Az eszperantó (és mozgalmának) kritikája

***

Jacques Berg, Cadenet:

(11 nyelv: latin, francia, angol, dán, német, orosz, olasz, spanyol, okcitán… és még mások)

„Az angol domináló szerepét ma nem lehet tagadni. És ha mindenáron „köznyelvet” akarunk, miért ne lehetne az a csodálatosan hajlékony és főleg rövid angol? Az eszperantót álomnak – szép álomnak – tartom.

A latin – vagy görög – tudása nem nélkülözhetetlen. De ne feledjük; az élő európai nyelvek ezen épültek fel! Ebből következik, hogy aki több nyelvet akar elsajátítani, annak meg kell ismerkednie a két klasszikus idiómával. Már csak azért is, mert így eljuthat egy felfedezéshez: a sok nyelv tulajdonképpen egy nyelv.

Egyébként most veszem észre, hogy a „tudott” nyelveim felsorolásánál a latint kifelejtettem. Ez is bizonyítja, hogy ismeretét mennyire természetesnek tartom. Annyira a „nyelvanya” szerepét játssza számomra, hogy meg sem kell említenem.”

Az angol domináló szerepét valóban nem lehet tagadni – erre az eszperantisták is állandó jelleggel felhívják a figyelmünket. A mozgalom tagjai és szervezetei azonban mindebben inkább egy kulturális-imperialista összeesküvést látnak, semmint természetes jelenséget. Teszik ezt annak ellenére, hogy se szeri, se száma azon kifogásoknak, hogy az angol (bár szerintük bármely etnikus-) nyelvet tanulók túlnyomó többsége nem tanulja meg a nyelvet… nemcsak hogy „tökéletesen”, hanem semennyire sem – legalábbis nem használatra alkalmas szinten; de, még ha angolból (vagy, újra hangsúlyozom, az eszperantisták szerint: BÁRMELY ETNIKUS NYELVBŐL!)  le is érettségizik, esetleg nyelvvizsga bizonyítványt is szerez, használat és gyakorlat híján pár hónap alatt használhatatlanra kopik a nehezen megszerzett nyelvtudás… eddig az eszperantistákkal maradéktalanul egyet lehet érteni – AZONBAN: ha ez így van a domináló, a leginkább elterjedt, nemzetközi szinten legjobban használatos és mindenhol tanított, tanult angollal… akkor mennyire lenne ez a helyzet a ma a fennmaradásáért küzdő, majdhogynem csak hobbiként használt eszperantóval! A válasz: legalább ugyanennyire. A nem gyakorlott ismeretek elkopnak, legyenek azok bármennyire is könnyen elsajátíthatók.

Vagyis – az idegen nyelvismeret ma is csak azoknak hasznos, akik HASZNÁLNI TUDJÁK, és használniuk kell… és ugyanez lenne a helyzet az eszperantóval is.

Az angol, a nyelvvel és az eredetét (továbbá Amerikát) övező ellenkezések ellenére terjed – az emberek talán mindig is tisztában voltak vele, hogy nem egy nyelv sajátosságai okozzák az adott nyelvet beszélő eredeti nyelvi közösség sajátosságait, hanem az adott közösséggel kapcsolatos előítéletek. Az angol nyelvet (de úgy általában az etnikus nyelveket is) sok kritika éri az eszperantisták részéről – ámbátor hiába hangsúlyozzák az angol (és bármely etnikus) nyelv nehéz tanulhatóságát és az eszperantó ezekhez képest való játszi könnyedségét (amit korábban már láttuk, hogy valójában min alapszik!) – immáron majd egy évszázada! – mégsem sikerült még a népszerűség megfelelően szilárd pozícióját elérnie. Ez nem „megrovás” akar lenni, pusztán jelzése annak, hogy egy nyelv elterjedésének ezek szerint nem elégséges (és lehet, hogy nem is szükséges) feltétele az a könnyedség, amit az eszperantisták előnyként hangsúlyoznak.

Híven példázza ezt a latin – ami bonyolultsága ellenére általános közvetítőnyelvvé tudott válni – vagyis egy közvetítőnyelv esetében a bonyolultság sem feltétlenül akadály!

A lejjebb pontosan közölt táblázatban, amelyet (az idézett honlap szerint) „a párizsi székhelyű SAT-Amikaro szervezet tett közzé”(1) részletes összehasonlítást láthatunk az angol és eszperantó jellemzőiről (2) – a felsorolásból azonban csak azt lehet tanulságként levonni, hogy mindaz ahhoz hasonlatos. Mint amikor egy kb. 10 éves gyereket egy középkorúságán túl lévő felnőttel hasonlítanak össze: a gyermek élete még tele van lehetőségekkel, hozzáfűzött REMÉNYEKKEL(!), éppen amiatt, mivel számos tapasztalatnak híján van még, tkp. bármi lehet belőle… ellentétben a 45-50 éves felnőttel, aki élete virágkorán már túl van, amit elért, elért, amit nem, nem, kialakult szokásai, stílusa, „nyavalyái”, „hisztijei” vannak… és a gyermekhez képest természetesen hatalmas tapasztalata, évtizedes ismeretségi, baráti köre, szakmai, munka és élettapasztalata van… akinek korábbi „befektetései” talán éppen kezdenek megtérülni… Hova akarok mindezzel kilyukadni – oda, hogy két nyelv között ugyanúgy nem lehet értékítéleti különbséget tenni, mint két ember élete között sem, legyenek bármi eltérőek is, legyen közöttük bármi nagy különbség is. Legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy adott helyzetben, funkciójában éppen melyik alkalmasabb adott feladatra.

Ha értékítéletet mondunk két nyelv esetében, akkor ezzel a lingvicizmus felé kövezzük az utat.

Visszatérve BERG kijelentésére: valóban tagadhatatlan MA az angol domináló szerepe, és az sem tagadható, hogy az eszperantó mozgalom domináló szerepet szeretne elérni a nemzetközi palettán. Amit ezután ír, miszerint „És ha mindenáron „köznyelvet” akarunk, miért ne lehetne az a csodálatosan hajlékony és főleg rövid angol” azzal ismét egy leegyszerűsített szerkezetű és alaktanú protonyelv mellett foglal állást. Bár ő maga az angolt a maga, jelenlegi állapotában tartja erre a szerepre maradéktalanul alkalmasnak. (Félreértés ne essék – jelen tanulmány írója nem szószólója az angol nyelv világnyelvvé tételének, nem is híve egy etnikus nyelv globális elterjesztésének; ebben egyetértünk, én és az eszperantisták, de az egyetértés ebben a témában itt véget is ér!)

BERG szintén tévesen fogalmaz, amikor azt mondja: „Az eszperantót álomnak – szép álomnak – tartom.” Az eszperantó nem álom – hanem élő, létező, nemzetközi kommunikációban elismerést kivívott tényező – nem kevesebb, de nem is több. BERG valószínűleg azért nevezte az eszperantót „szép álomnak”, mert az eszperantó azon alapvető REMÉNYÉRE utalt, miszerint az eszperantó majd olyan pozíciót vív ki magának, amilyet a mozgalom most elképzel.

BERG a klasszikus nyelvek közé párhuzamot von, már ami a nélkülözhetőséget jelenti – jól illeszkedik ez a véleménye az angol meglévő praktikumára való támaszkodás és az eszperantó redundáns jellegűnek való minősítése mellé. Ott azonban szintén beleszalad egy komoly ellentmondásba, azzal, hogy a több nyelvet megtanulni igyekvőknek a számára szükségszerűen elsajátítandónak ítéli a kettőt, majd a bekezdés végére mégis ezt írja: „a sok nyelv tkp. egy nyelv” – rendben… de melyik? Mivel a latint és a görögöt egyaránt szükségszerűnek tartja a több nyelvismeret felé vezető úton.

Azután, az utolsó bekezdésben mégis a latint tekinti a többnyelvűség mintegy természetes kellékének. A legutolsó megjegyzésével aláhúzza azt a nyelvi hagyománytiszteletet, amit a latint tanulók szoktak említeni a latin tanulásának hasznáról a többi újlatin nyelv elsajátításában – természetesen a latin minden tiszteletet megérdemel az európai kultúrában… de az, hogy egy több újlatin nyelvet ismerő felismeri a lexikális és nyelvtani hasonlóságokat, az gyakorlatilag nem érdemel több figyelmet és tiszteletet, mint magának a latin nyelvnek tulajdonított kulturális tisztelet – HA valóban ennyire összefogná az európai nyelveket, akkor ma nem emlegetnének „nyelvi problémát” az Európai Unióban, és az eszperantisták sem hangoztatnák azt, hogy igazságtalan előnyt jelent az Unión belől, ha az egyik tagállam nyelve lenne a hivatalos nyelv.

Sőt – az egyazon nyelven belől sem lennének olyan kihangsúlyozott változatok, amik néha társadalmi előítéletek kialakulásához és ez alapján való megkülönböztetésekhez (lingvicizmus) is alapot adhatnak.

A latintanulás és a többi klasszikus „nyelvanya” tanulása nem segít abban, hogy ezáltal…

1. a nyelvtanulási képességünk mellett fejlődjön – általánosan is – az intelligenciánk (hacsak a nyelvtanuláshoz használt szöveg tartalmi része nincs ilyen hatással!); vagy hogy…

2. lényegesen megkönnyítse a klasszikus nyelvekből kialakult önálló nemzeti nyelven megtanulását, vagy azok tanulás nélküli megértését.

A „latin, mint nyelvanya” ismerete pl. az angolban talán annyit segít, mint a fizikában a matematika ismerete – az azonban, hogy a matematika szinte minden tudomány műveléséhez szükséges valamilyen szinten, nem jelenti azt, hogy a matematikusoknak könnyebben menne a fizika és a kémia, vagy pedig hogy a matematika feltétlenül szükséges pl. a biológiai ismereteke elsajátításában.

***

Folyt. köv.

 ***

Jegyzetek

(1)

Sennacieca Asocio Tutmonda

http://en.wikipedia.org/wiki/Sennacieca_Asocio_Tutmonda

Független, eszperantó kulturális világszervezet. Székhelye Párizsban van. Az eszperantót használja munkanyelvként, és az eszperantó használatán keresztül igyekeznek a nemzetek határait átívelő, nemzetek közötti egyenlő párbeszédet serkenteni. A szervezet tagjai általában részt vesznek egyéb társadalmi-, béke-, szakszervezeti-, anti-nacionalista-, feminista- és környezetvédelmi-szervezetek munkájában is.

Az antinacionalizmusról:

Anationalism

http://en.wikipedia.org/wiki/Anationalism

sennaciismo – antinacionalizmus: az eszperantót beszélő közösségben keletkezett kifejezés. Alapjában véve kozmopolita beállítottságú szellemiség, ami a következő gondolatokat foglalja magában:

• radikális antinacionalizmus,
• univerzalizmus,
• „egy-világ-izmus”,
• annak a gondolatban az elfogadását, hogy a világ a nyelvi homogenizáció felé halad, és azt a törekvést is, hogy ezt a tendenciát felgyorsítsák,
• a világ munkásosztályának politikai képzését és a fentiek tudatosítását,
• az eszperantó nyelv használatát ezen célok elérésében.

Ugyan az antinacionalizmus szerves része a SAT-nak, nem szerves része a szervezet ideológiájának.

***

(2)

Angol vagy eszperantó?

http://vilagnyelv.tripod.com/Ang-eo.htm

Az angol és az eszperantó összehasonlító jellemzése

Források:

* „Lingvistikaj aspektoj de Esperanto”, Dr. John C. Wells; angol fonetika professzor a Londoni Egyetem és Főiskolán.

**  Edward Thorndike, híres amerikai tanár és pedagógus.

*** „Fortoj de l’vivo”, Vilho Setälä, finn nyelvész.

**** Dr. Helmar Frank, a Padernborni Kibernetikai Intézet igazgatója, Németország.

(1) – Az alapszókincs 850 szavának 21120 különböző jelentése van.

(2) – Szótárhasználat gyakorisága: százból egy ismeretlen szó.

Fliflet: „Az eszperantót gyakorlati okokból tartom kitűnőnek. Mégis kétlem, hogy „világnyelv” lesz belőle. Abban sem vagyok biztos, hogy alkalmas irodalmi művek alkotására.”

Kép forrása: http://www.ub.uit.no/utstilling/kalevala/images/img08.jpg

***

Albert Lange Fliflet, Bergen:

(8 nyelv: norvég, olasz, svéd, magyar, holland, észt, latin, francia)

„A magam részéről őszintén ajánlom, hogy például a görögben sosem vittem tovább a Miatyánk elmondásánál. Hogy nem folyik általában latinoktatás, azt veszteségnek érzem, de kulturális veszteségnek, nem gyakorlatinak.

Az eszperantót viszont gyakorlati okokból tartom kitűnőnek. Mégis kétlem, hogy „világnyelv” lesz belőle. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy alkalmas lesz-e irodalmi művek alkotására.

A művészet az életből fakad: egy nemzetközileg szabályozott nyelv kevés teret enged az egyéni kezdeményezőképességnek. Ha egy nyelv élni akar, akkor változnia kell. Szabadon változva azonban már nem tud univerzális szerepet betölteni.”

Fliflet görög nyelvvel kapcsolatos sajnálkozása kb. ahhoz hasonlatos, mint amit a következő mondás is kifejez: „A klasszikus irodalmat senki se akarja elolvasni, de mindenki szeretné, ha elolvasta volna.”

A latinoktatás hiányát „kulturális veszteségként” értelmezni eléggé ellentmondásos – hiszen a kultúráltságot nem egy adott nyelv adja, hanem az adott nyelv ismeretéből származó előnyök és képességek alkalmazása – vagyis az adott nyelven hozzáférhető irodalmak ismerete, az azokban való jártasság.

Akkor mondhatjuk tehát jogosan, hogy a kötelező középiskolás latinoktatás megszűnése valóban kulturális veszteség, ha a latinoktatással együtt az eredetileg latinul írt irodalmakkal való foglalkozás is eltűnt volna – jól tudjuk, hogy ez nem így van.

