S. Félix, (12 ny.): „Azt hirdetik, hogy igen könnyen elsajátítható. Ez biztosan áll az újlatin nyelvek ismerőire. Azt nem tudom, hogy pl. egy japán könnyebben boldogulna-e vele, mint az angollal.”
Kép forrása:
***
Alexandr Naumenko,
(12 nyelv), Moszkva:
(Nyelvei: arab, spanyol, francia, magyar, svéd, perzsa, orosz, …)
Az iskolában nem volt jeles diák, és csak azt volt hajlandó tanulni, ami éppen foglalkoztatta. Sokan emlegetik a matematikai tehetséget együtt járóként a nyelvi tehetséggel – Alexandr jó példa lenne erre, mivel az iskolában az elunt matematikai órákon a pad alatt forgatott arab nyelvkönyvekkel kezdődött nyelvi pályafutása. A felsőfokú tanulmányait is matematika-fizika szakon szándékozta folytatni, amikor egy véletlen folytán spanyol diákok tolmácsaként kezdett „működni”, és annyira jól ment neki, hogy egy évvel később már felvették a moszkvai Lomonoszov Egyetem Spanyol tagozatára.
A magyart „szerelemből” tanulta: felesége magyar, és ő fiatalos hevülettel kellően motiválva vágott bele a nyelvtanulásba!
A perzsa nyelvvel egy Marx-ról szóló életrajzi történet alapján ismerkedett meg: állítólag Karl fogadásból tanult meg szövegértő szinten perzsául – 30 nap alatt! Alexandr megismételte ezt a teljesítményt!
100%-os könyvembernek ismerik, mégis jobban érdekli az élőbeszéd, mint a holt szövegek. Lomb Kató is elmondta, hogy „ pirulva vettem tudomásul, hogy a magyar nyelvnek sok olyan jellegzetességét ismeri, melyet én soha sem vettem észre.” Érdekes módon számára is feltűnt néhány olyan magyar jelenség, amely a nyelvműveink egyik mumusa – a –suk, -sükölés. Lomb Kató ugyan nem részletezi, de elképzelhető, hogy Alexandr-t az lephette meg, hogy miért csinálnak a magyar nyelvművelők ebből akkora ügyet.*
Bár 8 nyelven beszél (4-en anyanyelvi szinten), további 4-ből fordít, nem tartja magát poliglottnak.(1)
* Lomb Kató egy másik könyvében, a „…nyelvekről jut eszembe…” (Bp. 1983)-ben is említ egy Szergej nevű, magyar szakos moszkvai egyetemi hallgatót. A könyvben érzékletes párbeszédben írja le, hogy az oroszoknak mekkora és milyen jellegű problémát jelent a magyar „alanyi” és „tárgyas” igeragozás megkülönböztetése, amiről Lomb úgy nyilatkozik: „valóságos gyerekjáték az ő nyelvének kitanulhatatlan befejezett-befejezetlen igealakjaihoz képest.”(2)
Az eszperantóval kapcsolatban meglehetősen szűkszavúan nyilatkozik:
„Az eszperantóval kapcsolatban semmiféle tapasztalatom nincs.”
Ehhez nemigen lehet kommentárt fűzni, legfeljebb azt, hogy valószínűleg azért, mert az eszperantó érdeklődési körén kívül kerül.
***
Sacha Félix,
(12 nyelv), Passau:
(Nyelvei: német, angol, olasz, francia, japán, spanyol, kínai, latin, görög, újgörög, szerb, horvát)
A passaui egyetem Általános és Alkalmazott Nyelvi Intézetének professzora.
Nyelvtudása gyakorlati alapokon nyugszik: gyerekkorában nem sok köze volt a nyelvekhez, annál inkább „nyelvországokhoz” – az angolt és németet természetes környezetében tanulta iskolás évei helyszínein (USA, Németo.), majd az egyetemen kezdett olasz-francia tagozaton, ahol latinnal és göröggel is foglalkozott. Japánba a nyelvi érdeklődés vezette, mivel elmondása szerint „általában csak élő embertől tud tanulni”. Magyarral nem próbálkozott, csak a finnel, de feladta, mivel elmondása szerint „sokkal nehezebbnek találta, mint a kínait, amivel japán tudása alapján elég hamar megbirkózott.”
Véleményének latinra vonatkozó része is idekívánkozik:
„Esküdt ellensége vagyok a latin oktatásának (a). Átlagember számára teljesen felesleges. Még a filológusok között is csak a „diakrón” nyelvészeknek van rá szükségük, akik egy nyelv változását vizsgálják az egymást követő korszakokban.
