Mint látni fogjuk, az eszperantistáknak semmi sem drága azért, hogy az eszperantó hivatalosan is kötelezően oktatott nyelv legyen, és mindezt csak azért, hogy: legyen.
Kép forrása:
http://www.springboard2languages.org/sample_booklet/writing%2030mm.jpg
Jelen írásom a következő személyekhez szól elsősorban: dr. Molnár Lajosnak és dr. Farkas Juliannának, mivel az ő nevük fémjelzi azt a 2008, júniusi keltezésű írást, mely az http://egalite.hu/strateg/strathu.htm című internetes oldalon olvasható, „Stratégiai terv az eszperantó nyelv iskolai oktatásának eredményesebbé tételére” címmel. Írásom ajánlom továbbá azoknak is, akiket lektorként és közreműködőként neveztek meg: Dr. Dudich Endre, Leo De Cooman, Dr. Renato Corsetti, Dr. Kováts Katalin, Kurucz Géza, Mészáros István, Németh József, Radojica Petrović, Dr. Sean Ó Riain és Mihai Trifoi. Emellett ajánlom azoknak is, akik szeretnének tisztán látni az eszperantó mozgalom egyik legújabb agyszüleményével kapcsolatban.
***
Mivel írásom a címben is megnevezett munkacsoport stratégiai tervének teljes és részletes kritikája, így rögtön a társaság bevezetőjével kezdeném:
„A "Dobbantó a Nyelvekhez" Nemzetközi Munkacsoport 2006 májusában alakult azzal a céllal, hogy segítse az eszperantó nyelv oktatását először Európában, majd a megszerzett tapasztalatok alapján az egész világon.”
Bevezetésként had jegyezzem meg, hogy a „Dobbantó a nyelvekhez” módszer ötlete a britektől származik, akik 2005-ben határozták el, hogy újfajta módon közelítik meg a nyelvtanulási képesség elősegítését. … Mindez igen nemes célnak tűnhet, de nem árt pontosítani a képet! A „Springboard to Languages Project” igaz, hogy a britektől származik, ám még pontosabban a Brit Eszperantó Szövetség Oktatási Bizottsága háza tájáról. Ebből gondolhatjuk, hogy milyen mértékben altruista kezdeményezés ez a részükről. Továbbá – az előbb megnevezett bizottság leplezetlen célja az volt ezzel, hogy a brit közoktatási nyelvpolitika „kaotikus helyzetében komoly lehetőség nyílik egy új nyelvoktatási módszer bevezetésére”, amit – ahogy a továbbiakban látni fogjuk – nem másra akarnak felhasználni, mint az eszperantó közoktatásba való beolvasztására. És hogy mi volt ez a „kaotikus helyzet”? Röviden a következő: „a brit kormány rendelete szerint – 14 éves kor felett nem kötelező az idegen nyelvek tanulása. A 11-14 éves tanulók eddig kötelezően tanulták legalább egy európai uniós tagállam nyelvét, 2007. februárjától kezdve azonban ez a kötelezettség is megszűnt, mivel a "gazdaságilag hasznos" nyelvek (például az arab és a kínai) tanulását támogatják. A kormány – védekezésként a kritikusok támadásaival szemben – bejelentette, hogy 2010-ig az elemi iskolák minden 7-11 éves tanulója számára jogot és lehetőséget kell biztosítani idegen nyelv tanulására.” Ebből kifolyólag „minden iskolában azt a nyelvet tanítják majd, amelynek a tanítására a tantestület valamelyik tagja képes: - így az egyikben francia, a másikban spanyol, a harmadikban német, a negyedikben olasz nyelv bevezetésére lesz lehetőség. Ha később, egy felsőbb osztályban, vagy a középiskolában már csak pl. a francia nyelvet tanítják, akkor azok a gyermekek, akik addig más nyelvet tanultak, súlyos hátrányba kerülnek a franciául már valamennyire tudó társaikkal szemben.”
Nos, akkor összegezzünk: a brit kormány megszünteti a kötelező idegennyelv oktatást a közoktatásban – ennek oka minden bizonnyal a világ közvetítőnyelvévé váló angol széles körű elterjedtsége, és az ezzel együtt járó nagyfokú „lustaság”, ami az angol anyanyelvűek nyelvtanulási hajlandóságát illeti. Az angolok – ebből kifolyólag – híresen hanyag nyelvtanulók, dacára annak, hogy az angol nyelvű tananyagok hatalmas tömeggel áramlanak mindenfelé a világba a brit anyaországból… óriási nemzeti bevételt teremtve ezzel. A tény mégis tény marad: az angolok nem szeretnek nyelveket tanulni. És itt jön a csavar! Mindezek ellenére mégis megcsapja őket az a szellemi áramlat, ami más nemzetek nyelvének megismerésével együtt az illető nemzet megismerését is jelenti (illetve jelentheti, merthogy a kettő között igen kicsiny a törvényszerű összefüggés). Szóval az angolok ennél fogva rákapnának a nyelvtanulás és idegennyelvi kommunikáció ízére – de ezt is a maguk rettentő lusta módján teszik! Hiszen ki más lelkesedne az eszperantóért, ha nem az, aki alapjában véve lusta a komolyabb nyelvtanulói teljesítményre. Nem csoda, ha ezért olyan népszerű az eszperantó az eredendően angol anyanyelvűek körében! Másik dolog, hogy az angoloknak az eszperantót javarészt nem is igen kell tanulniuk, hiszen temérdek átfedés van az eszperantó és az angol nyelv között (erről a hivatkozást lásd lejjebb) – több is talán, mint egyéb nyelvek esetében. Hogy is állunk tehát? A britek kitalálnak valamit, amivel elősegíthetnek valamit abból a célból… amire már a brit kormány sem kötelezné őket! Érdekes, de inkább talán a nevetség tárgyává tehető az, ahogyan a sok nemzetközi eszperantista (szervezet) rákapott erre a projektre – éppen azoknak a részéről kiindulva, akiket nyelvi imperializmussal vádolnak, amióta csak – szerintük – a nemzetközi közvetítőnyelv szerepét és rangját bitorolja előlük. Az eszperantisták tehát eredetileg harcoltak az angol elterjedése ellen, majd amikor az angol már annyira elterjedt, hogy az angolok „kulturális kínjukban” kitalálták, hogy mivel bonyolultabb nyelveket ők már lusták tanulni (és minek is tennék?), így az eszperantóval majd eljátszogatnak, hátha kedvet kapnak az igazi nyelvekre is. És az eszperantisták pedig mindezt az idétlen helyzetet súlyos komolysággal kezelik, és maradéktalanul beveszik!
