Jörg Rhiemeier cikke felvetett néhány gondolatot a Nyelvészfórumon, amit itt összegezve és kiegészítve adok közre…
Rhiemeier az ESP karakterkészlettel kapcsolatban többek között ezt írta:
„A mássalhangzók e sokszínűsége problémát okoz a helyesírás terén is. A latin betűs írás egyszerűen nem tartalmaz elegendő betűt arra, hogy mindezeket kifejezze, legalábbis úgy semmiképpen, ha valaki el akarja kerülni az abszurd betűértékeket. Tehát, az ESP mellékjeleket használ a mássalhangzókon. Ezek a mellékjelek aztán azonnal problémát okoznak a számítástechnikában és a nyomtatási technikában, ami elkerülhető lett volna egy szűkebb mássalhangzókészlettel (vagy azzal, hogy kettős betűket alkalmaznak, olyanokat, mint pl. az sh vagy a ch – ami általános gyakorlatként el is terjedt az ESPisták között!), és az előzőek ismeretében ezek nem is szerepelnek a később készült nyelvi tervezetekben sem.”(0)
Ezzel kapcsolatban valaki ezt jegyezte meg(1):
„Hát, nagyon "komoly érvek" fordulnak elő benne! - Milyen felelőtlen, tényleg, hogy Zamenhof a XIX. században nem gondolt a karakterkódolásra és internetre! Hát hogyan akart e-maileket írni ez az ember?! És a Word az neki smafu volt? Szűkítette volna le inkább a mássalhangzókészletet, hogy bármilyen protokoll kezelni tudja, nem igaz? Jörg egyébként sejti, hogy nyitott kapukat dönget, mert a diakritikumos msh.-kat valóban egyszerűen egy "x" karakter hozzáfűzésével jelölik karakteres formátumokban.”
Felvethető ezzel kapcsolatban, hogy akkor már sérül a Zamenhof-i "egy jel - egy hang" "törvény"(2), azonban a nyelvészek véleménye szerint ez nem is baj, mivel „ezekre a "törvényekre" nem szabad úgy gondolni, mintha kőtáblába lennének vésve... inkább, mint ajánlásokra. Úgy, ahogy a magyar helyesírási szabályzatra illene: ajánlásokra, és nem mint törvények gyűjteményére.”(3) Az ESP rendszerében és az ESP mozgalom eszméiben az alapelvek sérthetetlenek, többek között ezért is történt meg az, hogy az IDO-val és a többi ESP-reformmal kapcsolatos ajánlásokra mégis elutasítóan reagáltak a konzervatív ESPisták.(4)
***
A karakterkódolással és az internettel kapcsolatban valóban nem egészen jogos az a kritika, hogy Zamenhof a XIX. században nem gondolt erre(1), azonban nyomda már akkor is volt... és a korabeli technikával még nehezebben is mehetett a mellékjelek használata, mint ma.(5)
Az ún. conlanger fórumokkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy: „ez egy olyan hobbi, hogy az ember mesterséges "természetes" nyelveket készít magának (mint nem formális nyelveket). A többség leginkább az esztétikai és intellektuális élvezet kedvéért, harcias eszperantisták annyira nem járnak ilyen helyekre. Arról jutott eszembe, hogy a conlangerek általában próbálják a minimumra szorítani a mellékjeleket ill. az aposztrófot. (Sőt az aposztróf kimondottan ciki.)”
A karakterkódolás mellesleg a magyar nyelvet is igen nehézkesen megjeleníthetővé tette még nem is olyan régen a szövegszerkesztési technikában. Mindezek a problémákat azonban az unicode „magával vitte”.(6)
***
A tervezett nyelvek karakterkészletével kapcsolatban merül fel a tervezeteket készítők hozzáállása ezekhez a kérdésekhez, amit ők hobbinak, intellektuális élvezetforrásnak tekintenek – ellentétben az ESPisták többségével, akik nemigen keresik fel ezeket a fórumokat, és nem is tűnnek fogékonynak a tervezett nyelvekben fellelhető újításokra, amivel az ESP esetleges hiányosságait, nehézkességeit kijavíthatnák (ha akarnák). Érdekes módon azonban valószínűleg maga Zamenhof is sokat meríthetett a közvetlen elődjének, Johann Martin Schleyer munkájából, a Volapükből, hiszen számos sajátsága erősen emlékeztet rá – valószínűleg emiatt az erős hasonlóság miatt viseltetnek az ESPisták akkora ellenszenvvel a volapük iránt; és ennek nyomán alkottak egy szót is, amiről a wikipédiában ez olvasható’Esperanto vocabulary’ címszó alatt a ’Cultural "in" words’ alfejezetben
: „A volapukaĵo, for example, is something needlessly incomprehensible, derived from the name of the rather stilted, complex, and proprietary constructed language Volapük, which preceded Esperanto by a few years and was replaced by it. = A volapukaĵo, például, valami szükségtelenül értelmetlen dolgot jelent; a szó annak a Volapük elnevezésű, eléggé dagályos és mesterkélt, komplex és (egyszemélyi felügyeletű) magántulajdonban maradt mesterséges nyelvből származik, ami néhány évvel megelőzte az ESP-t, és amit ez utóbbi váltott fel.”(*)
A volapük azonban kifulladt, míg az ESP nem – felmerülhet a kérdés, hogy magának az alkotójának mekkora része lehetett ebben. A korábbiakhoz kapcsolódva – Zamenhof minden bizonnyal a korábbi tervezett nyelveket alkotóknál nagyobb hevülettel, elszántsággal, meggyőződéssel, hittel dolgozott az ESPn, és nem holmi hobbinak, intellektuális szórakozásnak tekintette – mindebben szintén osztozott elődje mentalitásában, akinek alapcélját a következőkben foglalta össze, 1878-ban: „A keresztény Európának egységes írásra éppen úgy szüksége van, mint egységes vallásra.”