Ezzel a logikával azonban abba az irányba is mehetnénk, hogy szinte felesleges lenne nem anyanyelvű irodalmakat, irodalmat tanítani, ha nem ismerjük az adott nyelvet. Az is logikus, hogy mindez szintén hibás szemlélet – a nyelv ugyanis a kultúra hordozó eszköze (is), nem maga a kultúra! A nyelv nem azonosítható egy nemzettel sem, sem nemzeti sajátosságként nem azonosítható – mindez az elképzelés képezi a lingvicizmus(1) alapját. … És ez az a pont, ahol az eszperantó mozgalom is valahol erre építi a maga terjeszkedését is – míg a mozgalom magát a béke és a békés egymás mellett élés, egymás kölcsönös megértését hirdeti, addig ellenséges érzelmekkel viseltetnek azon nyelv felé, amely már megvetette a lábát ebben a kategóriában: az angol nyelv nemzetközi pozícióját, terjedését irigykedve szemlélve mindent elkövetnek, hogy az angol nyelvet a nemzetközi kommunikációra alkalmatlannak minősítsék, és az angolszász kultúra terjeszkedését akarják láttatni benne – egyfajta kulturális imperializmusként. Ebben néha odáig mennek, hogy egyes népek és népcsoportok használatban lévő nyelve helyett ajánlják az eszperantót (lásd ehhez kapcsolódó elemzésemet – (2))

Az eszperantó mozgalom abban pl. remekül idomul a nagy történelmi ideológiai törekvésekhez, melyek módszertani repertoárjába tartozott „a fiatalság megnyerése” – amit azzal kívánnak elérni, hogy a legelső, kisgyermekkorban első idegen nyelvként tanulják az eszperantót. Mindennek megalapozásaként az eszperantó propedeutikai értékére hivatkoznak – amit azonban igen gyengén támasztanak alá, mint azt 2 tanulmányom (3)(4) mindezt részletesen elemzi is!

FLIFLET amellett, hogy „gyakorlati okokból kitűnőnek” tartja az eszperantót, ez a „kitűnősség” számára nem tűnik elegendőnek ahhoz sem, hogy az eszperantó világnyelvvé váljon, sem ahhoz, hogy „irodalmi művek alkotására” legyen alkalmas. FLIFLET-et ezen a ponton nem lehet azzal vádolni, hogy nem lenne tisztában a „nemzetközi irodalmiság” „működésével”, mivel „Vörösmarty-, Ady-fordításait a norvég sajtó és rádió közvetíti. De legnagyobb szolgálatot ’Az ember tragédiájának’ norvég változatával tette irodalmunknak. A fordítást méltató neves irodalomkritikus, Per Buvik Mi nem tudtuk című bírálatában Dante, Shakespeare, Racin, Goethe, Ibsen, Dosztojevszkij alkotásaival helyezte egy sorba a Norvégiában addig teljesen ismeretlen művet.”. (Lomb Kató, i.m., 100.o.) Ezt azért volt fontos megjegyezni, mert itt műfordításról van szó, holott FLIFLET ezt fűzi ahhoz, amit az irodalmi művek alkotásáról írt: „A művészet az életből fakad.” … Sokat gondolkoztam, hogy ezzel itt mire célozhatott?

Ha abból indulunk ki (egyéb irodalomtudományi és irodalomesztétikai megfontolásokkal most nem törődve), hogy FLIFLET klasszikusnak számító magyar irodalmat fordított norvég nyelvre (vagyis anyanyelvére!), akkor azt is mondhatnánk, hogy FLIFLET arra gondolhatott, hogy az irodalmi esztétikum olyan formában terjedhet, miszerint ANYANYELVEN ÍRT IDORMALMI MŰVEKET FORDÍTANAK IRODALMI ÉRZÉKKEL RENDELKEZŐK A MAGUK ANYANYELVÉRE! Vagyis – FLIFLET itt mintha az anyanyelviség esztétikai erejét értené az alatt, hogy „a művészet az életből fakad” – kissé átfogalmazva: a művészet, pontosabban a szépirodalmi művészet az anyanyelven való művészi megragadása az esztétikumnak. Az esztétikum megragadásában és kifejezésében az anyanyelvnek vitathatatlanul elsöprő dominanciája van a tanult nyelvekkel szemben. Ezért is tartjuk az anyanyelvi nemzeti irodalmat a nemzeti kultúra hordozójának: egy nemzet anyanyelven kifejezett, nemzetre jellemző képzeletvilága, mítoszai, történelmi eseményeinek és azok vetületének leírásai… ezekre utal FLIFLET, amikor azt mondja, hogy „a művészet az életből fakad”. A fentiek alapján úgy is fogalmazhatnánk röviden, hogy „a szépirodalmi művészet az anyanyelven megélt életből fakad”? vagy esetleg úgy, hogy azon a nyelven tudunk igazán szépirodalmat alkotni, amely által öntudatunkat, gondolkodásunkat kialakította, illetve a minket felnevelő szociális-kulturális környezet kialakította?

Ha ez FLIFLET gondolatának egyik lehetséges értelmezése, akkor azt mondhatjuk, hogy eszperantó nyelvvel elvileg az tudna szépirodalmi műveket létrehozni, akiknek az eszperantó az anyanyelve, vagyis az anyanyelvi eszperantisták, eszperantó megnevezéssel „denaska”-k. Ha ugyanis nem anyanyelven alkot az eszperantó nyelven alkotó, akkor az anyanyelvén megfogant gondolatait, képzeteit, megfogalmazásait csak közvetve, az anyanyelvi bázisán megfogant formát LE KELL FORDÍTANIA ESZPERANTÓRA – vagyis a nem anyanyelvi eszperantista által alkotott eszperantó nyelvű szépirodalom nem más, mint eleve műfordítás – ami azonban lehet, hogy „eredeti formájában” „művészibb alakot” öltött volna.

Az eszperantó nyelvű szépirodalmi alkotások olyan stilisztikai-morfológiai elemzéséről sajnos még nem hallottam, ami adott anyanyelvű szerzők eszperantó nyelven írt műveit vetné össze az adott mű szerzőjének anyanyelvére fordított változatával. Vagyis – nem találtam még olyan összehasonlító elemzést, amely pl. egy angol anyanyelvű eszperantó nyelven írt alkotását vetné össze az adott mű anyanyelvű angol változatával… pedig minden bizonnyal érdekes lenne! Továbbá még olyan tanulmányról sem hallottam, ami különböző művek eredeti és eszperantó nyelvre fordított formáját hasonlítaná össze úgy, hogy az adott, a mű eredeti nyelvét ismerő, de a művet nem ismerő olvasó (aki eszperantó nyelven is tud) előbb az eszperantó változatot ismeri meg, majd az anyanyelvű változatot. Ebből a szempontból nem biztos, hogy mérvadó lehet a kétszeres irodalmi Nobel-díjra jelölt William Auld nem éppen szalonképes megnyilatkozása Madách: Az ember tragédiája angol nyelvű változatáról, ami a következőképpen szólt: „Ha Madách művét ennek a mészárosnak a fordításában ismertem volna meg, nem érdekelne a magyar irodalom.”(5)

Senki, még a színvonalas műfordításokat készítő FLIFLET sem vonhatja kétségbe, hogy művészi irodalmi művek alkothatók BÁRMELY NYELVEN, sőt, ezt még az alapján sem, ha azt mondja, hogy „a művészet az életből fakad”, mivel ennek nem állhatja útját még az sem, ha egy nyelvet „nemzetközileg szabályoznak”. Mivel a művészi tartalom kifejezésének nem szabhat gátat a formai lehetőségek szűkre szabott volta sem! Vagyis, a fentiek alapján FLIFLET véleménye nem állja meg a helyét – eszperantó nyelven lehet művészi tartalmat kifejezni, akárcsak bármely más nyelven, legyen az akár egy esőerdőben élő törzs „primitívnek” tartott nyelve is.

Természetesen más kérdés a művészi megjelenítés morfológiája, pl. az, hogy egy nyelv szóképzési, nyelvtani rendszere mennyire „zenei” a rímkészletét illetően. Pl. az angol nyelv eszperantisták által sokat kritizált szóképzési rendszere, sajátosságai a végződések bőséges formagazdagságával szolgáltattak lehetőséget Shakespeare-nek arra, hogy könnyedén vesse papírra művei tömkelegét, és a kifejezett tartalmaihoz könnyedén találhatott megfelelő formájú rímeket, stb.. Hasonló a helyzet a magyarban is, amely a görög klasszikusokat formahűen tudta interpretálni. Az eszperantó nyelv morfológiája azonban pl. nemigen ad lehetőséget változatos rímformációk létrehozására, mivel a végződések nemcsak hogy nem lehagyhatók, hanem alapvető szófaji információt közölnek… ennek ellenére gyakorta látni, hogy az eszperantó versekben sorozatosan vannak hiányjelezve a szófaji végződések – azért, hogy a verses zeneiséget biztosító rímek érvényesüljenek.

Nézzünk egy hirtelen keresett példát az eszperantó rímkészletének szűkösségére:

Al la semanto

de Antoni GRABOWSKI

Feliĉa la semanto estas,

Printempe kiu semis grenon

Kaj en aŭtuno ĝoje festas

De bonrikolto la solenon.

Feliĉa, kiu en la koro

Pri granda verko flame revis,

Kaj el la ĉarma revo-floro

Maturan frukton elricevis.

Arbeto kiun, Majstro kara,

Vi plantis ĉe Vistul-rivero,

Elkreskis ĝis lazuro klara,

Etendas branĉojn ĉirkaŭ tero.

Sub ĝi kolektis tero-filojn

La jubile' de nova sento,

Per kiu frate ligas milojn

Neŭtrala lingva fundamento.

Krakovaj muroj ĝoje sonas,

Dum lernantaro multnacia

Dankeme sian Majstron kronas

Per la verdaĵo laŭrfolia.

En niaj koroj, granda homo,

Stariĝas viaj monumentoj;

La gloron de l' benata nomo

Ripetos ĉiuj la jarcentoj!

A rímpárok:

as-as

a-a

is-is

o-o

on-on

oj-oj

ojn-ojn

(Forrás: http://donh.best.vwh.net/Esperanto/Literaturo/Poezio/parnaso/al_la_semanto.html )

Továbbá egy példa a végződések lehagyására, közvetlenül az előző mű utáni webhelyről!:

Al la vespera stelo

Richard WAGNER

elgermanigis Antoni GRABOWSKI

el "Tannhäuser"

Wie Todesahnung Dämm'rung deckt die Lande,

Umhüllt das Tal mit schwäzlichem Gewande

Funebre kovras la krespusko valon,

Etendis nokto nigran la vualon.

Deziras supren flugi la anim',

Sed tenas ĝin de nokt-teruroj tim'.

Aperas jen, vi stelo la plej kara!

De malproksimo fluas lumo klara,

Disigas ombrojn ĉarma la radi',

Amike montras la vojon al mi.

Ravite, ho vespera stel',

Mi vin salutas sur ĉiel';

Kaj de fidela mia kor'

Salutu ŝin en tiu hor',

Kiame flugos ŝi de l' tero,

Al anĝelar' en supra sfero.

A rímpárok: (az aláhúzottak nem szabályos eszperantó végződések, amik a szabályos végződések elhagyásával képződtek)

on-on

im-im

a-a

di-mi

el-el

or-or

o-o

(Forrás: http://donh.best.vwh.net/Esperanto/Literaturo/Poezio/parnaso/al_la_vespera_stelo.html )

Ebből a két példából is látható, hogy az eszperantó verselésben a rímkészlet csak a nyelvtani szempontból dicsért végződésrendszer lehagyásával érhető el, mert így érhető el nagyobb formai változatosság.

Végződések tekintetében az eszperantó kb. másfél tucatnyi rímlehetőségből válogathat, amivel lehetséges költészetet alkotni, de nem éppen túláradó formagazdagsággal. (Erről később még részletesebben értekezni fogok!)

FLIFLET ellentétbe állítja az „életből fakadó művészetet” azzal, hogy „egy nemzetközileg szabályozott nyelv kevés teret enged az egyéni kezdeményezőképességnek”. Az „életből fakadást” valószínűleg azzal hozhatja összefüggésbe, hogy az eszperantót sokan nem tartják „élő” nyelvnek – láttuk már, hogy az „élő” és „holt” minősítése a nyelveknek nem túl szerencsés és nemigen értelmezhető: ha a latint azért tartják „holt” nyelvnek, mert nem használják személyközi kommunikációra kortárs, élő emberek, akkor az eszperantó nagyon is élő nyelv, mivel kortárs, élő emberek közössége használja kommunikációra – vagyis az eszperantó ÉLŐ nyelv… erről a józan megfontolás kell, hogy meggyőzzön minket, nem egy Nyelvtudományi Intézet állásfoglalása! Mindennek megállapítása azonban nem jelent semmiféle előjogot sem az eszperantó nyelv, sem az eszperantó nyelvet használó mozgalom tagjai és szervezetei számára a többi nyelv és annak használóival szemben!

FLIFLET azon megállapítása, miszerint „egy nemzetközileg szabályozott nyelv kevés teret ad az egyéni kezdeményezőképességnek”… azt sugallja, hogy FLIFLET az eszperantót merevnek tartja. Ha azt vesszük, hogy Zamenhof FUNDAMENTO-ját az eszperantó mozgalom (elvileg) szentnek és sérthetetlennek, át nem írhatónak tekinti – úgy ez igaz. Annál is inkább hihetjük ezt (legalábbis a szerkezetére vonatkozólag), mivel a legkomolyabb fejlesztési javaslatokat a mozgalom vezetői már a kezdetek kezdetén leszavazták – az IDO esetében.

Érdekes esete volt az eszperantó abc „merevségének” feloldására a diakritikus (mellékjeles) karakterek (hangok) –x, vagy –h karakteres kettős betűkké való alakítása abból a célból, hogy az interneten is nehézség nélkül lehessen az alapvetően latin betűs karakterkészlettel operáló szövegszerkesztőkkel és az ilyen oldalakon használni.

FLIFLET azonban itt is téved – az eszperantó korántsem annyira merev, mint feltételezi (pontosabban abban, hogy ezt általános jellemzőként kijelenti): az a tény, hogy a szűkre szabott nyelvtani bázis és a lexika (és a szóképzési módok) mellett NINCS kollokációs bázisa azt eredményezi, hogy a különböző nyelvek beszélői az eszperantóban nem létező kollokációkat (és egyéb többszavas összetételeket, kifejezéseket) a maguk anyanyelve alapján fogják képezni. Ez minden, csak nem merevség… azonban nem is rugalmasság, mint ahogy az eszperantó mozgalom és a nyelv hívei tartják, hanem hiányosság! Az eszperantó „könnyű tanulhatósága” éppen ebből ered!