A következőkben látni fogjuk, hogy mennyire félresikerült egy tervezet ez a dobbantás: mintegy ugrás a nagy nyelvi semmibe!
***
De haladjunk tovább! A bevezetés így folytatódik:
„Az eszperantó nyelv oktatói e célért tevékenykednek más szakmai szervezetekkel együttműködve.”
Vizsgáljuk meg közelebbről is ezt a mondatot: a munkacsoport itt kijelenti, hogy az eszperantó nyelv oktatói azért tesznek erőfeszítéseket, hogy „az eszperantó nyelv oktatását először Európában, majd a megszerzett tapasztalatok alapján az egész világon” elősegítsék. Tehát akkor tulajdonképpen miért is dolgoznak? Azért, hogy ők, mint az eszperantó nyelv oktatói taníthassák az eszperantót! Bámulatosan egyszerű a dolog logikája! Mivel az eszperantónak semmiféle általános elfogadottsága sem alakult ki a múlt évszázad alatt, így már arra fanyalodnak, hogy a hitelesen semmiféleképpen nem igazolt propedeutikai hatására hivatkozva mégis megélhessenek belőle a feltétlen hívei. Sok olyan ember van, aki nemcsak hogy lelkesen űz valamiféle hobbit, de meg is szeretne élni belőle – ezáltal azonban hiteltelenné válik az erőfeszítése, különösen, ha még nyomatékosan bizonygatja is, hogy ő aztán pusztán a dolog önmagában való értékéért javasolja az illető tevékenység globálisan általánossá tételét, amiben ő szakemberként játszhatna szerepet. Előbbi jelenik meg a munkacsoport ezutáni soraiban:
„Munkacsoportunk egyenrangú önkéntesekből áll, akik erejükhöz, tehetségükhöz, képességeikhez mérten végzik munkájukat. Munkacsoportunknak nincs elnöksége, tagdíjat sem fizetünk, és nincsenek fizetett alkalmazottai sem. A speciális feladatokat önálló alcsoportok végzik, melyek munkáját tapasztalt szakemberek hangolják össze.”
***
A következő lépés az eszperantista hívőtársak részére globálisan biztosított munkalehetőségek megteremtéséhez szükséges stratégiai célok összefoglalása:
„Minden együttműködő társnak joga van arra, hogy a stratégiai tervet olyan mértékben módosítsa, amilyent az érintett ország törvényei, lehetőségei és feltételei megengednek.
Munkánk első szakaszának stratégiai céljai:
1.___El kell érnünk, hogy az Európai Unió és az európai országok legalább kétharmadában legyen 1-5 általános iskola, ahol az eszperantót, mint elsőként tanulandó idegen nyelvet és készségfejlesztő tantárgyat oktassák.”
Azt ugye talán mondani sem kell, hogy ha az eszperantó valóban bírna azokkal a hatásokkal, amiket tulajdonítanak neki, akkor nem kellene így ügyeskedniük. Érdekes a megfogalmazás – „az eszperantót, mint elsőként tanulandó idegen nyelvet és készségfejlesztő tantárgyat oktassák”. Nocsak – itt idegen nyelvként említik, holott pár sorral lejjebb már így írnak róla: „…speciális oktatástámogató tantárgy bevezetését javasoljuk azért, hogy a lehető legjobban felkészítsük a tanulókat más nyelvek ezt követő elsajátítására. E képességfejlesztés céljaira leginkább megfelelőnek a nemzetközi hídnyelvet, az eszperantót tartjuk,…”. Ezzel a kontraszttal az a baj, hogy eleve már az „oktatástámogató tantárgy” fogalma sem tisztázott, és nem is határozzák meg közelebbről. Ebben az első pontban azonban tisztán és világosan leírják, hogy az eszperantót az „elsőként tanulandó idegen nyelv”-ként akarják bevezettetni.
***
„2.___El kell érnünk, hogy az Európai Unió és az európai országok legalább kétharmadában legyen 1-5 középiskola és/vagy cserkész /úttörőcsapat, más ifjúsági szervezet, melyekben a viszonylag könnyen megtanulható eszperantó nyelvet a kultúrák közti, soknyelvű párbeszéd eszközeként használják.”
Ezzel megintcsak az a baj, hogy ha az eszperantónak lenne ilyen gyakorlati értéke, akkor az elmúlt mintegy 100 év alatt ez a törekvés magától megjelent és elfogadottá, ismertté vált volna. A diákság és az ifjúság eléggé lelkes ahhoz, hogy nem egy vegytiszta, semleges nyelven akarjon kommunikálni egymással, hanem igenis egymás nyelvén igyekeznek kommunikálni egymással. Az ifjúságra jellemző kölcsönösen erős szimpátia legyőz minden nyelvi akadályt, minden olyat, amitől az eszperantisták rettegnek: a fiatalok nemzetközi érintkezésében nyoma sincs annak az interlingvisztikai fóbiának, amitől az egy idegen nyelvet tökéletesen nem beszélők felnőttkorban rettegnek. Ergo – ez az erőfeszítés is már csírájában elvetélt és teljesen felesleges törekvés. Persze a munkacsoportnak nem is az a törekvése, hogy támogassa az ifjúság és a diákság nemzetközi kommunikációját – dehogyis: egyszerűen tisztában van azzal, hogy amit a fiatalság akar, azt a kultúra kénytelen kitermelni. Nos, az eszperantóra és a hozzá hasonló közvetítőnyelvekre eddig sem volt szükség, ezt a fiatalok kreativitása eddig is megoldotta.
