellemzése

Források:

* „Lingvistikaj aspektoj de Esperanto”, Dr. John C. Wells; angol fonetika professzor a Londoni Egyetem és Főiskolán.

**  Edward Thorndike, híres amerikai tanár és pedagógus.

*** „Fortoj de l’vivo”, Vilho Setälä, finn nyelvész.

**** Dr. Helmar Frank, a Padernborni Kibernetikai Intézet igazgatója, Németország.

(1) – Az alapszókincs 850 szavának 21120 különböző jelentése van.

(2) – Szótárhasználat gyakorisága: százból egy ismeretlen szó.