Az ebből adódó probléma nyilvánvaló: a nyelv használói a saját anyanyelvük kollokációit építik bele az eszperantó nyelvhasználatukba – ez még nem is lenne probléma, ha nem az lenne a helyzet, hogy a kollokációk, a vonzatok használata, a szóösszetételek, úgy általában egy nyelv puszta nyelvtani és alap (általában egyszavas, a többszavas kijelentések alapelemeit képező) lexikai bázisán túl ezek tesznek egyedivé, sajátossá egy nyelvet, vagyis egyedi kulturális közeget jelentenek egy nyelv jellemzésében.  Vagyis – egy ilyen egyedi sajátosságoktól mentes szabály és lexika együttest valóban nem nehéz megtanulni, azonban két, eltérő anyanyelvű kommunikációs partner a maga számára természetes egyediségeket használja ebben a hiányos kommunikációs rendszerben – ezzel azonban megnehezíti a megértést. Tegyük hozzá – egy bizonyos szintig! Itt azonban felmerül az eszperantó irodalmiság kérdése – a nyelv előbb említett egyedi jellemzőit az időtálló alkotások terjesztik el – vagyis az eszperantó írók tkp. mind „nyelvújítók”, pontosabban „nyelvalkotók”, mivel ők vinnének „életet” egy mesterséges nyelvbe – csakhogy: ez az élet az eszperantó nyelv (nem „denaska”) használóiban már megvan, az anyanyelvük révén. Éppen ezért pl. egy adott anyanyelvű szerző eszperantó nyelven írt szépirodalmi alkotását, amit egy nem azonos anyanyelvű eszperantista olvas, alapjában véve egy jól ismert szavakból és szabályokkal felépített szöveget próbál értelmezni, ami azonban számára idegen kifejezésekkel van tele – a hatás ahhoz lehet hasonlatos, amikor valaki egy anyanyelvén írt, nem a saját szakterületéről származó szakkönyvet olvas, amely azonban eleve feltételezi, hogy az olvasója jártas az adott szakterületen. Mindez elég erőteljesen jelentkezik a „színvonalas eszperantó irodalomban”, az eszperantó költészetben pedig még ennél is fokozottabb mértékben – mivel a költészet egyértelműen olyan használata a nyelvnek, amely az adott nyelv minden nyilvánvaló formái (hangzás, dallam, homofónia, stb.) és kulturálisan kódolt, belső (szóösszetételek eredete, szinonimák hatáskülönbségei, szavak mélyebben beágyazott jelentése, stb.) jelentésvilágát is felhasználja… vagyis pl. egy magyar nyelven író költő alapvetően magyar anyanyelvűeknek ír, míg egy angol anyanyelvű pedig angoloknak. Az eszperantó esetében azonban egy adott anyanyelvű költő a maga anyanyelve forma és gondolatvilágát dekódolja eszperantóra – ami egy az övétől eltérő anyanyelvű esetében teljesen más lehet…

FLIFLET tehát rosszul értelmezi az eszperantó „szabályozottságát” és ebből fakadó esetleges merevségét. A probléma éppen ott van, hogy túl univerzális, nincs meg benne a nemzeti nyelvekre jellemző finom és évszázadok alatt kialakult jelentésrendszer – emiatt mindenki a magáét teszi bele. Így azonban csak azonos anyanyelvűek között nem jelent ez akadályt – de kérdem én: miért akarna bárki azért megtanulni egy nyelvet, hogy azon a vele azonos anyanyelvűek számára alkosson élvezhető műveket. Mindez a redundancia túlhajtása lenne – igaz, a kultúrában előfordulnak efféle vadhajtások.

Amikor tehát FLIFLET azt írja, hogy „ha egy nyelv élni akar, akkor változnia kell”, akkor erre azt mondhatjuk csak, hogy az eszperantó esetében a változás nemcsak hogy adott, hanem egyszerűen a változékonyság az alapjellemzője. Amikor pedig a gondolatait azzal zárja le, hogy „Szabadon változva azonban már nem tud univerzális szerepet betölteni”, akkor azonnal felmerül a kérdés, hogyan értelmezhető az az eszperantista elképzelés, hogy az anyanyelve mellett mindenki csak az eszperantót tanulja meg „hídnyelvként”? Ha ugyanis a nyelvek adott egyediségeként meglévő kifejezéseket, kollokációk, jellemző vonzatrendszer és metaforikus rendszer adatszerű, tehát lexikális tömegét nézzük, akkor az anyanyelv mellett a „semleges hídnyelv” használatakor azzal találnánk szemben magunkat, hogy az eltérő népcsoportok beszélőinek a közösen ugyan ismert egyszerű nyelvtani szabályokkal és lexikával közölhetünk dolgokat, de ha kifinomultabban akarunk közölni valamit, akkor tudatában kell lennünk, hogy az adott kifejezés, amit használni akarunk, nem tartozik-e az anyanyelvünk olyan egyedi sajátosságai körébe, amit a másik, nem a miénkkel azonos anyanyelvű esetleg ne értene meg (nem formájában, hanem értelmében – mivel ugyan ugyanarról a valóságról beszélünk és gondolkodunk, de esetleg a két anyanyelv kulturális hagyománya nem azonos oldalról közelíti azt meg!); továbbá anyanyelvenként kellene megtanulni az arra jellemző kollokációkat, kifejezéseket, stb.. Vagyis az univerzális eszköz nemhogy leegyszerűsítené a kommunikálók dolgát, hanem ráömleszti a különböző nyelvi hagyományok ismeretének hatalmas áradatát, amit egyszerűen képtelenség lenne elsajátítani. Egy bizonyos szintnél magasabb színvonalú eszperantó nyelvhasználatot ezek miatt nem érdemes feltételezni – és ez a színvonal már a puszta szóösszetételek szintjén is elkezdődik – lexikális szempontból; továbbá nyelvtani szempontból, mégpedig ott, ahol az igényes és a valóságot időben-térben kiterjedten tagoló és kezelő nyelvhasználatra jellemző formák (pl. függő beszéd, feltételes módok, egyeztetések, stb..) megjelennek.

Az eszperantó nyelvhasználatot, mint bázist felhasználó mozgalom emiatt fejlődhet csupán szervezetileg, kulturálisan azonban nem: egyre szélesebb körben ugyan reklámozhatják; jelezhetik és ígérhetik, hogy kielégíthet bizonyos igényeket… de egy bizonyos szinten túl már inkább gátjává válik annak, ami miatt kezdetben valaki csatlakozott a mozgalomhoz, akár aktív (nyelvhasználó vagy támogató) tagként, akár csak külső „lelkesítőként”.

***

Folyt. köv.

***

Kiegészítések, jegyzetek, magyarázatok:

(1)

Lingvicizmus

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lingvicizmus

(2)

„Eszperantó vagy kínai”,… vagy inkább a józan ész?

2007.05.23. 23:39 :: Brain Storming

„… így vezet a nyelvi köntösbe bújtatott frusztráció nemzetközi konfliktusokban REMÉNYKEDŐ érzelmekhez!” Reagálás az „Eszperantó vagy kínai” c cikkre.

(3)

EU-szperantó??? – Latin vs. Eszperantó, avagy: mi fán terem a propedeutika? (bev.)

Brain Storming - 2007.05.13 00:21

A latin és az eszperantó kapcsolata a propedeutikai érték hangsúlyozásában. A latinnal kapcsolatban már megcáfolták (Thorndike & Woodworth, 1901), az eszperantónál most kezdik bizonygatni(E. Symoens)

(4)

Nyelvi biciklizés 3, 2, és 1 keréken! – Az eszperantó propedeutikáról: 6 évesek szintjén.

Brain Storming - 2007.05.16 22:52

Avagy - Egy gyenge lábakon álló kritikai analógia, egy hasonlóan gyenge lábakon álló elképzeléshez!

(5)

Viták - vélemények

Az eszperantó hármas haszna

http://www.epa.oszk.hu/00700/00775/00027/219-221.html

***

Irodalom:

Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.

BS: … Minden bizonnyal a hihetetlenül gazdag és széleskörű nyelvismerete miatt nem mutat különösebb érdeklődést az eszperantó iránt.

***

Képes Géza, Budapest:

(25 nyelv – az alaposabban ismertek: latin, görög, német, francia, finn, észt, osztják, vogul, orosz, angol, mongol…)

„Kell a latin! Hogy kommunikációs célokat nem szolgál? Elég baj, hogy így van! Tudnunk kellene latinul beszélni.

Az eszperantó nem vonz, nem igyekszem elsajátítani.”

Igen szűkre szabott, de azért sokatmondó vélemény Képes Géza megnyilvánulása.

A latinhoz való viszonya még a gyerekkorának élményéből táplálkozhat, mint írja: „… Tízéves voltam, amikor a helybeli református lelkész kardoskodására a továbbtanulásom elhatároztatott. Négy hét alatt négy év latin anyagából kellett felkészülnöm.* Kitűnőre vizsgáztam. Az iskolában is, mint érdekes kalandot fogtam fel a tanulását; latin párbeszédeket folytattam önmagammal. Tanáromat. …”

Jól tudjuk, hogy négy hét alatt nem lehet négy év nyelvi tananyagát elsajátítani, főleg nem kitűnő minősítéssel! Hacsak… ennyire alacsony szintű a követelmény a számonkéréskor, vagy mindegy, hogy az illető mit produkál, és eleve kitűnőre „ítéltetik”. Ha jobban belegondolunk – ennek a református lelkésznek lehet, hogy a lélekhez volt érzéke, de az észhez nem feltétlenül, mert csak egy pedagógiai érzékkel nemigen megáldott oktató állíthat fel ilyen igen eszetlen követelményt. Vagy… mégis egy nyelvzsenivel van dolgunk, ami Képes Géza esetében nem lehetetlen: aki elmondhatja magáról, hogy „Én 25 nyelvből szereztem ismereteket életemben…”, és ebből az élettörténete elmondásakor 11 nyelv különösen nagy hangsúlyt kap, arról megállapíthatjuk, hogy igen nagy tehetséggel van megáldva a nyelvtanulást illetően.

A latinnal kapcsolatos lelkes attitűdje minden bizonnyal a fent említett esetből származhat: egy ilyen intellektuális élmény kétségtelenül igen mély nyomokat hagy egy hozzá hasonló szociális hátterű gyermekben, mint írja is „Falusi kovács fia voltam, igen-igen távol az idegen nyelvek birodalmától. Amikor a járásbíró fiát a nevelőnőjével németül hallottam társalogni, azt hittem, hogy valamilyen számomra ismeretlen játékot játszanak.”

Minden bizonnyal a hihetetlenül gazdag és széleskörű nyelvismerete miatt nem mutat különösebb érdeklődést az eszperantó iránt. Visszautalnék itt egyik korábbi cikkemre:

Nyelvi biciklizés 3, 2, és 1 keréken! – Az eszperantó propedeutikáról: 6 évesek szintjén. (2007.05.16) - Avagy - Egy gyenge lábakon álló kritikai analógia, egy hasonlóan gyenge lábakon álló elképzeléshez!(1) … melyben bemutatom, hogy egy egyszerű hasonlattal lehet demonstrálni, hogy az eszperantóra épített propedeutikai elképzelés mennyire sántít! Képes Géza remekül demonstrálja ezt: olymértékben tud már nyelvileg „egykerekezni”, hogy az eszperantó nyújtotta segédkerék bevetése semmiféle vonzerőt és érdeklődést sem vált ki belőle, … pedig valószínűleg „a kisujjából kirázta volna.”!

***

Angelo Possimiers, Strasbourg:

(Nyelvei /„amiket „felvállalt”/, 7 nyelv): francia, holland, angol, német, olasz, spanyol, flamand, (némi latin)

„Kell a latin, mert nagyon megkönnyíti minden újlatin nyelv tanulását. Még románban is elboldogulok a segítségével, éppen addig a határig, ameddig a latin eredetű szókincse megengedi.”

Előzetesen Possimiers-ről tudni kell, hogy az Európa Parlament 300 fős szimultán tolmácsgárdájának tagja /ami 220 nőből és 80 férfiből állt, legalábbis akkor, amikor Lomb Kató a forrásként használt könyvet írta/, és maguk a tolmácsok szerint az akkor 40 körüli francia nemzetiségű úriembert ajánlották a szerzőnek. Az anyanyelvére tolmácsol minimum 5 nyelvből – vagyis vehetjük úgy, hogy ő igen hangsúlyozottan gyakorlati szempontból használja és ismeri a nyelveket.

Possimiers véleménye is eléggé kurta, és a korábbi vélemények ismeretében látszólag nem mond újat abból a szempontból, amit általában a latint ismerő nyelvtudók mondanak, vagyis hogy a latin ismeretére az újlatin nyelvek megtanulásának elősegítése miatt lehet szükség. (Aki eddig nyomon követte a tanulmánysorozatot, az egyetérthet velem abban, hogy ezt már „szakmai körökben” is sablonos, semmitmondó, inkább félrevezető, és pusztán hagyományon alapuló megállapításnak tekinthetjük!) Azonban még ő maga is megemlíti, hogy „Még románban is elboldogulok a segítségével, éppen addig a határig, ameddig a latin eredetű szókincse megengedi.” – vagyis csupán a latin lexikális örökségére utal, nem a latin nyelvtan ismeretére, vagy a szóösszetételeire vagy adott, a latinra jellemző eseteire, vonzatrendszerére, egyeztetéseire… csak szavakra!