***
„3.___El kell érnünk, hogy az Európai Unió és az európai országok legalább egyharmadában egyetem vagy főiskola legyen, melyben eszperantó nyelvoktatás folyjon.”
Ez a törekvés pedig nevetségesen röhejes! A munkacsoport tagjai talán nincsenek tisztában azzal, hogy a magyarországi felsőoktatásban diplomázók közül nagyon sokan eszperantóból szereztek középfokú nyelvvizsgát? (Az eszperantó a 3. leggyakrabban megszerzett nyelvvizsga az angol és német után, és a diplomázók kb. 10%-a választja a diploma megszerzéséhez.) Vagyis – semmi szükség sincs MA sem eszperantó nyelvoktatásra a felsőoktatásban: a mai diplomások tetemes része magas szinten tanulta az eszperantót, méghozzá magától! Mégsincs semmiféle elterjedtsége az eszperantónak a mai magyar értelmiség körében. Ha lenne bármi közösségi értéke az eszperantónak a mozgalmán kívül, akkor a nagyszámú, eszperantóból középfokúzott értelmiségi elegendő lett volna ahhoz, hogy mindez változzon és megmutatkozzon a társadalomban!
***
„4.___El kell érnünk, hogy az Európai Unió és az európai országok negyedében legyen egyetem, vagy főiskola, melyben az eszperantó-tanárok felkészítése történjen.”
A kérdés örök: miért van a világ legegyszerűbbnek és leglogikusabbnak, továbbá a legkönnyebben tanulhatónak tartott nyelvének szüksége felsőoktatásban felkészített tanári gárdára? Az előbbi megjegyzésben is említésre került, hogy tömegesen tették le a magyar diplomások is a középfokú eszperantó nyelvvizsgát – maguktól, tanári segítség nélkül!
***
„5.___El kell érnünk, hogy az említett általános iskolák, középiskolák, cserkész-/úttörőcsapatok, egyéb ifjúsági szervezetek, főiskolák és egyetemek tevékenyen, alkotó módon működjenek együtt.”
Ez a törekvés megintcsak érdekes: a munkacsoport ugyebár arra törekszik, hogy a világon mindenfelé eszperantót tanítsanak, és feltehetőleg arra is, hogy tudják is használni a nyelvet… valamire. Mivelhogy értelme akkor van egy képesség vagy készség megszerzésének, ha azt használni is tudja az illető tanuló. Ezen utolsó pont mintha figyelmen kívül hagyna egy igen fontos alapjelenséget: léteznek kommunikációs igények, amelyekre a közösségek igyekeznek megtalálni a legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldást. Ezek az igények idővel kitermelik azt a megoldást, amivel megszüntethetik az igény által támasztott hiányt. Érdekes módon az eszperantó mindezidáig nem volt képes betölteni azt a funkciót, és semmivel sem került közelebb annak az igénynek a kielégítéséhez, amire eredetileg szánták. Hiába szeretik az eszperantisták „nemzetközi hídnyelv”-ként emlegetni – a mai napig nem lett az, holott az elmúlt 100 évben szinte semmi másról nem szólt a története, csak arról, hogyan próbálta a mozgalom mindenféle fondorlattal valamiféle hivatalos rangra emeltetni. Hiába kínálgatják eszeveszett lelkesedéssel mindenféle célra… szemel láthatóan senkinek sem kell arra a funkcióra, amire szánnák. Az eszperantót mindeddig a mozgalom lelkesedése tartotta életben, annak keretein kívül nem sikerült gyökeret vernie – holott meglenne az a befolyással rendelkező (a diplomaszerzéshez eszperantóból nyelvvizsgázott) értelmiségi bázis, ami elegendő nyomást tudna kifejteni ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon.
Szóval röviden: az évszázadnyi propaganda sem volt elegendő ahhoz, hogy a mozgalmiságon kívül bármiféle igényt kielégíthessen az eszperantó. Az utolsó stratégiai törekvés is ezt az elkeseredést tükrözi: a munkacsoport eleve számol azzal, hogy hiába is tanulnak meg az emberek eszperantóul, ez nem lesz elegendő ahhoz, hogy a nyelv a mozgalom lelkes híveinek közösségén kívül valóban élő nyelvvé váljon – erre szerintük külön stratégiát kell szervezni és végrehajtani. A másik dolog pedig, ami ebben a stratégiai pontban szembeötlő az az, hogy a munkacsoport eleve nem is számol azzal, hogy a sok, eszperantó tanításba és tanulásba befektetett energia megtérülne azzal, hogy az eszperantó önálló életre kel majd: azt tervezik, hogy majd azok az intézmények fogják egymással tevékenyen fenntartani az eszperantót használók körét, amiket a munkacsoport az előzetes pontokban megemlített. Sajnálatosan sekélyes fantáziára vall ez, ami azonban nem biztos, hogy zavarja őket: az eszperantista mozgalmak nagy részének soha nem az volt a célja, hogy az eszperantó globálisan is elterjedve önálló életre keljen, és betölthesse azt a hivatást, amit a megalkotója szánt neki – jelen munkacsoportot is szemmel láthatóan az érdekli elsősorban, hogy az eszperantó oktatásának legyen egy intézményesített oktatói bázisa, ami lehetőleg a felsőoktatás legfelsőbb szintjéig, tehát az egyetemekig nyúlik, és hogy legyenek olyan intézmények, ahol az eszperantót szintén hivatalosan használják, mondhatni hivatalos nyelvként. Eszük ágában sincs azt propagálni, hogy az eszperantó kilépjen ezen hivatalos keretek közül… hiszen akkor az emberek még nem oktatóktól tanulnák meg… ezt a leglogikusabb és legegyszerűbben tanulható nyelvet!