A következők ugyancsak a wikipédiában olvashatók:
„…Zamenhof az akkor Oroszországhoz tartozó, soknemzetiségű Białystokban született zsidó családban. Gyermekkora óta érdekelték a nyelvek: oroszul, lengyelül és németül tökéletesen, franciául gyengébben, ezen kívül még 8 nyelven (köztük latinul és görögül is) valamilyen fokon beszélt. Felmerült benne a gondolat, hogy talán egy közös nyelv megoldaná a különböző etnikumok közötti békétlenséget, viszálykodást.* Gimnazista korában kétszer (1878, 1880) kiadta az eszperantó korai változatát. Ekkor alakította ki az eszperantó alapideológiáját, a homaranizmust: minden ember az emberiség egyenlő értékű tagja, az emberek testvérek, szeretniük kell egymást, és a kölcsönös emberi megértésre törekednek, etnikumra, vallásra való tekintet nélkül**….(**)
*Kicsit messianisztikus elképzelés, de a zsidó vallásból ez talán logikusan következik...
** Ez a világmegváltó, "világbéke-egy-nyelv-használata-által" mánia érezhetően megtalálható az ESPisták többségénél: ezt valahogy jobban közvetíti az ESP, mint az eredeti célját. Bár ki tudja – kialakult egy törzsközösségi jellegű társaság egy nyelv körül – mellesleg valahol a katolicizmus célja is hasonló –, ami jellegében összevethető Schleyer Európának szánt „egységes nyelv, és egységes vallás2 alapideológiájával, ám Zamenhof tovább ment, ő már az egész emberiségben gondolkodott.
Mi kellett ehhez a grandiózus elképzeléshez? Elég lett volna az, hogy egy soknyelvű környezetbe született, erősen vallásos nevelést kapó kisgyerek, akinek az apja nyelvtanítással is foglalkozik… ne kapjon elegendő figyelmet a szülei részéről?
A következő idézet Szerdahelyi István-tól származik:
„…Az eszperantó szerzője - eredeileg: Lejzer Samenhof; az eszperantó megalkotása után: Lazaro Ludoviko Zamenhof - 1859. december 15-én született Bialystok lengyel városkában. *Apja Marko Samenhof földrajz- és nyelvszakos tanár, héber és jiddis nyelvű állami kiadványok állami cenzora, tankönyvíró. Otthoni nyelvük az orosz volt, édesanyával gyakran jiddisül beszéltek, ez volt egyébként a soknemzetiségű kis város közvetítő nyelve is.** Zamenhof folyékonyan beszélt németül és lengyelül, a középiskolában a franciát sajátította el beszédszinten, receptív fokon ismerte a hébert, arámot, latint, görögöt és az angolt. Bialystok egy miniatűr Bábel*** volt: lakosai négy különböző nyelvet beszéltek. Egymás iránt táplált gyűlöletük okát Zamenhof a soknyelvűségben látta; ezért fogant meg benne a gondolat, hogy alkosson egy nemzetközi nyelvet….”(***)
* Zamenhof jó és szófogadó gyerek lehetett, és az apja példája későbbi életkorában is elkísérte... sokszor előfordul, hogy a gyermek igyekszik a szülei figyelmét felkelteni valami olyasmivel, ami a gyerek szerint az szüleit érdekelheti, és ezáltal figyelmet szentelnek neki... nem lehetetlen, hogy a kis Lejzer ezzel akarta felkelteni az apja figyelmét, mert az nem foglalkozott vele... Másik dolog, hogy nem igazán értem, hogy ha ő maga olyan sok nyelven tudott kommunikálni, akkor miért élte át annyira kétségbeesett abszolutizmussal a többnyelvűséget? Lehet, hogy itt is az működött, hogy a sok-sok nyelv ellenére egy nyelvet akart beszélni, akár a szüleivel is? Lejzer pszichoanalitikai vizsgálata akár ezt is valószínűsítheti – mármint azt, hogy miért vetett aztán annyi energiát bele, mivel ez is tipikus: a felnőtté vált gyerek, aki valahogyan közös hangot akart találni a szüleivel, továbbra is igyekszik első próbálkozását végig vinni, ami azonban életfogytig tartó mániává válhat, mivel célt már nem érhet, így marad a folyamatos munka vele, hátha ... sokaknál maradnak meg így a gyerekkori hobbik: ami gyermekkorban biztonságérzetet adott, az sokszor kitart felnőttkorban is, mint feszültség-levezetés, kikapcsolódás, stb. Talán, ha megnézzük a többi mesterséges nyelv alkotóját azt láthatjuk, hogy közülük senki nem rendelkezett ilyen háttérrel, ami előrevetítheti ezt a fajta fanatizmust, még ha az emberiség javát is hivatott szolgálni ... a többieknél valóban hobbi és esztétikai élményt nyújtó, színvonalas kikapcsolódás lehetett, míg a kis Lejzer-nél az Ödipusz-komplexus egyfajta megoldási módja lehetett, ezzel átlagon felüli motivációt szolgáltatva.