Miért fontos ezt kiemelni? Azért, mert Possimiers tolmács és nála egyértelműen a szókincs hatékony kezelése a legfontosabb (amit meg is említi ezt abban a fejezetben, ahol Lomb Kató 8.,  „Mire jó a poliglottság?” kérdésére kellett válaszolni /Megjegyzem, sajnálatomra ezen kívül csak az itt taglalt kérdésre nyilatkozott meg./: „… Választott főnyelvünkkel annyit kell foglalkoznunk, hogy az minden szabd időnket felemészti. És még így sem tud lépést tartani a szókincs gyarapodásával! Megtanulni az új kifejezéseket, jól és jókor használni őket, egyetlen nyelvben is elég feladat. …”) – ellenben nem nyelvtanár és nem nyelvész, mert akkor a (latin) szókincsismeretet nem hozta volna össze (a most taglalt válaszában!) magával a (latin) nyelv tudásával, tanulásával. Vagyis a nyelvet a praktikum és hatékony eszközként való használat oldaláról közelíti meg (akárcsak a másik magyar, kortárs nyelvzseni, id. Dabi István, akivel a …

Id. Dabi Istvánról, avagy: 2-nyelvűen (angol-magyar) egy 105-nyelvű emberről! – 2007.09.03 – Dabi Istvánról méltatlanul keveset tud a magyar közvélemény, olyannyira, hogy a most közölt írás is egy angol nyelvű netlexikon szócikkének fordítása! … cikkemben részletesen foglalkoztam.(3)), és ebből a szempontból a SZÓKINCS ismerete elsődlegesen fontos!

Mégis – a szókincsismeretet egy nyelv tudásával, esetleg a szókincstanulást a nyelvtanulással „összemosni” (ami Possimiers fogalmazásából kiolvasható) nem túl szerencsés.

Azonban vezessük most tovább ezt a gondolatot az eszperantóra! Korábban már volt szó arról, hogy maga az eszperantó nem más, mint egy halom lexika és egy maroknyi (nyelvtani és szóképzési) szabály – tkp nincsenek benne kollokációk, metaforikus kifejezések, nyelvre jellemző kifejezések (kivéve talán „krokodili”, a „kabei”, és a „volapukajxo” szavakat – amik azonban az eszperantó nyelvhasználók közötti megegyezést jelzik: „az eszperantó közösségben nem eszperantóul beszélőkel szembeni elítélő minősítést”, „az eszperantó közösségből való kilépést/ eltűnést” és „a versenytársakkal /a többi nyelvtervezettel és természetesen elsősorban az egykori riválissal, a volapükkel kapcsolatban/ való erőteljes lekezelő véleményt”(2)) … vagyis az eszperantó nyelvhasználat tkp nem más, mint az eszperantó szókincs használata (hiszen az eszperantó egyik sokat hangoztatott és dicsért alapjellemzője, hogy alig van nyelvtani előírás benne, sőt: a szóképzési ismeretek szinte messze túlszárnyalják a nyelvtanikat!), ebből következően az eszperantó tanulása tkp. nem más, mint az eszperantó szókincs tanulása, és a szóképzési módok gyakorlása.

Az eszperantistákat (és a nyelvet nem tudó, megtanulni nem akaró támogatókat is) persze elbűvöli ez a hatékony kommunikációt megalapozó sajátosság – csak éppen azt felejtik el, hogy a szókincs alkalmazását az erősen leszűkített nyelvtani bázison csak az anyanyelvi analizáló és szintetizáló, kommunikatív kompetenciájuk alapján tudják értelmezni – ami persze sokkal jobban megy azoknak, akik már átverekedték magukat egy nyelv megtanulásán, vagy legalábbis  próbálkoztak vele … Tudvalevő, hogy számos eszperantista a többi nyelvvel kapcsolatos sikertelenség és kudarc miatt fordul a megtépázott önérzete helyreállítása céljából az eszperantó felé. Azután pedig, hogy „megtanulták”, általában nagy hévvel fognak a többi nemzeti, etnikus nyelv kritizálásába; továbbá nagy hévvel tanulnak meg félig-meddig nemzeti nyelveket, amiket szintén az eszperantó kapcsolatos módszerrel használnak (vagyis szókincs alapon!) … mindezt természetesen abból a hitből fakadóan, hogy az eszperantó propedeutikai hatása segíti őket a többi nyelv megtanulásában.

Mindezzel semmi baj sem lenne azonban, ha leszűrnék belőle a megfelelő tanulságot, miszerint: egy nyelv gyorsan elsajátítható, és hatékony kommunikációra való formára hozásához mindösszesen annyi kell, ami az eszperantót is jellemzi:

1. egyszerűsített nyelvtan;

2. egyszerűsített alaktan;

3. bőséges szókincs gyarapítási lehetőségek.

… És éppen ez az, amiről a PLC = Proto-Language Conception, vagyis a Protonyelv Koncepció szól.(4)

Az eszperantó abból a szempontból igen fontos tanulságot képvisel, hogy mi kell a hatékony kommunikációhoz – semmi sem mond ellent annak, hogy „nagy nyelveket” ne lehetne hasonlóan egyszerű formára hozni. Természetesen mindezeken az alapokon már voltak szervezett és igen magas szinten megalkotott munkák – például a B.A.S.I.C. English, és kifejlődtek ilyenek természetes úton is, amikor a gazdasági kapcsolattartás folyamán kialakult pidgin nyelvek kreol nyelvekké alakultak – egyszerű családi hagyományozódásként. Bizonyos szempontból akár az eszperantóul beszélő „denaska” (=születésétől kezdve eszperantót is tanuló) gyerekeket is lehet egy kreol (jelen esetben újlatin nyelvekből összerakott) nyelv beszélőinek tekinteni.

***

Folyt. köv.

***

Megjegyzések, kiegészítése, források:

(1)

Eszperantó/Esperanto rovat a BS-Studio Virtus –on:

Nyelvi biciklizés 3, 2, és 1 keréken! – Az eszperantó propedeutikáról: 6 évesek szintjén.

Brain Storming - 2007.05.16 22:52

Avagy - Egy gyenge lábakon álló kritikai analógia, egy hasonlóan gyenge lábakon álló elképzeléshez!

(2)

http://www.komal.hu/forum/forum.cgi?a=to&tid=66&st=25&dr=0&sp=14

„ … Az eszperantót világszerte kb. 1000-1500 ember beszéli második anyanyelvként, többek között én is. Persze nem hasonlítható össze a magyartudásommal. Érdekes kérdés, hogy a nyelv szépségéhez mennyire tartozik hozzá a mögötte lévő kultúra, szerintem nem nagyon. Egyébként az eszperantónak is vannak saját, más nyelvben nem létező szavai. Pl.: krokodili ("krokodilkodni") = eszperantó társaságban saját anyanyelven beszélni, kajmani ("kajmánkodni") = eszperanista társaságban más anyanyelvén (pl. angolul) beszélni, kabei = elhagyni az eszperantó mozgalmat …”

(3)

Id. Dabi Istvánról, avagy: 2-nyelvűen (angol-magyar) egy 105-nyelvű emberről!

Brain Storming - 2007.09.03 23:54

Dabi Istvánról méltatlanul keveset tud a magyar közvélemény, olyannyira, hogy a most közölt írás is egy angol nyelvű netlexikon szócikkének fordítása!

(4)

LOMB KATÓRÓL JUT ESZEMBE … XII / I. Bevezetés

Brain Storming - 2006.09.

Elemző és kritikai jegyzet „LOMB KATÓ: NYELVEKRŐL JUT ESZEMBE …” című könyve alapján, a GPSV nyelvoktatási szemlélet, és a PLC (Protonyelv Koncepció) szemszögéből

Protonyelv Koncepció (PLC)

Protonyelv: olyan nyelv, amely egy természetes nyelvből „készül” a formalizmusának olyan mértékű leegyszerűsítésével, amely még az érthetőségét nem zavarja különösebben. Legfontosabb elemei: a személyragozás átalakítása névmás+igévé, rendhagyó igealakok helyett szabályos ragozás, többes szám egyféle raggal, létige használatának mellőzése, igeidők helyett időhatározók használata, nemek „egyneműsítése” (pl. németben csak hímnem, vagy semleges nem használata), stb.

Protonyelv Koncepció: A világ soknyelvűségét nem egy természetes nyelv világnyelvi rangra emelésével, és nem is egy mesterséges nyelvvel lehet megoldani – hanem a kettő ötvözésével, méghozzá egy vagy több, természetes nyelv protonyelvvé egyszerűsítésével, mely a kommunikációképességet igen hamar megadja, alacsonyabb szinten megteremtve a nyelvi téren kevésbé előrehaladottak versenyképességét.

Olvasható még a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

http://www.mek.oszk.hu/04900/04989/index.phtml

***

d’Abadie:„Orvos, biológus, …  tanulmányait megkönnyíti a latin ismerete, de az átlagember nélkülözni tudja. … Most az eszperantót akarják világnyelvvé fejleszteni, pedig az sohasem volt „élő” nyelv.”

Kép forrása:

 *****************

Juan Alvaro Sagnes d’Abadie, London:

(7 nyelv: angol, olasz, (európai és brazil (a)) portugál, spanyol, német, francia)

d’Abadie:

„Orvos, biológus, teológus tanulmányait megkönnyíti a latin ismerete, de az átlagember nélkülözni tudja.(1) A közlés univerzális szerepét azóta nem tölti be, amióta háttértelen, „holt” nyelvvé vált. Most az eszperantót akarják világnyelvvé fejleszteni(2), pedig az sohasem volt „élő” nyelv.”

(1)

d’Abadie első mondatához kapcsolódik Lomb Kató, aki kijelentette a „… nyelvekről jut eszembe…” című könyvében (amihez kimerítő elemző kritikát írtam „Lomb Katóról jut eszembe...”(b) címmel), hogy „egy oroszlán bátorságával merem kijelenteni, hogy ellene vagyok a latin általános oktatásának. Tanulja ám mindenki, aki nyelvészi, történészi, levéltárosi, könyvtárosi, népművelői stb. pályára készül! De a többinél nem látom be a pallos súlyosságával lezuhanó érvek igazát….” Ezután sorra is vesz 4 érvet, amit a latin mellet szólónak véltek, és meg is cáfolja őket.

Nézzük itt a 4. érvet, ami d’Abadie véleményét is alátámassza:

„4. számú érv /t.i. a latinoktatás mellett/: Kell a latinoktatás, mert az orvosi és jogi pálya tele van latin szavakkal. Ellenérv: Ahhoz, hogy a leendő orvos a „morbus” vagy „terminális” szavakat megértse, hogy az ügyvéd a „fundus instructus” vagy „matrimonium” kifejezéseket használni tudja, igazán nincs szükség a rendkívül bonyolult latin alak- és mondattan bemagolására! A nyelvész(kedő) elme örömmel kérődzik a célhatározói mellékmondatok ötféle lehetőségén a latinban. Azt azonban alig hiszem, hogy a leendő orvosnak vagy ügyvédnek okvetlenül szüksége van a gerundium és gerundivum, vagy supinum accusativusa és ablativusa közötti különbség pontos ismeretére!...” Úgy gondolom, hogy nem kell tovább idéznünk a nemrégiben elhunyt nyelvzseninket.

Annyit hozzátehetünk, hogy a latin és a klasszikus görög nyelv ma, és már elég régóta, csak lexikális szinten van jelen a legtöbb nyelvben, vagyis minden nyelv tartalmaz latin elemeket, és a tudomány is rendszeresen latin és görög szótövekhez nyúl, ha új fogalmakat kell alkotnia – de ebben már a latin és görög nyelvtannak semmiféle szerepe sincs.

d’Abadie szerint „az átlagember nélkülözni tudja” – persze, mivel a nem használható nyelvismeretre sincsen szüksége!

(2)

d’Abadie azonban téved, mivel az eszperantót az eszperantisták nem akarják „világnyelvvé fejleszteni” – ha így lenne / lett volna, akkor már az IDO variációt támogatnák… és támogatták volna, amikor erről dönteniük kellett. Az eszperantisták talán „legmerészebb fejlesztése” eleddig az volt, hogy mellékjeles karaktereket a számítógépes szövegszerkesztésben, így az interneten is a mellékjel nélküli alapkarakterrel és –x, vagy –h hozzáfűzésével helyettesítették.

A fejlődésnek éppen a FUNDAMENTO az egyik legnagyobb gátja – amit az eszperantisták szentírásként kezelnek, részben persze éppen Zamenhof rendelkezése alapján, részben a már a kezdetekben mereven induló eszperantista közösség alapstruktúrája miatt, amiről Nagy E. József így ír:

„… az eszperantó sikerét nem lehet pusztán csak nyelvi indokokkal megmagyarázni. Talán ugyanolyan fontos szerepet játszott az is, hogy Zamenhof, megértve a nyelv társadalmi jellegét, nem dolgozta ki aprólékos részletességgel a nyelvet. Lemondva szerzői jogairól, jobban mondva az eszperantista közösségre ruházva azokat, a mindennapi használatra bízta a nyelv fejlesztését. De hogy e fejlődés közben a nyelv megőrizhesse egységét, a boulogne-sur-mer-i első Eszperantó Világkongresszus 1905-ben elfogadta a Fundamento-t - az eszperantó megváltoztathatatlan alapját, amely Zamenhof 16 szabályból álló nyelvtanát és közel 2000 szótövet tartalmaz. Semmilyen fejlődés sem helyezhet hatályon kívül egy Fundamento-ba foglalt szabályt, nem változtathat meg egy szót sem.”(c)

Magának a FUNDAMENTO-nak számos hibáját, hiányosságát, félreértését taglalja részletesen Justin B Rye, a „Learn not to speak Esperanto” című terjedelmes honlapján:

http://www.xibalba.demon.co.uk/jbr/ranto/y.html

Továbbá (3) d’Abadie abban is téved, hogy az eszperantóra azt mondja, hogy „sohasem volt „élő” nyelv”, mivel az eszperantóra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nem élő nyelv, mivel egy szétszórtan élő „pszeudo-kulturális” közösség nyelve – így természetesen ÉLŐ nyelv. Ettől lesz egy nyelv ÉLŐ, nem pedig attól, hogy egy hivatal élő nyelvnek nyilvánítja!(d)

Az eszperantó azonban alapjában véve nem más, „alapanyagában” nem több, mint egy nagy halom lexika és egy kismaroknyi szabály. A „gyors megtanulhatóságot” tkp. csak az jelenti, hogy a valóban egy képeslapnyi szabály mellé minél több szót megtanulunk – vagyis az „eszperantó tanulás” alapjában véve nem más, mint szótanulás! Azonban – mi következik ebből? Az, hogy adott nyelv eszperantóul tanuló nyelvtanulója az anyanyelve kifejezéseit, szószerkezeteit, stb. viszi át a leegyszerűsített mondattanú formára. Ennek azonban igen komoly következményei lehetnek.