***
„Csak a fentiek teljesítése után kezdődhet munkánk második szakasza.”
Sajnos ebben az írásban nem tettek említést arról, hogy ez a „második szakasz” vajon mit takarhat.
***
Valójában csak ezután következik annak a stratégiának a leírása, amely által a fent említett célokat elérni igyekeznek.
"Stratégiai tervünk megvalósításához az alábbi feltételek szükségesek
1.___Általános iskolák, középiskolák, cserkész-/úttörőcsapatok, egyéb ifjúsági szervezetek, főiskolák, egyetemek, melyek vállalják az eszperantó nyelv oktatását
2.___Hivatásos, az eszperantó nyelv oktatására is felkészített nyelvtanárok
3.___Érdeklődő tanítványok
4.___Pénzeszközök
5.___Politikai támogatás
6.___Nemzetközi együttműködési hajlandóság
7.___Nemzetközileg használható tankönyvek és egyéb taneszközök."
Én is ezek mentén vizsgálom meg e stratégiai lépések mélyebb értelmét és tárom fel valós mivoltukat.
***
„1.1.___Az általános iskolák első 2-3 évében nem javasoljuk az idegen nyelvek tanítását. Ez az időszak az alapképességek, — beleértve az anyanyelvet is (beszéd, olvasás, írás, számolás) — elsajátításához szükséges.”
A tisztelt Nemzetközi Munkacsoport szakértői már ebben a bevezető pontban hatalmasat tévednek – részben talán a nyelvtanulással és nyelvelsajátítással kapcsolatos hiányos ismereteik, részben talán a pedagógia terén való általános tájékozatlanságuk miatt. Részben pedig minden bizonnyal ezen véleményükkel elsősorban az eszperantó propaganda megágyazását készítik elő.
A korai életkorokban célszerű megkezdeni az idegen nyelvekhez való szoktatást, ami hatékony alapokat tud kialakítani olyan játékos és szabad foglalkozásokkal, amiben nem a lexikális tudást helyezik előtérbe, hanem az idegennyelvekkel kapcsolatos készségbázist: az anyanyelvben nem létező hangok felismerését és azok kiejtését, felismerését, megkülönböztetési képességét. Erre éppen a hangképző szervek jellemzően 10-12 éves korban való „anyanyelvi rögzülése” előtt van lehetőség; és ezzel karöltve az agyműködés is elsősorban ebben az életszakaszban alakítható a leghatékonyabban. Széles körben ismert tapasztalat, hogy a kora gyermekkorban az idegen nyelveknek való kitettség jótékony hatással van az anyanyelvi készségekre is. A fenti vélemény szerint azzal vélnék elősegíthetőnek a későbbi nyelvtanulás hatékonyságát, hogy éppen a legfogékonyabb szellemi fejlődési szakaszban hagynák inaktívan azt a készségfejlődési potenciát, ami a későbbi hatékonyságnak a legbiztosabb alapját képezné!
A megemlített „alapképességek” nem korlátozhatóak az anyanyelvi foglalkozásokra – pláne nem azok részéről javasolva, akik a nyelvi készségeket kívánnák fejleszteni. Minden felvilágosult pedagógus tudja, hogy az alapképességek is a változatos, kreatív készségfejlesztéssel fejlődnek a legjobban.
***
„1.2.___Az ezt követő egy-három évben speciális oktatástámogató tantárgy bevezetését javasoljuk azért, hogy a lehető legjobban felkészítsük a tanulókat más nyelvek ezt követő elsajátítására. E képességfejlesztés céljaira leginkább megfelelőnek a nemzetközi hídnyelvet, az eszperantót tartjuk, mely lehetővé teszi, hogy a tanulókkal fel- és megismertessük az általános nyelvi jeleket, az anyanyelv és más nyelvek felépítését, és alkalmat ad arra, hogy az elsőként tanult idegen nyelven sikeresen megszerezzék az alapvető közlési tapasztalatokat.”
Az igen tisztelt munkacsoport ebben is téved – egyrészt abban, hogy azt hiszik, hogy nem „lóg ki a lóláb” a „speciális oktatástámogató tantárgy” című szóvirággal kapcsolatban, másrészt pedig azzal, hogy az eszperantónak olyan transzferhatást tulajdonítanak, amit szerintük leginkább az eszperantó képvisel. Utóbbi pontra az az egyszerű érv hozható fel, hogy mivel az eszperantóból számos nyelvtani jelenség hiányzik, így az nem is lehet alkalmas arra, hogy felkészítsen a velük való foglalkozásokra: lásd. pl. az eszperantónak sokszor hangoztatott „kivétel-menetességét” – mivel minden nyelv telis-tele van kivételekkel és az általánosító szabályoktól való eltérésekkel, így az ezekkel való foglalkozásra, ezek megtanulására egyáltalán nem készít fel, sőt, éppenhogy csökkenti az ezekkel kapcsolatos intellektuális és módszertani felkészültséget – a kivételekkel szembeni toleranciáról nem is beszélve! Másik érvként az hozható fel, hogy mivel az eszperantó létező nyelvek elemeit tartalmazza, így tkp bármely nyelv tanulása, és bármely nyelvvel való akárcsak felületes ismerkedés is elősegíti a későbbi nyelvtanulások hatékonyságát.
A eszperantó „túlzott” egyszerűségének nyelvtanulási készség fejlesztésre hatástalan, sőt inkább hátrányos voltát könnyedén lehet szemléltetni – erre kitűnő példa a következő cikk:
Nyelvi biciklizés 3, 2, és 1 keréken! – Az eszperantó propedeutikáról: 6 évesek szintjén.
Brain Storming - 2007.05.16
Avagy - Egy gyenge lábakon álló kritikai analógia, egy hasonlóan gyenge lábakon álló elképzeléshez!