**Elgondolkodtatók azok a kérdések is, hogy 1. Ha volt a Zamenhof-család kisvárosának általánosan használatos közvetítőnyelve, akkor milyen gyűlölködésről emlékeznek meg?; 2. A fenti idézetben azt írják, hogy otthon oroszul beszéltek, de a kis Lejzer az anyjával jiddisül beszélt gyakran… az is következhet ebből, hogy az apja és anyja nem biztos, hogy maradéktalanul tudott kommunikálni egymással – a szerelemben, legalábbis eleinte a különböző anyanyelv nem probléma! Vagy mégis kialakult volna valami ellentét az apja és az anyja között?; 3. Vagy az apjával oroszul, az anyjával inkább jiddisül beszélt a kis Zamenhof?; 4. Elképzelhetetlen lenne, hogy a gyermek Lejzer fejében a szülei másnyelvűsége miatti ellentétet vetítette rá és túlozta el a környezetére?; 5. Esetleg – az előbbi feltevésből kiindulva – a közös nyelv alapgondolatát az ihlette volna, hogy így a család a soknyelvűsége ellenére „megtalálná végre a közös hangot”?
Gyakori eset, hogy a gyermek a szülei közötti konfliktus megakadályozására, megelőzésére életfogytig motiválódik egy cél iránt, amivel gyerekfejjel megoldhatónak vélte a szülei közötti ellentétetek.
***Sok ESPista szerint ez az analógia továbbfejleszthető, egyik jeles tagjuk így fogalmaz: "Európa soknyelvű kontinens. Igazi Bábel!"
Mindez elgondolkodtató, különösen a fiatal Zamenhof szemszögéből, mivel Bábel története meghatározó jelentőségű a Bibliában – mint Isten akaratának egyik ékes bizonyítéka … a gyerekkorú nyelvtervező azonban szembemegy ezzel. Nem lehetetlen, hogy az atyai nevelés erős kritikája ez?
Mert, gondoljunk csak bele: az Európára húzott Bábeli hasonlat eléggé sántíthat! Hiszen a Biblia szerint Bábelben éppen az volt a lényeg, hogy a torony megépítésénél egy nyelvet beszélt mindenki, és egy idealisztikus célt akartak elérni, és szépen haladtak (ahogy a Biblia írja, persze), vagyis ott éppenhogy az a képlátható, hogy az emberek egy nyelvet beszélnek, és a biblia elmondása, elmondója szerint éppen ez nem tetszett istennek. Ha úgy vesszük, a keresztény elemzők még azt is mondhatnák, hogy a bábeli nyelvzavarással Istennek célja volt, méghozzá éppen az, hogy az emberek egységes erővel ne csináljanak valami irdatlan ostobaságot ... mármint Isten véleménye szerint!) Továbbvezetve: teleologikusan gondolkodva, ha a soknyelvűségnek határozott célja van, az lehet hogy éppen az, hogy ne globalizálódjunk, mert annak nem lesz jó vége – ha úgy vesszük, ezzel akár egyet is értenék: sokak szerint a tömegtársadalmi kulturdömping az oka sok problémának. Az emberek nem alkalmasak arra, hogy tömegben éljenek, pláne transzkulturálisan. … Legalábbis, ha Bábel történetére szimbolikus értelmezést alkalmazhatunk, akkor számomra ezt jelenti.
***
Források:
A hozzászólások linkjei:
(***) http://www.nyelviskola-miskolc.hu/hirek/?hir=16&szo=&honap=2007-02&lap=0 ; továbbá Szerdahelyi István nyomán: www.sk-szeged.hu