Íme egy könnyen megérthető példa:

Nézzük az igeidő egyeztetés módjait. A magyarban általában nincs, az angolban igen. Az eszperantóban nem írnak róla.

Amikor a magyar azt mondja: „Tudtam, hogy ott van.”, akkor a „van” természetesen egy múltbéli időpontra vonatkozik, a magyar mégis jelennel fejezi ki. Ebben az esetben az angol azonban így fogalmaz: „I knew he WAS there.”, vagyis = „Tudtam, hogy ott volt.”, vagyis a fogalmazás szintjén az angol a jelenből visszatekintve fogalmaz, míg a magyar mintegy a múltba visszamenve. Azt látjuk itt, hogy ugyanannak a jelentésnek két, egymástól merőben eltérő szemlélete van… az eszperantó azonban nem ad választ arra, hogy hogyan fogalmazzunk ilyen esetben: ez a rész hiányzik az eszperantó nyelvtanból, holott, ha a magyar eszperantista egy angol eszperantistának fogalmaz ezzel a szerkezettel egy mondatot, akkor a másik tökéletesen félre fogja érteni – holott nem tett mást, mint az anyanyelve nyelvtanai struktúráját vitte át az eszperantóra.

… de erről a későbbiekben bővebben fogok még írni!

***

Folyt. köv.

Jegyzetek:

(a)

Európai és brazil portugál nyelv

Jómagam sem tudtam arról, hogy mekkora különbség van a két nyelvváltozat között, amíg el nem kezdtem felsőfokú angol nyelvvizsgára felkészíteni egy tehetséges nyelvtanulót, aki portugál szakra jár az egyetemen. Ő maga elmesélte, hogy amikor idehaza a 2 hónapos brazíliai útja után nyelvvizsgázni ment, akkor a vizsgáztatók megszólták, szóvá tették, hogy nem a sztenderd portugált beszéli, és ugyanígy akadtak problémái brazil portugálságával az egyetemen is.

A wikipédia ezt írja róla:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Portug%C3%A1l_nyelv

„A portugál nyelv (português, língua portuguesa) az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán az újlatin nyelvek nyugati, azon belül ibériai csoportjába tartozik. A spanyol után a második legnagyobb számban használt újlatin nyelv. A beszélők száma szerinti csoportosítás alapján az 5-7. közötti helyet foglalja el a világ nyelvei közül. Több mint 210 millió anyanyelvi beszélővel a portugál egy azon kevés nyelvek közül, amelyet egymástól ennyire távol eső országokban beszélnek. A nyelv legnagyobb bázisa Brazília, 184 milliós lélekszámával 51%-át teszi ki Dél-Amerika lakosságának, továbbá Afrikában 17 millió, Portugáliában az anyaországban 11 millió, egyéb országokban 6 millió anyanyelvi beszélővel rendelkezik.

A portugál két fő nyelvjárási csoportra osztható fel, az európaira és a brazíliaira. Ezeken kívül létezik még afrikai és ázsiai nyelvváltozat is, de ezek mind közel állnak az európai változathoz. A nyelvjárások közti különbségek főként a kiejtésben és a szókincsben nyilvánulnak meg, de kisebb mértékben szintaxisra is kihatással vannak.”

***

(b)

Sipka János István: Lomb Katóról jut eszembe...

Elemző és kritikai jegyzet Lomb Kató: nyelvekről jut eszembe... című könyve alapján, a GPSV nyelvoktatási szemlélet és a PLC (Protonyelv Koncepció) szemszögéből

http://mek.oszk.hu/04900/04989

 ***

(c)

Eszperantó írók művei

Szerkesztette és fordította: Nagy E. József

http://mek.oszk.hu/00200/00272/00272.htm

 ***

(d)

http://www.eszperanto.hu/viva-5.htm

Az MTA teljes levele:

MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA - NYELVTUDOMÁNYI INTÉZET

1068 Budapest, Benczúr u. 33.

Postacím: 1399 Budapest, Pf.: 701/518

Tel.: 321-4830; Fax.: 322-9297

Email: linginst@nytud.hu

Székely Csaba úr részére

Baja, Kölcsey u. 72. II. em. 7, 6500

Tisztelt Székely Úr!

2004. január 24-én kelt levelére tájékoztatom a következőkről.

Az MTA Nyelvtudományi Intézetének vezető munkatársainak egybehangzó véleménye az, hogy az eszperantó az élő idegen nyelv kategóriájába tartozik. Ezen túlmenően az eszperantó nyelv jelenlegi állapotát és történetét is figyelembevevő pontosabb leírás és besorolás szerint az eszperantó a.) nagymértékben normalizált, b.) erősen szocializálódott, c.) nem etnikus élő nyelv, amely egy másodlagos nyelvi közösségben minden lehetséges nyelvi funkciót betölt és ugyanakkor közvetítő nyelvként is működik.

A fentiek intézetünk tudományos álláspontját tükrözik. Mint kutatóintézet, hatósági jogkörrel természetesen nem rendelkezünk, ezért a képesítési követelményeket illető következtetések levonása az Oktatási Minisztérium és a Nyelvvizsgát Akkreditáló Testület feladata.

Mindezekről 2004. január 6-án kelt levelünkben tájékoztattuk Szövényi Zsolt főosztályvezető urat.

Budapest, 2004. január 29.

Üdvözlettel:

Bánréti Zoltán

igazgatóhelyettes

***

Irodalom:

Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.

Kép forrása: http://www.lingolex.com/phonet.gif

 *******************

OTTO BACK, Bécs:

(10 nyelv: német, francia, spanyol, orosz, cseh, olasz, holland, német, magyar, eszperantó)

„A latin oktatásának két előnyét szokták emlegetni. Egyrészt a gondolkodás iskolájának (Denkschule) tartják, másrészt azért javallják, mert az anyanyelvi szókincset gyarapítja. Ha el is ismerem mindkét érdemét, mégis úgy érzem, túl nagy megterhelést jelent a memória számára. Számtalan szabály – és legalább annyi kivétel! Igaz, hogy – mondjuk – az ablativus absolutus (= „határozói mellékmondat szerepét betöltő igeneves szerkezet” – a cikkszerző kiegészítése) fogalmának megismerésével új út nyílik a gondolkodás birodalmába, de ezt az ismeretet a többi nyelvben már nem tudjuk értékesíteni.

Ami az eszperantót illeti, örömmel látnám minél szélesebb körbeni elterjedését. Irigylem magyar szomszédaimat, mert a kitűnő Szerdahelyi professzor vezetésével katedrája is van ennek a nyelvnek a budapesti egyetemen. Bécsben nincs – de a rangos Nationalbibliothekban külön eszperantórészleg működik. A nyelv nagy előnyének tartom, hogy szabad teret enged a szóképzésnek, szemben az ún. etnikus vagy nemzeti nyelvekkel, amelyekben az elfogultság – vagy szokatlanság – gátat vet a szóalkotásnak. Jövőjét illetően sajnos nem vagyok optimista.”

Előzetesen és röviden tehát BACK egyrészt felveti a latinnal kapcsolatos már jól ismert „gondolkodás iskolája” és „szókincsgyarapító lehetőség” vélekedéseket, amiket azonban egyáltalán nem erősít meg, sőt azzal, hogy a memória számára megterhelőnek tartja a sok szabályt és a még több kivételt, el is veti a fenti vélekedések igazságtartalmát; másrészt az eszperantó szóképzési lehetőségeit igen pozitívan méltatva nem jósol nagy jövőt ennek a nyelvnek.

A latin ma mint „holt nyelv”, vagyis „nem élő nyelv”-ként van számon tartva. Számos változáson ment keresztül, míg a ma ismert „holt” változatát elérte, vagyis hosszú „evolúció” eredménye az a „számtalan szabály és legalább annyi kivétel!”.

Előzetesen erre azt a megjegyzést lehet tenni, hogy mindezen bonyolultság ellenére a latin közvetítőnyelvvé tudott válni Európa-szerte. A latinnal kapcsolatban ez nagyon hasonlít a Kínai Birodalom mandarin nyelvéhez. Lásd részletesen a következő cikkem:

 „Eszperantó vagy kínai”,… vagy inkább a józan ész?

„… így vezet a nyelvi köntösbe bújtatott frusztráció nemzetközi konfliktusokban REMÉNYKEDŐ érzelmekhez!” Reagálás az „Eszperantó vagy kínai” c cikkre.

Amikor BACK megemlíti az „ablativus absolutus”-t, akkor ezzel aláhúzza – még ha nem is írja le konkrétan –, hogy a latin ismeretek elsősorban a latinban (mint nyelvben) való jártasságot fejlesztik, vagyis a latinnak hagyományosan tulajdonított transzferhatást kérdőjelezi meg. Ezzel kapcsolatban lásd a következő cikkemet:

EU-szperantó??? – Latin vs. Eszperantó, avagy: mi fán terem a propedeutika? (bev.)

A latin és az eszperantó kapcsolata a propedeutikai érték hangsúlyozásában. A latinnal kapcsolatban már megcáfolták (Thorndike & Woodworth, 1901), az eszperantónál most kezdik bizonygatni(E. Symoens)

Összességében tehát BACK nem nyilatkozik pozitívan a latin szükségességéről, és érdekes módon, egy nyelvtudományi intézet grafematikai (=a szavak hangzása és leírt formája közötti különbségét elemző tudomány) osztályának tiszteletbeli professzorának létére egyoldalú apróságot emel ki az eszperantó előnyeként – az eszperantó szóképzésről tudni kell, hogy esetenként eléggé önkényes, és a „fogalmi szóösszetételek” nem mindig egyértelműek és több formában is előfordulhatnak, pl. az eszperantóban a „komenco” = kezdet, de ezzel elvileg egyenértékű lenne a „malfino”is, vagyis „a vég ellentéte”,* vagyis ezzel csorbul az „egy szó = egy fogalom” elv ill. törekvés, amire az eszperantisták (akik természetesen általában nem a nyelvészeti téren járatosak közül kerülnek ki) annyira büszkék. Következő lépésként aztán ott van az általam igen sokszor felemlegetett nyelvre és nyelvi kultúrára jellemző metaforikus nyelvhasználat, a szóösszetételek, az állandósult szószerkezetek és kollokációk (=szavak olyan szemantikailag meghatározott kombinálhatósága, amely által a szavak különböző aktuális jelentései realizálódnak, pl. szorgalmas diák, szorgalmas méhecske, de nem ambiciózus méhecske), stb., ezek ugyanis mind kultúra függőek, ahol a logika sokszor másodlagos, mivel hagyomány-alapon működik, így kulturkorszakhoz köthetők, és így csak a jelentés formációt alkotó (adott jelentésformát anyanyelvűként ismerő) számára tűnnek logikusnak.

Egy gyors példa arra, mire gondolok itt:

A magyarban a „fizikai munkavégzés helyszíne” jelentésben a „műhely” szót (is) használjuk, a mű + hely összetételeként.

Erre az angolban általában a „workshop” szót használják, ami a work = munka, és a shop = bolt, üzlet szavak összetételét használják (valószínűleg abból a hagyományból eredően, hogy sok mesterember a munkahelyén árulta az általa előállított termékeket, vagyis a „telephelye” egyben volt a munkavégzés és annak eredményének értékesítő helye is).

Az olaszok általános esetben erre az „officina” szót használják, ami ebben a formában „hamis barát”-ként bukkan fel sok nyelvben, ahol ennek a „hivatal” vagy „iroda” a megfelelője.

A franciában a műhely-t általában „atelier”-nek fordítják (sajnos a szó etimológiáját nem ismerem).

A németek azt mondják Werkstatt, a Werk = munka, és a Statt = hely szavakból rakják össze, ami egyáltalán nem passzol, pl. a magyar „munkahely” német megfelelőjéhez, mivel annak a németben az Arbeitsplatz felel meg, ami szintén „munkahely”-et jelent!

Az eszperantóban a műhely kifejezésre ezt használják: metiejo, és laborejo.

A metiejo a METI–O = mesterség, kézművesség, szakma szótőből és az –EJ– = hely, helyiség jelentésű utóképzőből áll; továbbá a LABOR–I = dolgozik igetövéből és szintén a fenti –EJ– = hely, helyiség jelentésű utóképzőből áll.

A magyar műhely szavunknak tehát egyrészt egy bizonyos szakma, vagy szakmára jellemzően, a tevékenység végzésére alkalmasan kialakított helyet, helységet, továbbá azt a helyet jelenti, ahol valaki dolgozik.

Talán némiképp érzékelhető, hogy ez az egyszerű szó is problémát okozhat, ha valaki, aki nem ismeri az eszperantóban eleve megadott metiejo és laborejo szavakat – hiszen a szóképzési ismeretek általában messze megelőzik a szókincsgyarapítás kiterjedését –, az angolban könnyen LABORbutiko –nak vagy METIBUTIKO-nak fordítják, vagy a magyarok artifikejo-nak a mű + hely összetétel alapján.

A fenti műhely szóval való kis interlingvisztikai áttekintés még egy könnyebben kezelhető, és viszonylagosan egyértelmű fogalom megfogalmazása körül forgott, sok kultúrához kötötten kialakult fogalommal azonban sokkal bonyolultabb a helyzet! Erre egy későbbi írásomban még kimerítő részletességgel visszatérek!

***

Folyt.köv.

***

Irodalom:

Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.

* http://www.geocities.com/Qwertie256/misc/esperanto-problems.html

Dienes Gedeon, Budapest (12 nyelv): „Az eszperantóért a minimálisra csökkentett nyelvtana és a maximálisra fokozott szóképzési módozatai miatt lelkesedem. Csak az a kár, hogy nincs mire használnom.”

Kép forrása: http://kultura.hu/img/upload/200612/dump_136932.jpg

 ****************************

Taneda, Terutoyo, Tokió:

(20 nyelv – angol, német, holland, svéd, norvég, izlandi, finn, török, perzsa, arab, francia, olasz, spanyol, portugál, latin, kantoni és mandarin kínai, koreai, orosz, cseh)

„A latin kulturális jelentőségét érzem, gyakorlati fontosságát nem. Ezért a magam esetében úgy döntöttem, hogy csak az alapvető nyelvtanát sajátítom el… Azonkívűl – francia fordításban – elolvastam Julius Caesar De Bello Gallicóját (A gall háború) magyarul és Tacitus néhány művét.”