Az eszperantó kivételes propedeutikai értékét pedig nyelvtanának az angol nyelvtannal való összevetése kérdőjelezi meg, melyet a következő írás taglal aprólékos részletességgel:
Angol és eszperantó nyelv(tan)i párhuzamok és azonosságok
Brain Storming - 2012.01.29
… átfogó és összevető morfológiai metszet a két nyelvet illetően, ami kérdésessé teheti az eszperantó azon kiváltságos voltát, amit a kivételesnek tartott propedeutikai értékéről állítanak. …
A leginkább elítélendő ebben a munkacsoporti javaslatban mégis az, hogy azt azonban jól tudják, hogy az elsőként tanult idegen nyelv alapvetően meghatározhatja a tanuló későbbi nyelvtanulási stratégiáit. Ebből a szempontból kifejezetten érdekükben áll az eszperantónak adni az elsőbbséget, mivel erre az elsőbbségi hatásra építve inkább eltántoríthatják az eszperantóba mélyebben belemerülőket a további, egyéb nyelvek tanulásától – aki egy kivételektől mentes, továbbá frazeológiától és mondatszerkesztési szabályoktól mentesített „nyelvet” tanul elsőként, azt már a kezdeti nehézségek is eltántoríthatnak a nyelvtanulás szokásos nehézségei.
Röviden összefoglalva: az eszperantó első nyelvként való tanítása alapjaiban rombolja le a természetes idegen nyelvek tanulási készségét – a munkacsoport ezzel egyértelműen az eszperantó tanulását kívánja megerősíteni, míg minden egyéb nyelv tanulásának ambícióját rombolni.
Ezzel kapcsolatban éppen nemrég találtam egy apró megjegyzést:
„Setényi János oktatáskutató szerint „ufók vagyunk”. Vagyis Európában a népek indoeurópai nyelveket beszélnek, amelyek több-kevesebb rokonságban állnak egymással. – A magyar mindegyiktől különbözik, ezért nehezebb számunkra más nyelvet tanulni. Ezt a nyelvi-logikai elszigeteltséget azonban az első indoeurópai nyelv elsajátítása megtöri, innentől már egyszerűbb a tanulás – állítja.”
***
„1.3.___Ezután azt javasoljuk, hogy kb. 12-14 éves korban kezdjék el egy-egy, szabadon választott, nemzeti nyelv, egy "kedvelt nyelv" és egy "elterjedt nyelv" tanulását — úgy, ahogy az a — Maaluf által az Európai Unió számára készített — jelentésben található. Az eszperantó készségfejlesztő értékének köszönhetően a tanulók e három nyelv tanulása során az érettségi vizsgáig kb. egy tanévnyi időt takarítanának meg. Így, az érettségi idején minden diák az anyanyelvén kívül legkevesebb három idegen nyelven értene legalább középfokon. E program megvalósítása jelentős mértékben segítené az önálló kisebbségi nyelvek életben maradását. A megtakarított pénzt és időt más, szükséges képességek fejlesztésére lehetne felhasználni.”
Ebben is erősen a „maga-felé-hajló-kéz” jelensége mutatkozik meg: a munkacsoport azt szeretné tehát elérni, hogy minden iskolában az eszperantó legyen az elsőként oktatott nyelv, és csak azután következzen ezen a területen bármi. De hogyan is nézne ki ez a gyakorlatban? A gyerekek elsőként egy olyan kommunikációs formát sajátítanának el, aminek csekély számú szabálya mellett semmi egyéb követelménye sincs, mint hogy az anyanyelvi szavakat eszperantóra cseréljék: abból a hatásból, amit az eszperantó híve az eszperantónak tulajdonítanak tkp semmi sem „jutna át”, hiszen olyan kevés szabálynak kell megfelelni, hogy a tanulás valóban puszta szócserékből állnak, tehát valójában a lexikális ismeretek bővítéséről szólna. Ezzel semmi újat nem tanulnának a gyerekek, hiszen azt már 10-11 éves korban nagyon is jól tudják, hogy bizonyos helyzetekben meg kell válogatniuk a szavaikat, bizonyos dolgokat másként kell elmondani, stb.
Az a tény, hogy az eszperantó híján van a frazeológiának, ragyogóan megkönnyíti az azonos anyanyelvű gyerekek egymás közötti kommunikációját, hiszen a saját anyanyelvük frazeológiáját kell csak átültetniük eszperantó szavakra – hasonlóképpen a határozói vonzatrendszer, a kollokációk és egyebek esetében. Röviden: egy tapodtat sem mozdulnak előrébb az idegennyelvek tanulási képessége terén, mivel az anyanyelvükön beszélnek, annak a szavait eszperantóra cserélve. … És a munkacsoport ilyen körülmények között kívánná fejleszteni a gyerekeket, körülbelül 1-3 éven át! Mire ennek az időszaknak a végére érnek majdhogynem alkalmatlanná válnak a természetes nyelvek tanulására, mivel azok esetében figyelembe kell venniük:
1._az adott nyelv kiejtési és írásbeli eltéréseit;
2._a mondatszerkesztési eltéréseit;
3._a frazeológiáját, állandósult szókapcsolatait, kollokációit;
4._határozói és egyéb vonzatrendszerét; ……. stb.
Ha éveken át ezek mellőzésével kommunikálnak, akkor éppen az ellenkezője lesz a hatása az eszperantónak: nemhogy könnyebbnek fogják találni a többi nyelv tanulását, hanem minden egyéb nyelv tanulását kínkeserves kínlódásnak fogják érezni. Testkultúrás hasonlattal élve: ha valakit évekig focizással edzenek, akkor ne várják tőle, hogy majd a vízilabdázást könnyebben és nagyobb kedvvel fogja művelni, hiába „labdajáték” mindkettő.