A német gimnáziumokban hosszú időn át nagyon fontos szerepet játszott a latin. Elsősorban pedagógiai célból: a latin auktorok (lat.: szerző, író; különösen klasszikus ókori író – a szerk.) olvastatásával kívánták „római jellegűvé” nevelni az ifjúságot.(b) Ami persze akkor sem sikerült, de ma egyenesen nevetséges igyekezet lenne. A Varsói Szerződés és az Atlanti Paktum (1988!) évtizedében nem lehet Julius Caesar elvei alapján irányítani a nemzetek sorsát.(c) Inkább az oroszt, a spanyolt, a kínait kellene az angol mellett forszírozni.(d)
Ami az eszperantót illeti: politikai szempontból persze üdvösnek tartanám az elterjedését.(f) A jelenleg 10 nyelvvel (e) küszködő Európa Parlamentben is felmerült (de a nemzeti önzés miatt rögtön megbukott) az a terv, hogy tárgyalási nyelvként bevezessék.
Ha mint nyelvész nézem a kérdést: tetszik az egyszerű alaktana, az igeragozás felszámolása, a nyelvtani nemek törlése. Azt hirdetik, hogy igen könnyen elsajátítható. Ez biztosan áll az újlatin nyelvek (francia, olasz, spanyol, stb.) ismerőire. Azt nem tudom, hogy mondjuk egy japán könnyebben boldogulna-e vele, mint az angollal.”(g)(1)
(a)
Ez az „esküdt ellenségesség” az eszperantisták körében az angollal kapcsolatban jelenik meg.
Lomb Kató részletesen kifejti a maga „latinoktatás ellenességének” érveit a már említett „…nyelvekről jut eszembe…” (Bp. 1983) könyvében.
(b)
Itt ismét Lomb Kató-t idézném: „Azt hiszem, hogy a mai ifjúság élményvilágából nem a latin hiányzik, hanem a latinitás.”(1983, p.73.)
(c)
Az előző pont után azonban itt némi zavart érzek: Félix mintha elfogadná, hogy a nyelv valóban jellemformáló tényezővé válhat. Egyik mondatában, mintha viccelődne a latin oktatásával való „római jellegűvé” való nevelésen; utána mindezt már tartalmában kifogásolja, nevezetesen a modern korba nem valók Caesar kormányzási elvei … majd a következő mondatban (d) ismét nyelveket említ, mintha visszavezetné mindezt arra, hogy nem a latin tanítás, hanem a nagy, „modern” nyelvek tanítása felelne meg ennek – itt úgy tűnik, hogy azt a jellemformáló hatást, amit nevetségesnek tart a latin esetében, később más nyelveknek „megadná”. Úgy tűnik, hogy a beszélt nyelvek eltérései és a személyiségek eltérései között nem tartja elképzelhetetlennek a párhuzamot; pedig elsősorban a kultúra határozza meg a nyelvet, és nem a nyelv a kultúrát. (Félreértés ne essék – itt nem „kultúráltságról” van szó!)
(e)
1988-as adat. Ma már az Európai Unió intézményeiben jelenleg (2007. január 1. óta) 23 hivatalos nyelv használható: angol, bolgár, cseh, dán, észt, finn, francia, görög, holland, ír, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol, svéd, szlovák, szlovén.(wikipédia) Ennek ellenére, 20 évvel ezen kijelentése után az EU mégis működik.
(f)
A latin ellen úgy lép fel, mint „ az átlagember számára teljesen felesleges” stúdiummal, míg az eszperantót pedig „politikai szempontból” tartaná „üdvösnek” hogy „elterjedjen”.