Taneda, 20-nyelvű tolmácsként, és a nyelvtudást, mint eszközt használó „szakmunkáként és munkaszervezőként”, aki konferenciaközpontot hozott létre, tolmácsok és fordítók munkáját szervezi non-stop szolgálatban… praktikusan gondolkodik: fontos a múlt ismerete, de nem feltétlenül szükséges a múlt gyakorlatának felelevenítése. Ennek tökéletesen megfelel a döntése: a nyelvre leginkább a nyelvtana és a kiejtése a jellemző. A lexikális elemek képezik a nyelvek közötti „cserebere” legfontosabb „árucikkét”, így a szókészlet a mai modern nyelvekben már egyáltalán nem „tiszták”, sőt, egyrészt mondhatjuk, hogy rég nem azok, de leginkább azt mondhatjuk, hogy soha nem is voltak azok – a nyelvek lexikai „újítása” csak akkor alkot tiszta elemeket, ha a priori módon képeznek szavakat, mint pl. Zamenhof tette a tabellaszavak esetében. (Ezekkel az eszperantó lexikális elemekkel részletesebben is foglalkozni fogok a későbbiekben!) Így, ha valaki a jelenlegi, vagy „fejlett” államok lexikájával vagy a korábbi gyarmatosítás, vagy egyéb kulturális jelenlét következtében valamely „nagy nyelv” hatása alá került (durva leegyszerűsítéssel most vegyük ezt a „latin betűs írásmódot használó nyelvek” halmazának) azoknak a lexikája több ponton egyezést vagy erős hasonlóságot, vagy legalábbis nyomon követhető etimológiai bázist jelent.

A lexika tehát nagyobbrészt eleve „közkincs” a sűrűn érintkező nyelvek esetében – természetesen, mivel pl. az újlatin nyelvek mind jól mutatják a nyelvtani felépítésükben a latin eredetet, így azoknak a működésmódja is szinte azonos, és ott is csak a felszínes megjelenés szintjén vannak eltérések – már-már csak lexikai eltérés szintjén.

Érdekes módon Taneda, aki a latinnál kiemeli a kulturális jelentőséget, de ezt nem kapcsolja a gyakorlati fontossághoz – nem nyilatkozik az eszperantóról… még a gyakorlati fontossággal kapcsolatban sem.

 *****************************************************************************

Dienes Gedeon, Budapest:

(12 nyelv – német, francia, magyar, spanyol, olasz, orosz, svéd, finn, norvég, dán, arab, japán)

„Nem vagyok híve a latin oktatásának. Az eredmény, amit a diákok nyolcévi tanulás után általában elértek, nem állt arányban a befektetett idővel és energiával.(1)”

Azt szokták mondani, hogy a latin grammatika élesíti az elmét. Ugyanezt persze a matematikával kapcsolatban is sokszor hangoztatják. Nos, az orosz nyelv legalább annyira élesíti.(2)

Az ún. újlatin nyelvek elsajátítását a latin megkönnyíti(3), de a bonyolult főnévragozásnak már ott sem vesszük hasznát. Az igeidők egyeztetését – az angol nyelvvizsgák mumusát – se könnyíti meg a latin consecutio temporum ismerete.(4) A helyes spanyol formák megtalálását igen… de érdemes ezért éveken át szerepeltetni a tantervekben?

Az eszperantóért a minimálisra csökkentett nyelvtana és a maximálisra fokozott szóképzési módozatai miatt lelkesedem. Csak az a kár, hogy nincs mire használnom.

(1)

Tegyük fel a kérdést: MIÉRT? Közelebb kerülünk a válaszhoz, ha úgy tesszük fel, hogy „MA miért nem éri meg latint tanulni?” Mikor érte meg a latintanulás a befektetett energiát? Természetesen akkor, amikor a latin hivatalos nyelv volt, vagyis a hétköznapi életben használatos volt. Vagyis, röviden: még a latin ÉLŐ NYELV korában volt értelme, biztos haszna a tanulásának.

Amikor még általánosan elterjedt és használatban lévő nyelv volt, addig igen hasznos volt az ismerete, és megérte a tanulásába befektetett energiát… persze akkor is csak ott, ahol használták. Mint ahogyan az egykori magyarországi erős orosz befolyás ellenére, az oroszt semmire sem használó diákok számára sem jelentett semmiféle hasznot az ismerete, az egykoron méltán a „világnyelv” címre pályázó orosz tanulása többnyire semmiféle eredménnyel nem járt – és ez így volt normális!

(2)

Ha az orosz legalább a latinnal egyenlőképpen élesíti az elmét, akkor lehet, hogy az orosz is csak annyira jó az elmeélesítésre, mint a latin – mivel a latinról ezt korábban már részletesen mások, és én magam is leírtam, így azt vonhatjuk le, hogy az orosz sem jó az általános értelmesség csiszolására, vagy legfeljebb csak ugyanannyira jó, mint a latin, vagy a matematika… ergo: nincs kitüntetett tantárgy!

(3)

Érdekes, hogy a latin ismeretét, mint az újlatin nyelvek tanulásához való segítséget szokták említeni, mivel sok nyelvtani eleme elszórtan jelenik meg az újlatin nyelvekben – egyikben több, másikban kevesebb, akárcsak a lexikális elemei. Vagyis – vannak közös pontok, de a nyelvek „modernizálódása” folyamán (amin itt nem fejlődésként, hanem az egyre szélesebb körben elterjedt, elsősorban nyomtatott formájú közvetítőanyagokon való megjelenését kell érteni – vagyis nem a nyelvek modernizálódtak, hanem a társadalom, amely azt használta) ezek egyrészt differenciálódtak, másrészt elhagytak elemeket és formákat, kialakítva ezzel az újlatin nyelvek sajátosságait. Aki a latinra alapozza tehát a többi újlatin nyelv megtanulásához való képességek növekedését, az ahhoz hasonlatos, aki egy olyan rendszert sajátíttat el valakivel, amely rendszernek vannak elemei a többi rendszerben, de van számos saját eleme, ami már egyikben sincs, tehát azt feleslegesen kell belőle megtanulnia.

(4)

Az eszperantistáknak a fentiek valahogy elkerüli a figyelmét – a meglehetősen szűkre szabott nyelvtani rendszer semmiféle segítséget nem ad sok újlatin nyelv szintaktikai rendszerének megértéséhez, pl. a latin perfectum (=befejezett) alakok újlatin nyelvekben való formáihoz, de említhetném az igeidő egyeztetéseket is, vagy az egyéb, már mondatannal és stilisztikával összefüggő, magasabb szintű és igényességű nyelvhasználatban előforduló szerkezeteket is. Ezen a téren az eszperantó messze alulteljesít azon, amit valaki bármely újlatin nyelv megtanulásával nyerhet – az, hogy a lexikája nemzetközi alapokon nyugszik „nem mentség”, éppen amiatt, mert ehhez is elegendő egy elterjedtebb újlatin nyelvet megtanulni (ezzel kapcsolatban hamarosan bemutatom majd az eszperantó lexika etimológiai és statisztikai elemzését is).

A következtetés tehát csakis az lehet, hogy az eszperantó kb annyira segíti ma az idegen nyelvek tanulását, mint a latin mai tanulása – míg azonban a latin hozzájárulhat a nyelvtan valamilyen általános szintű megéretéséhez (ami, hangsúlyozom, megint csak sokkalta egyszerűbb egy mai élő nyelvvel való foglakozás keretében) és a lexikális ismeretek fejlődéséhez, addig az eszperantó nem ad ennél többet, csak éppen egyszerűbb formában, de még emellett is túl sok egyedi sajátossága van, amit szintén feleslegesen kell a tanulónak megtanulnia. Ez ellene vall az eszperantisták azon törekvésének, hogy az eszperantó lehet a „dobbantó az idegen nyelvek tanulásához” – mint korábban idéztem a latin tanulási képességeket fejlesztő hatásával kapcsolatos írásomban, itt ugyanaz az eszperantóval kapcsolatban is elmondható: az eszperantó tanulás remekül fejleszti az eszperantó tudást, de az egyéb ismeretekkel kapcsolatos tanulási képességeket csak annyiban növeli, mint mindenféle, vagyis bármilyen tanulás, legyen az matematika, biológia, vagy éppen egy másik idegen nyelv.

Folyt. köv.

***

Irodalom:

(1) Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.

TARTALOM

1. A 9-nyelvű, Kada Lajos-ról még egyszer

2. Edward Symoens-ról és „Az eszperantó propedeutikai [előkészítői] értéké”-ről – először, de nem utoljára

3. Propedeutika a mesz-ben

4. Beszámoló a 91. Eszperantó Világkongresszusról

5. Szakirodalmi hivatkozások - A latin nyelvtanulásra ható pozitív transzferhatásáról

5.1. Idegen nyelv - Anyanyelv (A nyelvészet és a nyelvoktatás kölcsönhatása)
A nyelvtani tudatról és készségről c. fejezetben, 57.o.) Hegedűs József - Marx Károly Közgazdasági Egyetem nyelvi Intézet

5.2. Fodor István: Mire jó a nyelvtudomány? – Nyelv és élet. , Balassi Kiadó, Bp., 2001, (2. kiadás)

5.3. Thorndike & Woodworth, 1901: In Search of the Benefits of Learning Latin

5.4. Walter F. Kugemann: Megtanulok tanulni - Budapest, Gondolat Kiadó. 1976. (32-33.o.)

6. Nem kellene a latinon „lovagolni”! – avagy, Egy apró érdekesség a latin általános pozitív transzferhatásáról

7. Források

***

1.  A 9-nyelvű, Kada Lajos-ról még egyszer

Kada Lajos-ról /9 nyelv, Róma, Vatikán/ már megemlékeztem a sorozat 2. részében, de akkor még eléggé szűkszavúan, mivel az eszperantóról nem nyilatkozott, csak a latinról. Időközben azonban több szempont is felmerült azzal kapcsolatban, hogy az eszperantó propedeutikai értékének hangsúlyozása tkp a latinnal kapcsolatos, a XX. század elején már kísérletesen megcáfolt (Thorndike, Woodrow, 1901) korábbi elképzelések megismétlése. Ha úgy tetszik, az Eszperantó Mozgalom (továbbiakban az eszperantót ’ESP’ rövidítéssel fogom említeni) ennek a réges-régen megcáfolt transzfer-elképzelés tekintélyének az égisze alatt igyekszik az eszperantó hasonló értékét hangsúlyozni.

Kada Lajos természetesen „elfogultan” nyilatkozik a latinról, mivel a Vatikán, és a Katolikus Egyház hivatalos nyelveként, vagyis tkp a kereszténység nyelveként tekint a latinra.

Jelen cikkben teljes nyilatkozatát(1) idézem, melyet a „Van-e a latinnak jelene? Lesz-e az eszperantónak jövője?” kérdésre adott:

„Kell-e latin? Európa egész múltja – latin múlt!(a) Magyarországon például egészen a 19. század közepéig az országgyűlésen latinul beszéltek.(b) Az egyház, amikor a nemzeti nyelvek használatát engedélyezte, úgy vélte, hogy a latin megmarad a liturgia nyelvének(c). Ma sajnos már a fiatal papság sem tud jól latinul. Nagy kár, mert ez a klasszikus idióma kiválóan alkalmas arra, hogy megtanítson a logikus gondolkodásra(d). És kulcsot ad egy sereg nemzeti nyelv megtanulásához.(e)

   Persze a latin, mint minden más nagy múltú nyelv, formákban, változatokban igen gazdag. Nem vagyok például biztos benne, hogy aki, mondjuk, Szent Ágostont latinul olvasni tudja, az Horatius ódáit is megérti.”

(Megjegyzés: Azért is került ide éppen Kada Úr nyilatkozata, mert hiteles annak igazolására, hogy ez az elképzelés igenis élő dolog (volt sokáig); mert az eszperantóról egyáltalán nem nyilatkozott, és hozzávette még a „logikus gondolkodást” is.)

(a)    „Európa egész múltja – latin múlt!”

 Itt nem árt pontosítanunk: „latin alap-, vagy segéd-, vagy hivatalos-nyelvű”! Itt ismét azzal a feltételezéssel van dolgunk, hogy a nyelv határozza meg a kultúrát, holott ez logikusan inkább fordítva van: a kultúra határozza meg a nyelvet, de azt is elsősorban lexikális szinten, és nem szerkezeti/nyelvtani szinten!

   Kada Úr itt természetesen az Katolikus Egyház szemszögéből szemléli a latin helyzetét: mintegy hivatástudatból tekinti Európa (egész) múltját (tegyük hozzá – teljesen következetesen és jogosan) „latin múltnak”, mivel a latin a Római katolikus Egyház hivatalos nyelve, és számára Európa múltja egyben a „keresztény múlt”, így logikus a „keresztény” jelzőt itt inkább a „latinnal” helyettesíteni, hiszen ez volt a keresztény Európa közvetítő, hivatalos nyelve – éppen az Egyház miatt.

   Kada Úr logikája továbbá az Egyház igen merev konzervativizmusát is tükrözi: az egész nyilatkozatában benne van a sajnálkozás a latin, és egyben az Egyház térvesztése miatt; és persze az is, hogy ez tkp igen méltatlan állapot. A konzervativizmus ez esetben az Egyház egykor volt nemzetek felett álló uralmának nosztalgiás visszakívánása is egyben; az Egyház számára a latin visszahúzódása egyben a katolicizmus visszahúzódását is jelzi.

   Ezzel a logikával gondolkodva pl. az egykori technikákat és társadalmi viszonyokat is – amik időközben átalakultak, modernizálódtak – mind megtanulnunk és gyakorolnunk kellene, mert a jelenlegi állapot ezen alapul. A nyelv azonban elsősorban ún. /mélyen beágyazódó, ámde/„felszínes társadalmi struktúra”, emellett olyasmi, aminek struktúrája és színvonala egyénenként változhat (és az egyéneknél is, időben, hangulattól, tapasztalatoktól, stb. függően), és változó mintázatot alkot, és emiatt csak statisztikai alapon lehet adott nyelvről beszélni, pontosabban egy „leírt nyelvállapotról”.