Továbbá a szakmaiatlanságra is felhívnám a figyelmet: a munkacsoport szakemberei szemmel láthatóan teljesen figyelmen kívül hagyják az oktatási rendszer(ünk) sajátosságait. Ha 12 éves korban kezdik el a két nemzeti nyelvet tanulni az eszperantós bevezető évek után, akkor a fenti okok miatt ez sokkal nehezebben vehető akadályt fog számukra jelenteni – mivel olyan jellegű ismeretek megtanulását kell megismerniük, amihez az eszperantó nem adott segítséget. Így éppen a középiskolára való felkészülésből rabolja el az időt az új, eddig ismeretlen készséget elsajátítása. A munkacsoport tervei szerint a 12-14 éves korosztály a 6.-7.-8. évfolyamot jelenti hazai viszonylatban, és ennek az időszaknak az egyik legfontosabb feladata a középiskolai beiskolázásra való felkészülés.
A „szabadon választás” megintcsak az illúziók kategóriája: a tanulónak, ha 12-14 évesen bármit választott, azt csak abból a kínálatból tehette, amit az iskolája nyújtani tudott, és ugyanez áll fenn a középiskolákra is.
Egy újabb félrevezetés is van ebben a bekezdésben: az érettségi idejére már HÁROM IDEGEN nyelvet említ – holott az eszperantót csak mint „speciális oktatástámogató tantárgy”-at vezettetné be. Itt azonban már a nemzeti nyelvekkel egyenrangúként kezelné. Hiába, a téveszmékkel átitatott lelkesedés itt is elárulja magát.
Mindemellett egy mondat erejéig megemlíti a kisebbségi nyelvek életben tartását is. Ez szintén csak egy álságos manipulációs fogás az eszperantista mozgalom részéről – a kisebbségi nyelvek beszélői addig érdeklik őket, ameddig pl. a jótékonykodó vallási szervezeteket a szűkölködők, akiknek más pénzéből adakozhatnak és jótékonykodhatnak. Komolyra fordítva a szót: az eszperantó mozgalom már a megalakulásától fogva globális és egyetemes elterjedtség után vágyott, de mindössze arra rendelte a sorsa, hogy tétován volt kénytelen végignézni, ahogyan az angol szinte azzá vált. Érdekes módon csak azután kezdtek felharsanni a „nyelvi imperializmus” szólamai, miután világossá vált a mozgalom számára, hogy az időközben keletkezett hátrányukat már semmiképpen sem tudják behozni – a látszólagos semlegességükön kívül semmit nem lévén képesek felmutatni. Kiderült, hogy a globális elterjedéshez más is kell, nemcsak a végletességig túlhajtott egyszerűség és hiányosság, ami ugyan könnyen tanulhatóvá teszi, de az érdemi, nemzetközi kommunikációra azonban használhatatlanná.
Érdekes módon teljesen figyelmen kívül hagyják azt a tényt is, hogy a tudományos világ közvetítőnyelveként ma már az angolt használják, és ezen az angol nyelven látnak napvilágot olyan tanulmányok ezrei, melyek a kis nyelvekkel foglalkoznak – és ezek javarészét is elsősorban ezen kis nyelvek beszélői írják, vagy pedig az eredetileg nem angol anyanyelvű szakemberek.
A bekezdés végén sajnos nem tudjuk meg, hogy miféle képességek fejlesztésére szánnák az elméletileg megtakarítható tanulmányi időt. Furcsamód megelőlegezik ezt az egy teljes tanévet – mindezzel azt sugallják, hogy az eszperantót, mint univerzális és uniformizálható csodaszerként lehet alkalmazni, ami mindenkinél, egy csapásra a maximális szintig javítja a tanulók nyelvtanulási képességeit.
***
”1.4.___A középiskolákban, a cserkész-/úttörő- és egyéb ifjúsági szervezetekben az eszperantó, mint viszonylag könnyen és gyorsan elsajátítható nyelv tanulását javasoljuk a kultúrák közti egyenrangú párbeszéd eszközeként. Létesítsenek kölcsönös, partneri kapcsolatokat más európai iskolával, szervezettel és egy-egy Európán kívülivel is. Az ilyen együttműködés már a kezdetektől fogva lehetővé teszi, hogy az iskolai tevékenységünk lassanként kiterjedjen a világ valamennyi, Európán kívüli országára is. Az együttműködés az érintett országok nyelvi, kulturális, földrajzi és történelmi örökségének cseréjén alapul. A fiatalok — mind a hagyományos posta, mind a legkorszerűbb információs technológiai eszközök használatával — külföldi barátokat találnak, tapasztalják a nyelvi egyenrangúságot, megértik, tisztelik és elfogadják a nyelvi és kulturális különbségeket. Együttműködhetnek közös kiállítások, honlapok, versenyek, videokonferenciák, testvérvárosi kapcsolatok és nemzetközi találkozók szervezésében. Különösen fontosnak tartjuk a más-más nyelvű, szomszédos országok fiataljainak személyes találkozóit.”
Itt szintén nincs semmiféle jele az egyéb tanult nyelvek támogatásának, sőt: a nemzetközi érintkezés nyelvének kizárólagosan az eszperantót jelöli meg. Az említett „országok nyelvi, kulturális, földrajzi és történelmi örökségének cseréje” a megfogalmazás szerint eszperantó nyelven történne, röviden: a mozgalomnak nem egy adott nemzeti, vagy kisebbségi nyelv megóvása a célja, hanem legfeljebb annak tartalmiságának megőrzése – de persze ezt is (és csakis) eszperantó nyelven. Mindez éppenhogy a kisebbségi nyelvek megőrzési törekvése ellen hat, hiszen így a nyelv által hordozott tartalom egy egyszerűsített eszközzel is megismerhető lesz.
***
„1.5.___Az egyetemeken és a főiskolákon az eszperantó, mint "katalizáló nyelv" tanítását javasoljuk a klasszikus, görög-latin, tudományos szókészlet elsajátításához, valamint más nyelvek eredményesebb használatának növeléséhez.”