A latin sok államnak volt nagyon sokáig lingua francája, míg az eszperantó is ugyanerre a funkcióra „pályázik”. Érdekes, hogy az egykor volt óvilág számára a latin „jó szolgálatot tett”, ámde a Német-Római birodalom szétesésével lassan a letelepedett közösségek „nemzetiesítették” különböző nyelvekké – furcsa módon a modern világ legdinamikusabb, exponenciálisan gyorsuló fejlődési periódusa abban a korszakban folyt le és folyik a mai napig, amikor a nyelvi szétdaraboltság már közismert jelenség, és a világ e mellett is működik. Hogyan? Minden bizonnyal a nyelvi egységesség nem életbevágóan nélkülözhetetlen eleme a társadalmi és mentális jólétnek, pontosabban a nyelvileg széttagolt világ megtalálta, kitalálta, kifejlesztette azt a működési módot, ami nélkülözi az totális egységességet – még közvetítőnyelvek szintjén is. A közvetítőnyelvként használt angol mára már elsősorban eszközzé vált, mégpedig annak a kezében, aki azt használja; az angol anyanyelvűek közössége(i) tudta és szándéka nélkül alakult így és olyan módon folyik vele a kommunikáció sokszor, ahogyan az angol anyanyelvűek között nem általában nem folyik. Az angolt, mint eszközt használók nem érdeklődnek az „anyakultúra”, és a vele járó egyéb ismeretek iránt – hasonlatosan ahhoz, amikor valaki egy eszközt praktikus okokból használ, nem pedig azért, mert ismeri a történelmi múltját esetleg azt, hogy ki milyen státusz mellett használta azt. Érdekességként talán leköti a figyelmet, de aktuálisan nem. Az angol nyelvből nem vezethető le semmiféle „gondolkodásmód”, mint ahogyan semmilyen más nyelvből sem (legfeljebb az, hogy a más nyelvekhez képest mennyiben tér el). Ha a latin nem a „római nevelés” eszköze, és az angol pedig nem a „finánc-globáltőke gazdasági és kultúrális terror” egyik eszköze, akkor bizony az eszperantó sem a „béke és egységesség” hírnöke és megteremtője.
(g)
Nyelvészeti szempontból igen mértéktartóan nyilatkozik: megemlíti, hogy mi tetszik neki az eszperantóban, de már nem osztja az eszperantisták véleményét abban, hogy „igen könnyen elsajátítható”, hanem úgy fogalmaz, hogy „azt hirdetik” – holott nyelvészként és gyakorló nyelvtanulóként talán szubjektíven ő maga is megemlíthette volna, hogy SZERINTE ez így van-e. Nem tette, és erre két oka lehetett: 1. nem osztja ezt a véleményt (ezt jelzi is a nem újlatin nyelvet beszélőkkel kapcsolatban); 2. az ő érdeklődésén is messze kívül esik a mesterséges nyelvek témája – ez némiképp magyarázza azt is, hogy ő is a „nemzeti önzést” említette az eszperantó tárgyalási nyelvként való bevezetését az Európai parlamentben, vagyis az eszperantisták népszerű érvét ismételte el.
***
Folyt. köv.
Irodalom:
(1) Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.
(2) Lomb Kató: „…nyelvekről jut eszembe…” (Bp. 1983)
***
Alexandr Naumenko,
(12 nyelv), Moszkva:
(Nyelvei: arab, spanyol, francia, magyar, svéd, perzsa, orosz, …)
Az iskolában nem volt jeles diák, és csak azt volt hajlandó tanulni, ami éppen foglalkoztatta. Sokan emlegetik a matematikai tehetséget együtt járóként a nyelvi tehetséggel – Alexandr jó példa lenne erre, mivel az iskolában az elunt matematikai órákon a pad alatt forgatott arab nyelvkönyvekkel kezdődött nyelvi pályafutása. A felsőfokú tanulmányait is matematika-fizika szakon szándékozta folytatni, amikor egy véletlen folytán spanyol diákok tolmácsaként kezdett „működni”, és annyira jól ment neki, hogy egy évvel később már felvették a moszkvai Lomonoszov Egyetem Spanyol tagozatára.
A magyart „szerelemből” tanulta: felesége magyar, és ő fiatalos hevülettel kellően motiválva vágott bele a nyelvtanulásba!
A perzsa nyelvvel egy Marx-ról szóló életrajzi történet alapján ismerkedett meg: állítólag Karl fogadásból tanult meg szövegértő szinten perzsául – 30 nap alatt! Alexandr megismételte ezt a teljesítményt!
100%-os könyvembernek ismerik, mégis jobban érdekli az élőbeszéd, mint a holt szövegek. Lomb Kató is elmondta, hogy „ pirulva vettem tudomásul, hogy a magyar nyelvnek sok olyan jellegzetességét ismeri, melyet én soha sem vettem észre.” Érdekes módon számára is feltűnt néhány olyan magyar jelenség, amely a nyelvműveink egyik mumusa – a –suk, -sükölés. Lomb Kató ugyan nem részletezi, de elképzelhető, hogy Alexandr-t az lephette meg, hogy miért csinálnak a magyar nyelvművelők ebből akkora ügyet.*
Bár 8 nyelven beszél (4-en anyanyelvi szinten), további 4-ből fordít, nem tartja magát poliglottnak.(1)
* Lomb Kató egy másik könyvében, a „…nyelvekről jut eszembe…” (Bp. 1983)-ben is említ egy Szergej nevű, magyar szakos moszkvai egyetemi hallgatót. A könyvben érzékletes párbeszédben írja le, hogy az oroszoknak mekkora és milyen jellegű problémát jelent a magyar „alanyi” és „tárgyas” igeragozás megkülönböztetése, amiről Lomb úgy nyilatkozik: „valóságos gyerekjáték az ő nyelvének kitanulhatatlan befejezett-befejezetlen igealakjaihoz képest.”(2)
Az eszperantóval kapcsolatban meglehetősen szűkszavúan nyilatkozik:
„Az eszperantóval kapcsolatban semmiféle tapasztalatom nincs.”