(b) „Magyarországon például egészen a 19. század közepéig az országgyűlésen latinul beszéltek.”

- Bartha Csilla írja nagyszerű tanulmánykötetében(2): „Az oktatásban a latin nyelv a XI. századtól van jelen Magyarországon, (…)”, /továbbá lásd a „Magyar Nyelv” – „Nyelvtörténet”, és  „Nyelvtörténeti korszakok a magyarban” wikipédiás hivatkozásokat(3) és (4)/, vagyis a latin 8-9 évszázadon keresztül uralkodott többé-kevésbé hivatalos nyelvként Magyarországon. A nemzeti tudat azonban mindvégig, mindenféle nyelvű behatás ellenére életben tartotta a magyar nyelvet – de az is lehet, hogy csak annyira jelentéktelennek tartották, hogy nem fordítottak különösebb figyelmet és jelentőséget neki. Az, hogy az „országgyűlés nyelve volt”, valójában nem jelent sokat még ennyi idő távlatában sem – ellentétben az egykori Római Birodalom örököseként az újlatin nyelvű államokkal, ahol (többnyire) a latin utódnyelvei váltak uralkodó nemzeti és államnyelvvé.

A wikipédia írja: „Róma terjeszkedésével az ókorban és a középkorban az egész mediterrán térségben elterjedt, s a Római Birodalom hivatalos nyelve lett. Az egyes provinciákban elkülönült beszélt változataiból (vulgáris, azaz népi latin) alakultak ki a mai újlatin nyelvek(6): portugál, spanyol, katalán, francia, olasz és román. Ezeket szigorúan véve egyazon nyelv dialektusainak tekinthetnénk ma is, ha nem volna érzékeny politikai kérdés a nemzeti nyelv önállósága minden egyes újlatint beszélő országban (Románia, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Portugália, a franciául beszélő volt gyarmatok, a spanyolul beszélő dél-amerikai és közép-amerikai országok és a portugált beszélő Brazília lakossága). Az újlatin nyelveket ma mintegy 850 millió anyanyelvi beszélő, emberiség 15%-a és a fejlett ipari államok lakosságának 40%-a használja világszerte.”(5)

Ehhez képest a magyarokat meglehetősen elkerülte a latin iránti „lelkesedés” – olyannyira, hogy a nagy nyelvújítás idején éppen a magyarban akkoriban burjánzó latin és görög szavakat igyekeztek magyar megfelelőkkel felváltani, méghozzá ezerszám! Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor a magyar múlt még hivatalos szinten sem „Latin-múlt”!

(c) Az egyház, amikor a nemzeti nyelvek használatát engedélyezte, úgy vélte, hogy a latin megmarad a liturgia nyelvének.

- Erre mindenképpen szükség volt, ha az Egyház meg akarta őrizni a centralizált hatalmát. Természetesen ezzel kéz a kézben járhatott az a „kultúrstratégiai” fogás, hogy így a latin nyelvről is el kellett terjeszteni, hogy az „Egyház nyelveként” a „liturgia nyelve”, s mint olyan, különb a többi nyelvnél: mivel a hitet maga a tartalom képviselte, és legfőbb ellenfele az egyre inkább feleszmélő tudományos gondolkodás volt, így kézenfekvő lehetett, hogy használatának egyfajta különleges hatást képességet tulajdonítottak – és erről a hagyományos elképzelésről szó Kada úr következő mondata:

(d) „(…) ez a klasszikus idióma kiválóan alkalmas arra, hogy megtanítson a logikus gondolkodásra.”

Most erről van szó elsősorban, és a következő mondatról is:

(e) „És kulcsot ad egy sereg nemzeti nyelv megtanulásához.”

Úgy tűnik, hogy ezek azok a korábbi és hagyományos ismérvek, vagyis amiket az ESP-mozgalom is igyekszik meglovagolni – nem burkoltan, hanem igencsak nyíltan arra építve, hogy ezt a hagyományt folytatni kívánják az ESP által.

A felmerülő kérdés: honnan eredhet ez a hagyományos szemlélet?

Az ESP-val kapcsolatban azért fontos ezt a latinhoz fűződő hagyományos elképzelést tisztázni, mert az ESP propedeutikai szerepének feltételezése valószínűleg ebből ered – azzal a változattal, hogy míg a latint az általános intelligencia, a logikus gondolkodásmód fejlődéséhez kötötték, az ESP mozgalom elsősorban a többi nyelv megtanulásának elsőrendű lehetőségét látja benne, ámbátor sok helyütt utalnak más készségek transzfer jellegű javulásához is vezet (ez egyértelműen a latinhoz fűződő hagyomány „felelevenítése”)

   A dolog logikájának hitelessége érdekes fordulatot vesz – a latin és az eszperantó egymáshoz képesti nehézségi foka nagyjából „ég és föld” kategóriába esik, holott mindkettőhöz szinte ugyanazt a transzferhatást igyekeznek kötni.

***

Ennek szemléltetésére álljon itt egy tekintélyes ESPista írás idevonatkozó néhány részlete:

***

2. Edward Symoens-ról és „Az eszperantó propedeutikai [előkészítői] értéké”(7)-ről először, de nem utoljára!

„(…) Csaknem mostanáig a latint tekintették – jogosan – bevezetőnek, különösen a modern latin nyelvekhez és az egyetemes gondolkodásmódhoz. Különféle tulajdonságaival segíti a tanulókat összehasonlítani, leszármaztatni, elemezni, okoskodni és megszabadulni az anyanyelvi gondolkodásmódtól.(a)

Sajnos a latin nagyon nehéz nyelv, csak az intellektuálisan eléggé tehetséges és motivált tanulók szűk csoportja által uralható, és nem hordozza a gyakorlati kommunikációs probléma megoldását sem.(b) Ezért, és talán más okok miatt is, sok országban eltűnt az oktatási progra­mokból(c), vagy tanítása csak heti néhány órára csökkent, ami egyáltalán nem elég ahhoz, hogy korábbi nevelő szerepének megfeleljen. A modern nyelvek azonnali, minden előkészítés nélküli tanulása lépett a latin helyébe is.(*)”

(…)

”Gyakran “a modern latin”-nak vagy “a demokratikus latin(**)”-nak nevezik, utalva a kettős szerepre, amit sok évszázadon át a latin nyelv játszott, mint semleges, határt túlhaladó “lingua franca”(d) és MINT BEVEZETŐ MÁS NYELVEK TANULÁSÁHOZ. (A “demokratikus” természetesen nem az értelmiségieknek azokra a rétegeire céloz, akik néhány évszázadon át használták a latint, hanem szélesebb embercsoportoknak arra a lehetőségére, hogy tanuljanak és a mában uralják az eszperantót, demokratikus elveinknek megfelelően.)”

„Mivel, hogyan segíthet az eszperantó?

Az eszperantó előzetes tanulása megkönnyíti következő nyelvek tanulását, ahogyan tette azt a latin tanulása.(e) Ez tény adja a nemzetközi nyelv propedeutikai, azaz előkészítő, beavató, bevezető értékét más nyelvek ezt követő választásához és könnyebb megtanulásához.”(***)

(…)

„Abból a tényből adódóan, hogy az eszperantó olyan nyelv, amely gondolkodtat, tanulmányozása kibontakoztat más, általánosabb képességeket: a képességet megfigyelni, átgondolni, okoskodni, összehasonlítani, elemezni, összetenni, következtetni, származtatni... (f) Ezek a gyorsan kibontakozó képességek hasznosulnak más nyelvek tanulásánál is, tehát átvihetők új tanulási helyzetekre.”(g)(8)

Az ehhez fűzhető bevezető megjegyzések:

Symoens ezekben a pontokban önellentmondásba kavarodik: az (a) szerint a latin okoskodni tanít – a (b) szerint a nehézsége miatt csak az eleve intelligensebb tanulói képesek csak uralni, és (c) emiatt el is tűnt a tananyagokból. Aztán a (d) alapján az ESP-t a latinnal összemosóan jellemzi, és az (e) pontban már ugyanazt tulajdonítja az ESP-nak, mint a latinnak, amit az (f) pontban tényként közöl, és a (g) pontban szerinte már kész is a transzfer-hatás igazolása! A furcsasága ennek az elképzelésnek az, hogy a latin őszerinte is „Sajnos a latin nagyon nehéz nyelv”, ellenben ugyanezen cikkében az eszperantót „egyszerűnek, könnyűnek, és átláthatónak” minősíti – a probléma itt az, hogy ha az egyik ismeretkör nagyon nehéz, a másik pedig nagyon könnyű, akkor hogyan vezethetnek ugyanazon transzferes hatásra; mivel Symoens az (e) és (***) pontokban pontosan ezt állítja.

   Ha egy képességet (ti. az idegen nyelvek tanulását, elsajátítását), készséget az ismeretkörök nehézségi skálájának mindkét pólusán található konkrét ismeret-terület (latin-ESP) egyformán, transzferes módon fejlesztheti, akkor ez az elképzelés vagy úgy érvényes, hogy maga a konkrét ismeretkör terület gyakorlása (=idegen nyelv tanulása) önmagára van kedvező hatással (vagyis maga a tevékenység fejleszt, nem pedig a konkrét tartalom, tehát maga a nyelvtanulás fejleszti a nyelvtanulást, nem pedig kizárólag egy adott konkrét nyelv, a latin és ESP van ilyen hatással, tehát ez nem kizárólagos tulajdonságuk!), vagy úgy, hogy egyik sincs hatással.

(*) Ez a mondata Symoens-nak eléggé többértelmű: jelentheti azt is, hogy elképzelgése szerint korábban a latin elsajátítása után tanultak egy következő nyelvet, és ez alapján ő szükségszerűnek tartja, hogy az idegen nyelveknek mindenképpen kell egy bevezető, más nyelvvel kapcsolatos előkészítő tanulmány, különben a nyelvtanulás eredménye nem lesz „tökéletes”, vagy egyáltalán eredményes. És ezek alapján jelentheti azt az előzetes következtetést is, hogy ha kell bevezetés, akkor erre az ESP a legalkalmasabb.

(***) Hozzátehetnénk, hogy a latin nem tette könnyebbé a nyelvtanulást és más ismeretek elsajátítását sem!
Legfeljebb a nehézségéhez képest tűnt minden más könnyebbnek! Továbbá a többség az első idegen nyelv
megtanulása után nem fog második idegen nyelv tanulásába!
Egy leegyszerűsített nyelvtanú nyelvhez képest minden más csak „kivételekkel és hülyeségekkel” teli
zagyvalék lesz, ahogy egyes lelkes ESPisták időnként nyilatkoznak a nemzeti nyelvekről!

 ***

3. Propedeutika  a MESZ-ben

Az ember azt gondolná, hogy az ESP propedeutikai értékének és szerepének hangsúlyozása aránylag új keletű dolog lehet, és mintegy mellékes támogató érvként van jelen a mozgalom életében. Nos, ez nem így van – méghozzá annyira nem hogy a Magyarországi Eszperantó Szövetség Alapszabályában(9) is benne van a propedeutikai értékre való hivatkozás, a következőképpen:

„2. A SZÖVETSÉG CÉLJA, ALAPELVEI ÉS TEVÉKENYSÉGE

2.8. A Szövetség kulturális szervezet, amely támogatja és elősegíti az eszperantó nyelv oktatását és maga is szervez tanfolyamokat, tagjait rendszeres önművelésre neveli, tevékenységével szélesíti az eszperantó nyelv megismerését és alkalmazását. Bátorítja tagjait, hogy az eszperantó nyelv propedeutikus értékére építve sajátítsanak el idegen nyelveket.”

Ezek után joggal gondolhatjuk, hogy ha mindez a Szövetség alapszabályában is jelen van, akkor mindenki, aki a mozgalom hivatalos tagjává lesz, az elsajátítja, elfogadja, sőt terjeszti – annak minden eredőjével, amikről a továbbiakban még bőségesen lesz szó!

 ***

4. Beszámoló a 91. Eszperantó Világkongresszusról (10)

Egy másik megjelenési formája a propedeutikának a kongresszusokon való ismételt hirdetése – mint ahogyan pl. a 91. Eszperantó Világkongresszuson is, amit Firenzében rendeztek meg 2006. július 29. és augusztus 5. között. (A kongresszuson 2206 fő vett részt, 62 országból, közöttük legalább 42 magyar volt.)

Idézet az egyik programpontról:

„Az Iskola Napján Dr. Molnár Lajos tartott előadást a „Dobbantó a Nyelvekhez(11)” Nemzetközi Munkacsoportról, amely az eszperantót, mint elsőként tanulandó idegen nyelvet és képességfejlesztő tantárgyat szeretné bevezetni az Európai Unió általános iskoláiban.”

Vagyis itt már egy konkrétan megfogalmazódott, a propedeutikára alapozott programot láthatunk – egyértelmű törekvéssel.

***

Mivel ezek után belátható, hogy a korábban latinnak tulajdonított propedeutikai szerep eszperantóra való átruházásnak hangsúlyozása az eszperantó mozgalomnak nemcsak lényeges, hanem talán életbe vágóan fontos eleme – így az is belátható, hogy ezzel a kérdéssel a későbbiekben is igen behatóan fogok foglalkozni.

 ***

Most azonban következzen a latinnak tulajdonított általános fejlesztő kvalitásokról némi szakirodalmi áttekintés!

 ***

5. Szakirodalmi hivatkozások

A latin nyelvtanulásra ható pozitív transzferhatásáról

Vessük össze a korábbiakat a következőkkel!