Ebben a pontban teljes mértékben figyelmen kívül hagyják, hogy a tudományokat fejlődéstörténetileg alapvetően meghatározó nyelvek a latin utódnyelvei, tehát a francia, a spanyol, stb., továbbá azok, amelyek eleve erre a görög-latin örökségre építették a szakszókészletüket, mint pl. az angol és a német. Ebből kifolyólag eleve ezeknek a nyelveknek a megismerése közvetlenül használható eszközt ad a nyelvtanulók kezébe ahhoz, hogy tájékozódni tudjanak a tudományos lexikában. Ehhez teljesen felesleges egy újabb, a tudományos szakirodalomban el nem terjedt nyelvváltozat tanulása. Az eszperantó tudományos nyelvhasználata még egyáltalán nem kiforrott, és eleve nevetségesen naiv az a feltételezés, hogy majd segítségére lehet egy már bejáratott tudományos tájékozódási bázisnak.
***
„2.1.___Az eszperantó-tanárok képzése nélkülözhetetlen feltétel. A már most a jövő tanárait oktató egyetemeket és főiskolákat kell segítenünk. Meg kell nyernünk a fiatal nyelvészhallgatókat, valamint a munkanélküli és nyugdíjas nyelvtanárokat, hogy új szakként vegyék fel az eszperantót. Ők valamennyien nagyon könnyen és gyorsan elsajátítják a nyelvet a tanításhoz szükséges színvonalon. Ki kell emelnünk a nemzetközi diplomának a tanítási képességek megszerzésében rejlő értékeit.”
Ez újabb paradoxon a munkacsoport törekvési palettáján. Az eszperantó propaganda közismerten attól harsog, hogy az eszperantó a legegyszerűbb és leglogikusabb, legkönnyebben tanulható nyelv – mondhatni az a nyelvpedagógiában, ami a fogyókúrák területén a kocogás: a legegyszerűbb, leginkább költséghatékony és leghatásosabb módszer. Kérdem én: ha valaki fogyni akar kocogással, akkor miért kellene pl. sportdiplomát szereznie, vagy egyetemi végzettségű sporttanárhoz járnia? A példa nem vicces, sőt! Íme egy másik, egy korábban és részletesebben kidolgozott analógia: ma már alig akad olyan ember, aki ne tudna kerékpározni – ezt minden ember gyerekkorában megtanulja, néha teljesen önmaga, néha kis segítséggel. Még KRESZ-vizsgát sem kell tennie annak, aki kerékpárral akar közlekedni egy forgalmas nagyvárosban. Nos, az eszperantó, elméletileg ugyanilyen hatékony eszköz lenne a kommunikációban, körülbelül olyan viszonyban van a nemzeti nyelvekkel, mint a kerékpár az autóval… legalábbis az eszperantista propagátorok szerint. Láttak már olyat, hogy egy kerékpározással próbálkozó kisgyerek mellé egy professzionális kerékpározót rendelnének? Természetesen vannak ilyenek, mármint olyanok, aki a kerékpározásról nagyságrendekkel többet tudnak, mint egy átlagos városi közlekedő, de ismét kérdem én: eszébe jutna bárkinek is egy önállóan megtanulható készség megtanulásához egy egyetemi, vagy akár főiskolai szakirányú végzettségű embert állítani? A párhuzam természetesen viccesnek hathat, de korántsem az: a munkacsoport egy olyan készség érdekében szorgalmazná a legmagasabb szintű oktatók kitermelését, amihez – az eszperantóról közismerten hangoztatott vélemények szerint – tkp. semmi szükség nem is lenne rájuk. Akkor pedig – miért? És ha már ennek szerintük van értelme, akkor miért ne lehetne pl. Gyöngyfűző, Internetböngésző vagy esetleg Túravezetői Akadémiát indítani? Az alapprobléma tehát ezzel a stratégia ponttal röviden a következő: az eszperantót, mint a lehető legegyszerűbben elsajátítható kommunikációs eszközt hirdetik a hívei – mi a csudának kellene ehhez egyetemi végzettségű szakembergárdát még külön kiképezni?
***
„3.___A tanulni vágyóknak lehetőség szerint mindenkor az eszperantó gyakorlati előnyeivel érveljünk: — nemzetközi szókészlet, fonetikus írásmód, viszonylag egyszerű nyelvtan, idő- és pénzmegtakarítás, más nyelvek tanulásának megkönnyítése, egyre gyakoribb megjelenése az interneten és a Vikipediában, nyelvi egyenrangúság, stb.”
Lássuk ezeket a gyakorlati előnyöket a GYAKORLAT szempontjából, tételesen!
3.1._„nemzetközi szókészlet”
Ezzel kapcsolatban nézzünk egy idézetet:
Angol szavak etimológiai százalékos aránya az eszperantóban
„Az eszperantó szókincs túlnyomó része nemzetközi szó, vagyis olyan, amely több nyelvben is előfordul. Erről szólnak az alábbi adatsorok:
a) Az Universala Vortaro-ban megadott szavaknak 79,33%-a a latin nyelvekben, 62,05%-a germán nyelvekben és 26,29%-a a szláv nyelvekben található meg (Blanke 1986);
b) 4155 morfémából (jelentéssel bíró szóelemből) a franciában 91,6%, az ANGOLBAN89,5%, az olaszban 88,9%, a portugálban 87,8%, a spanyolban 87,1%, a németben 75,7%, a latinban 64,7%, az oroszban 53,3% ismerhető fel (Philippe 1991).”
Az idézet szerint 10 eszperantó szóból 9-ben felismerhető az angol megfelelője – de ha bármely felsorolt nyelvet vesszük is, bármely nyelv tanulása során intenzív kapcsolatba kerülünk az ún. nemzetközi szókinccsel.