Ehhez nemigen lehet kommentárt fűzni, legfeljebb azt, hogy valószínűleg azért, mert az eszperantó érdeklődési körén kívül kerül.
***
Sacha Félix,
(12 nyelv), Passau:
(Nyelvei: német, angol, olasz, francia, japán, spanyol, kínai, latin, görög, újgörög, szerb, horvát)
A passaui egyetem Általános és Alkalmazott Nyelvi Intézetének professzora.
Nyelvtudása gyakorlati alapokon nyugszik: gyerekkorában nem sok köze volt a nyelvekhez, annál inkább „nyelvországokhoz” – az angolt és németet természetes környezetében tanulta iskolás évei helyszínein (USA, Németo.), majd az egyetemen kezdett olasz-francia tagozaton, ahol latinnal és göröggel is foglalkozott. Japánba a nyelvi érdeklődés vezette, mivel elmondása szerint „általában csak élő embertől tud tanulni”. Magyarral nem próbálkozott, csak a finnel, de feladta, mivel elmondása szerint „sokkal nehezebbnek találta, mint a kínait, amivel japán tudása alapján elég hamar megbirkózott.”
Véleményének latinra vonatkozó része is idekívánkozik:
„Esküdt ellensége vagyok a latin oktatásának (a). Átlagember számára teljesen felesleges. Még a filológusok között is csak a „diakrón” nyelvészeknek van rá szükségük, akik egy nyelv változását vizsgálják az egymást követő korszakokban.
A német gimnáziumokban hosszú időn át nagyon fontos szerepet játszott a latin. Elsősorban pedagógiai célból: a latin auktorok (lat.: szerző, író; különösen klasszikus ókori író – a szerk.) olvastatásával kívánták „római jellegűvé” nevelni az ifjúságot.(b) Ami persze akkor sem sikerült, de ma egyenesen nevetséges igyekezet lenne. A Varsói Szerződés és az Atlanti Paktum (1988!) évtizedében nem lehet Julius Caesar elvei alapján irányítani a nemzetek sorsát.(c) Inkább az oroszt, a spanyolt, a kínait kellene az angol mellett forszírozni.(d)
Ami az eszperantót illeti: politikai szempontból persze üdvösnek tartanám az elterjedését.(f) A jelenleg 10 nyelvvel (e) küszködő Európa Parlamentben is felmerült (de a nemzeti önzés miatt rögtön megbukott) az a terv, hogy tárgyalási nyelvként bevezessék.
Ha mint nyelvész nézem a kérdést: tetszik az egyszerű alaktana, az igeragozás felszámolása, a nyelvtani nemek törlése. Azt hirdetik, hogy igen könnyen elsajátítható. Ez biztosan áll az újlatin nyelvek (francia, olasz, spanyol, stb.) ismerőire. Azt nem tudom, hogy mondjuk egy japán könnyebben boldogulna-e vele, mint az angollal.”(g)(1)
(a)
Ez az „esküdt ellenségesség” az eszperantisták körében az angollal kapcsolatban jelenik meg.
Lomb Kató részletesen kifejti a maga „latinoktatás ellenességének” érveit a már említett „…nyelvekről jut eszembe…” (Bp. 1983) könyvében.
(b)
Itt ismét Lomb Kató-t idézném: „Azt hiszem, hogy a mai ifjúság élményvilágából nem a latin hiányzik, hanem a latinitás.”(1983, p.73.)