3.2._ „fonetikus írásmód”
Fonetikus ide vagy oda – ugyanúgy meg kell tanulni, mint a többit. Előszeretettel hozzák fel ehelyütt az angolt, mint a kiejtéséhez képest teljesen kaotikus helyesírású nyelvet, de sehol sem látni tőlük azt a tényt, hogy az angolban a szavak 85%-ának teljesen szabályos a kiejtése, és a szókészletnek mindössze 3%-a olyan, ahol az íráskép alapján nem található ki, vagyis rendhagyó a kiejtése.
Az eszperantóban elsősorban a hangkészlet a problémás, amit nem tud kompenzálni a hangok leképezési módjának egyértelműsége – nem csoda: Zamenhof az eszperantó megalkotásakor még nemigen tájékozódhatott a fonetika és fonológia eredményeiről, mivel azok az alkalmazott nyelvészeti tudományterületek még csak kialakulóban voltak… így a számára ismert és megszokott hangkészletből állította össze az eszperantó hangtani rendszerét. Az 1907-es Leskien tanulmány részletesen taglalja az eszperantó nemzetközi palettán tapasztalt nehézségeit a különböző anyanyelvűek részéről; Trubetzkoy pedig 1938-ban, a mai napig használható elveket adott arra, hogyan kellene kinéznie egy globálisan is használható világnyelv hangkészletének. Szóval az eszperantó megalkotásakor ezekre az ismeretekre még senki nem gondolt – az eszperantisták azonban még azután sem gondoltak erre, amikor már egyértelmű volt, hogy a nyelvük hangképe minden, csak nem globális igényeket kielégítő.
3.3._„viszonylag egyszerű nyelvtan”
Mint korábban megmutattam, ez az egyszerűség csak egy jól hangzó szólam – valójában azonban erősen félrevezető, mivel az eszperantó egyszerűsége elsősorban hiányosságot takar. Zamenhof javarészt minden olyan elemet kihagyott belőle, ami egy nyelvet egyedi nyelvvé tesz: a szórendet, a vonzatok részletes rendszerét, az állandósult kifejezéseket, stb.. És hogy most is egy hasonlattal világítsam meg a dolgot: egy bicikli pl. fék és ülés nélkül talán sokkal egyszerűbb, azonban ez a hiányossága sokkal nehezebbé teszi a használatát.
3.4._„idő- és pénzmegtakarítás”
A fentiek alapján azt hiszem már érthető, hogy éppen ellenkezőleg: felesleges idő- és pénzpazarlás!
3.5._„más nyelvek tanulásának megkönnyítése”
Tulajdonképpen ennek a cáfolatával foglalkozik az egész írásom.
3.6._„egyre gyakoribb megjelenése az interneten és a Vikipediában”
Ez még általánosságban sem érv: minden sokkal részletesebben megtalálható, pl. angolul, és a kis nyelveken is!
3.7._„nyelvi egyenrangúság”
Ez is egy merő téveszme: a frazeológia, szórend és rögzített vonatrendszer nélkül minden anyanyelvű a magáét viszi át rá az általa használt eszperantóra, így inkább tévedésekhez és rosszabb hatásfokú megértéshez vezet, mint érthetőséghez – józanésszel pedig nem lehet azt gondolni, hogy az egyenrangúság azt kell, hogy jelentse, hogy a kommunikáló felek egyformán kevésbé értik meg egymást!
***
„4.___A pénzügyi alapok előteremtéséhez részt kell vennünk az európai és nemzeti pályázatokon. Meg kell szerveznünk Munkacsoportunk ilyen irányú továbbképzését. Meg kell tanulnunk a támogatáskérés technikáját. A magánszemélyek adományai is (pl. taneszközök, utazástámogatás, stb. formájában) fontosak lehetnek. Az eszperantó iskolai oktatásában fokozatosan meg kell jelennie a magánvállalkozásoknak, a magániskoláknak, azaz a magántőkének.”
A munkacsoport itt éppen a leghatásosabb érvéről feledkezik meg, vagy éppen itt tér a józan eszéhez: minderre semmi szükség nem lenne, ha az eszperantó valóban beváltaná azokat az reményeket(!), amiket hozzá fűznek: a szomorú valóság azonban az, hogy azokat a szépen hangzó hatásokat, amikre mindezeket a terveket alapozzák, a mai napig nem tudták megbízhatóan igazolni. Mert ha 1. az eszperantó valóban hatékonyan elősegíteni más idegen nyelvek megtanulását, akkor ma már minden feltörekvő nyelviskola ezzel az „alapozó tantárggyal” hirdetné magát; 2. mindenki, aki eleddig eszperantót tanult, nem magát az eszperantót istenítené önmagában, hanem kitűnne a soknyelvűségével: ezzel kapcsolatban a kijózanító realitás az, hogy az eszperantistáknak általában eszük ágában sincs más nyelvet megtanulni, ha kiderül, hogy számukra ennek a botladozó kommunikációs mankónak is elegendő az ismerete; esetleg kevésbé igényesen tanulnak meg sok egyéb idegen nyelvből valamicskét, amit az eszperantista ismerőseik között megvillanthatnak; vagy esetleg nagyobb lelkesedéssel tanulnak meg más nyelveket rosszul, mivel az eszperantó – a hiányosságainál fogva – semmiféle pozitív transzfert nem nyújt a nemzeti nyelvek elsajátításához, nem tartalmazva azok legfontosabb sajátosságait… Röviden: ha az eszperantó valóban „szállítaná” azokat az előnyöket, amiket nagy lelkesen hangoztatnak a stratégiájuk taglalása elején, akkor nem kellene arra is stratégia, hogyan csiszolják az önfenntartásuk érdekében szükségszerű és kényszerű koldulások technikáit. Nem lenne szükség sem magániskolákra, sem magántőkére, ha az eszperantó a mellette kiépült (minden valószínűség szerint ezt egyedül életben tartó) propagandagépezetet nem lenne kénytelen fenntartani.
****
Folyt. köv. a II. részben!