(c)
Az előző pont után azonban itt némi zavart érzek: Félix mintha elfogadná, hogy a nyelv valóban jellemformáló tényezővé válhat. Egyik mondatában, mintha viccelődne a latin oktatásával való „római jellegűvé” való nevelésen; utána mindezt már tartalmában kifogásolja, nevezetesen a modern korba nem valók Caesar kormányzási elvei … majd a következő mondatban (d) ismét nyelveket említ, mintha visszavezetné mindezt arra, hogy nem a latin tanítás, hanem a nagy, „modern” nyelvek tanítása felelne meg ennek – itt úgy tűnik, hogy azt a jellemformáló hatást, amit nevetségesnek tart a latin esetében, később más nyelveknek „megadná”. Úgy tűnik, hogy a beszélt nyelvek eltérései és a személyiségek eltérései között nem tartja elképzelhetetlennek a párhuzamot; pedig elsősorban a kultúra határozza meg a nyelvet, és nem a nyelv a kultúrát. (Félreértés ne essék – itt nem „kultúráltságról” van szó!)
(e)
1988-as adat. Ma már az Európai Unió intézményeiben jelenleg (2007. január 1. óta) 23 hivatalos nyelv használható: angol, bolgár, cseh, dán, észt, finn, francia, görög, holland, ír, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol, svéd, szlovák, szlovén.(wikipédia) Ennek ellenére, 20 évvel ezen kijelentése után az EU mégis működik.
(f)
A latin ellen úgy lép fel, mint „ az átlagember számára teljesen felesleges” stúdiummal, míg az eszperantót pedig „politikai szempontból” tartaná „üdvösnek” hogy „elterjedjen”.
A latin sok államnak volt nagyon sokáig lingua francája, míg az eszperantó is ugyanerre a funkcióra „pályázik”. Érdekes, hogy az egykor volt óvilág számára a latin „jó szolgálatot tett”, ámde a Német-Római birodalom szétesésével lassan a letelepedett közösségek „nemzetiesítették” különböző nyelvekké – furcsa módon a modern világ legdinamikusabb, exponenciálisan gyorsuló fejlődési periódusa abban a korszakban folyt le és folyik a mai napig, amikor a nyelvi szétdaraboltság már közismert jelenség, és a világ e mellett is működik. Hogyan? Minden bizonnyal a nyelvi egységesség nem életbevágóan nélkülözhetetlen eleme a társadalmi és mentális jólétnek, pontosabban a nyelvileg széttagolt világ megtalálta, kitalálta, kifejlesztette azt a működési módot, ami nélkülözi az totális egységességet – még közvetítőnyelvek szintjén is. A közvetítőnyelvként használt angol mára már elsősorban eszközzé vált, mégpedig annak a kezében, aki azt használja; az angol anyanyelvűek közössége(i) tudta és szándéka nélkül alakult így és olyan módon folyik vele a kommunikáció sokszor, ahogyan az angol anyanyelvűek között nem általában nem folyik. Az angolt, mint eszközt használók nem érdeklődnek az „anyakultúra”, és a vele járó egyéb ismeretek iránt – hasonlatosan ahhoz, amikor valaki egy eszközt praktikus okokból használ, nem pedig azért, mert ismeri a történelmi múltját esetleg azt, hogy ki milyen státusz mellett használta azt. Érdekességként talán leköti a figyelmet, de aktuálisan nem. Az angol nyelvből nem vezethető le semmiféle „gondolkodásmód”, mint ahogyan semmilyen más nyelvből sem (legfeljebb az, hogy a más nyelvekhez képest mennyiben tér el). Ha a latin nem a „római nevelés” eszköze, és az angol pedig nem a „finánc-globáltőke gazdasági és kultúrális terror” egyik eszköze, akkor bizony az eszperantó sem a „béke és egységesség” hírnöke és megteremtője.
(g)
Nyelvészeti szempontból igen mértéktartóan nyilatkozik: megemlíti, hogy mi tetszik neki az eszperantóban, de már nem osztja az eszperantisták véleményét abban, hogy „igen könnyen elsajátítható”, hanem úgy fogalmaz, hogy „azt hirdetik” – holott nyelvészként és gyakorló nyelvtanulóként talán szubjektíven ő maga is megemlíthette volna, hogy SZERINTE ez így van-e. Nem tette, és erre két oka lehetett: 1. nem osztja ezt a véleményt (ezt jelzi is a nem újlatin nyelvet beszélőkkel kapcsolatban); 2. az ő érdeklődésén is messze kívül esik a mesterséges nyelvek témája – ez némiképp magyarázza azt is, hogy ő is a „nemzeti önzést” említette az eszperantó tárgyalási nyelvként való bevezetését az Európai parlamentben, vagyis az eszperantisták népszerű érvét ismételte el.
***
Folyt. köv.
Irodalom:
(1) Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.
(2) Lomb Kató: „…nyelvekről jut eszembe…” (Bp. 1983)