5.1. Idegen nyelv - Anyanyelv (A nyelvészet és a nyelvoktatás kölcsönhatása)
A nyelvtani tudatról és készségről c. fejezetben, 57.o.) 1970-ből!(12)

Hegedüs József - Marx Károly Közgazdasági Egyetem nyelvi Intézet:

"Sokáig tartotta magát az a hiedelem – ma is vannak szószólói -, hogy a latin nyelvtan tudása jelentősen megkönnyíti az idegen nyelvi nyelvtan megértését és elsajátítását. A legújabb, a készség átvitelével (transzfer) foglalkozó kísérletek azonban nem igazolják ezt a régi feltevést. A latin kétségtelenül segít a nyelvtani terminológia elsajátításában - de nem a nyelv elsajátításában. A terminológiában is csak akkor, ha a nyelvtant "hagyományosan" elemezzük.
Mindazonáltal fel kell tételeznünk a pozitív transzfer lehetőségét. Ezt azonban nem szükségképpen egy másik idegen nyelvből kiindulva lehet elképzelni. Semmi komolyan számba vehető érv nem szól az ellen, hogy az anyanyelvet - az anyanyelv különlegesen ilyen célból szerkesztendő nyelvtanát - alkalmazzuk valamilyen (ez idő szerint még nem igen körvonalazott) formában az idegen nyelv nyelvtanának megértése és begyakorlása során. Így ez a különleges anyanyelvi nyelvtan általános egyetemes nyelvtani alapként szolgálhatna bármely idegen nyelvi grammatika megértetése során. Más szavakkal: az anyanyelvi nyelvtan az általános emberi nyelv "bázisképlete" is lehetne - a magyar anyanyelvűek számára. Vagyis pontosan azt a szerepet játszhatná - méghozzá eredményesebben -, mint amit a latin grammatika transzferens szerepéről hittünk."

***

5.2. Fodor István: Mire jó a nyelvtudomány? – Nyelv és élet, Balassi Kiadó, Bp., 2001, (2. kiadás) (13)

3. A nyelvészet és a többi tudomány.

3.1.3. Logika fejezet. (126.o.)

„Szeretnék még egy korábban igen elterjedt tévhitet eloszlatni, amelyben többen ma is hisznek, hogy ti. a latin ’logikus’ nyelv. Az elmondottakból kitűnik, hogy a latin nem logikusabb más nyelveknél, de nem is logikátlanabb. A téves nézet alighanem a XIX. Században az általános közoktatással terjedt el, amikor a latint kötelezően oktatták, mint idegen nyelvet a középiskola első osztálytól kezdve, a XX. század első felében pedig a gimnáziumokban, mint első idegen nyelvet. E vélekedés valós alapja nyilvánvalóan az, hogy a tanulók a latinnak az anyanyelvüktől különböző sajátos szerkezetével szembesülve ráeszméltek, hogy mondanivalójukat, az eddig anyanyelvükön kifejezett fogalmakat teljesen különböző módon lehet, illetve kell kifejezniük,  ez pedig a szabályok és ragozási táblázatok besulykolásán túl figyelmüket fejlesztette, és gondolkodásukat csiszolta. Persze minden első nyelv tanulásakor ez történik. A latin nyelvtanulásnak egyéb előnyeit is ismerték, amelyeket a szülők és tanárok a tanulókban tudatosítottak, nevezetesen, hogy a latin művelődésünknek hordozója (a görög mellett), és a latin tudása az általános műveltség magasabb szintjét jelenti (a többi ismeret mellett). Nyelvünk szókincsében több száz latin eredetű szó található (közülük mintegy 100 az alapszókincs részeként, pl. akác, citrom, iskola, óra, sors, templom, a hónapok nevei). Számuk napjainkban (nem mindig a szükség okán) egyre növekszik – ellentétben a nyelvújítás korával, amikor százával teremtettek új szavakat a latin helyébe –, részben az angolból vagy az angolból visszalatinosított alakban is, pl. kommunikál, konszenzus, tolerancia, komputer (< angol computer < latin computare ’összeszámolni’), projektum, angolosan prodzsekt (<angol project < latin proiectum ’előre helyzett  /dolog/’) stb. Ajánlatos tehát a latin bizonyos fokú ismerete az értelmiségi pályákon dolgozóknak, főképp pedig nélkülözhetetlen a szellemtudományok kutatóinak.”

***

5.3. Thorndike & Woodworth, 1901: In Search of the Benefits of Learning Latin (14)

„Discussion
Students who studied Latin at school were less well prepared for learning Spanish than their contemporaries who had learned French at school. The superior performance of the French group was particularly marked in the correct use of grammar rules and was also obvious as a trend in vocabulary skills. The negative transfer effects of Latin on learning Spanish, which became apparent in the analysis of grammar errors, suggest that accessing Romance languages by way of Latin may not only be a detour but may also be a complication. For students with a Latin background, the acquisition of Spanish may often be impeded by so-called “false friends.” In other words, superficial similarities between certain words in the two languages may lead to the inappropriate use or modification of these words. Because of the grammar similarities
between modern Romance languages, there may be no need for the link function of Latin when learning these languages. The results of the error analysis support the theoretical view of transfer, which was outlined by E. L. Thorndike and Woodworth (1901) about a century ago and has been specified in modern cognitive theories. According to these theories, specific knowledge elements and cognitive activities rather than formal rigor are transferred from one situation to another. This appears to be true for Latin.”

 ***

5.4. Walter F. Kugemann: Megtanulok tanulni - Budapest, Gondolat Kiadó. 1976. (32-33.o.)(15)

„Transzferrel magyarázható, amikor egy összetett feladat megoldása könnyebben sikerül azoknak, akik korábban már sokmindent tanultak, még ha ezeknek közvetlenül semmi közük sincs az új problémához.

Ezen az alapon sok tanár vallja, hogy a latin nyelv tanulása fejleszti a gondolkodóképességet. A gyakorlat ezt nem igazolta. Thorndike is megállapította (1924-ben), hogy egyévnyi latintanulás pontosan annyira fejleszti a gondolkodóképességet, mint egyévnyi tornatanítás.

De vigasztalódjanak a latintanárok: más tárgyaknál sem tapasztaltak ilyen sajátos gondolkodásfejlesztő hatást. Még a legtöbbet, bár nem túl sokat, ért ebből a szempontból az algebra, geometria és trigonometria.

Undeutsch professzor, a kölni egyetem pszichológiatanára szerint a tanulság az, hogy „a latintanulás fejleszti a diákok latin nyelvtudását”.

És ugyanígy van ez más tárgyakkal is. Az tehát, hogy szellemi képességeink fejlesztése egyes tantárgyak különösen alkalmasak lennének, puszta illúzió. Nyugodjunk bele ebbe. Egyébként is ebben a könyvben nem vitatkozunk arról, hogy az egyes iskolai tantárgyak mennyiben hasznosak.

Fontosabb dolgokat tudunk meg Fawcetts egyik kísérletéből. Két tanulócsoportot egy éven át – hetenként egy-egy órában – geometriára oktattak. A kísérlet előtt és után ellenőrizték problémamegoldó képességüket. De az egyik csoportot arra is megtanították, hogyan alkalmazhatják a geometriai észjárást általános problémáknál. És ahogy letelt a tanév, ők tényleg sokkal jobban oldották meg a gondolkodási problémákat, mint azelőtt. A másik csoportnál viszont hatástalan volt a geometriaoktatás.

Vagyis? Az ismeretanyag elsajátítása önmagában csak az ismeretanyagunkat gyarapítja. Csak a problémamegoldás és a tanulás módszerei és műfogásai segítenek egy-egy új helyzetben.”

***

Végezetül egy kis adalék anekdota a latin általános intelligenciafejlesztő hatásáról – a házunk tájáról!

***

6. Nem kellene a latinon „lovagolni”! – avagy, Egy apró érdekesség a latin általános pozitív transzferhatásáról (16)

A Fizikai Szemle 2006/10. számában, a 343.o.-on a a 75 éves Lovas Istvánnal (az MTA rendes tagja, a Debreceni Egyetem Természettudományi Kara emeritus professzora, aki idehaza meghonosította a nagyenergiás atommag- és részecskefizikai kutatást!) olvasható egy beszélgetés, ahol ugyan anekdota-szintjén, de elmeséli esetét a latinnal.

„Ez év október elsején van Lovas Istvánnak, az MTA rendes tagjának, a Debreceni Egyetem Természettudományi Kara emeritus professzorának 75. születésnapja. Ebből az alkalomból kérdezem egykori tanáromat, ma kollégámat és barátomat életútjáról.

(…)

Ekkor belépett az osztályfőnök: Magyar László. Ezzel életemben egy új fejezet kezdődött! Az osztályfőnök úr megkérdezte tőlem. "Tudsz-e latinul?" "Ezt nem lehet mondani, feleltem - minthogy Gyöngyösön is a latinból kapott »jó« miatt nem lehetett kitűnő a bizonyítványom." "Ez baj, de nem súlyos. Lehet rajta segíteni. Kérdezd meg valamelyik osztálytársadtól, hogy mit kell tudni nálunk latin nyelvtanból. Tanuld meg, és ha kész vagy, szólj." Attól kezdve a latin nyelvtannal keltem és feküdtem. Öt sikertelen kísérletet tettem. A tanár úr nem haragudott, nem szidott, csak csendesen megjegyezte: "Ebbe az iskolába járni nem kötelező. Vannak más iskolák is. Nagyon jók!" Volt egy másik mondása is, ami elkísér a sírig: "A latin intelligencia dolga."

A hatodik kísérlet alkalmával minden feltett kérdésre helyes választ adtam. "A nyelvtani szabályokat már tudod, de lássuk, hogy tudod-e őket alkalmazni!" Azzal kikereste a dolgozatfüzetemet. Bemártotta tollát a pirostintás kalamárisba, és írta a javításokat, egyiket a másik után, majd pedig becsukta a füzetet. "Elmehetsz." - mondta halkan. Én sírva mentem haza. Másnap az ajtó előtt várakoztam. Az osztályfőnök úr megkérdezte: "Miért nem ülsz a helyeden?" - és maga előtt betuszkolt az osztályba. Ez azt jelentette, hogy nem kell másik, ugyancsak "jó" iskolát keresnem. Maradhatok! Az évvégi bizonyítványom már "majdnem" jeles lett! Osztályfőnök úr egyenként adta át a bizonyítványainkat. Mindnyájunkhoz volt egy jó szava. Amikor az enyém került sorra csak annyit mondott: "Szép volt!" - és felém nyújtotta a kezét. (…)

Kitűnő tanáraim voltak Gyöngyösön is, az államosított, Ady Endre nevét viselő gimnáziumban is, hasonlóképp az Eötvös Loránd Tudományegyetemen is. Gazdag útravalót kaptam tőlük. Mindent megtettek azért, hogy belénk oltsák az igaz, a szép és a jó szeretetét. Ami azonban meghatározó volt egész életemre, az Magyar László tanár úrnak az a mondása volt, hogy "A latin intelligencia dolga!"

- Miért éppen a magfizika került érdeklődésed középpontjába?(...)”

***

Folyt. köv.!

 ***

7. Források:

(1)

Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.

(2)

Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései – Beszélők és közösségek, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. Bírálók: Borbély Anna, Jarovinszkij Alekszandr.

(3)

Magyar nyelv - Nyelvtörténet

http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_nyelv

„Az újmagyar korban (1772–1920) alakul ki az egységes nemzeti nyelv és a mai magyar irodalmi nyelv, a 18–19. századi írók, költők, valamint a nyelvújítás révén (Kazinczy Ferenc vezetésével). A magyar nyelv először 1844–1849 között, majd véglegesen 1867-ben lett Magyarország hivatalos nyelve. Az ország hivatalos nyelve korábban a latin volt.”

(4)

Nyelvtörténeti korszakok a magyarban

http://hu.wikipedia.org/wiki/Nyelvt%C3%B6rt%C3%A9neti_korszakok_a_magyarban

(5)

Latin nyelv

http://hu.wikipedia.org/wiki/Latin

(6)

Újlatin nyelvek

http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%9Ajlatin_nyelvek

(7)

Edward Symoens: Az eszperantó propedeutikai [előkészítői] értéke
http://vilagnyelv.tripod.com/Modern.htm#F6

Edward Symoens  az Eszperantista Tanárok Nemzetközi Szövetségének (ILEI) hajdani elnöke.

(8)

A (g) pontiot kifejti még: (Maria Majeczak) A nyelvi képességek transzferálása

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/nyelvtud/proped/html/pro2b4c.htm

(9)

A MAGYARORSZÁGI ESZPERANTÓ SZÖVETSÉG ALAPSZABÁLYA

http://www.vilagvevo.radio.hu/adasok/15/espalsz.htm

(10)

Beszámoló a 91. Eszperantó Világkongresszusról

http://www.c3.hu/~esperantohea/download/hu/egyeb/konghat/konghat.doc.

(11)

Dobbantó - Lingvolanĉilo

http://www.tar.hu/esperanto-balaton/dobbanto.doc

(12)(13)

lásd a cikkben.

(14)

Thorndike & Woodworth, 1901: In Search of the Benefits of Learning Latin
http://www.ifvll.ethz.ch/people/sterne/haag_stern_2003.pdf

(15)

lásd a cikkben.

(16)

Lovas Istvánról:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lovas_Istv%C3%A1n_%28akad%C3%A9mikus%29

Fizikai Szemle 2006/10. 343.o. - Beszélgetés a 75 éves Lovas Istvánnal:

http://www.kfki.hu/fszemle/archivum/fsz0610/lovas0610.html

Rhiemeier az ESP karakterkészlettel kapcsolatban többek között ezt írta:

„A mássalhangzók e sokszínűsége problémát okoz a helyesírás terén is. A latin betűs írás egyszerűen nem tartalmaz elegendő betűt arra, hogy mindezeket kifejezze, legalábbis úgy semmiképpen, ha valaki el akarja kerülni az abszurd betűértékeket. Tehát, az ESP mellékjeleket használ a mássalhangzókon. Ezek a mellékjelek aztán azonnal problémát okoznak a számítástechnikában és a nyomtatási technikában, ami elkerülhető lett volna egy szűkebb mássalhangzókészlettel (vagy azzal, hogy kettős betűket alkalmaznak, olyanokat, mint pl. az sh vagy a ch – ami általános gyakorlatként el is terjedt az ESPisták között!), és az előzőek ismeretében ezek nem is szerepelnek a később készült nyelvi tervezetekben sem.”(0)

Ezzel kapcsolatban valaki ezt jegyezte meg(1):

„Hát, nagyon "komoly érvek" fordulnak elő benne! - Milyen felelőtlen, tényleg, hogy Zamenhof a XIX. században nem gondolt a karakterkódolásra és internetre! Hát hogyan akart e-maileket írni ez az ember?! És a Word az neki smafu volt? Szűkítette volna le inkább a mássalhangzókészletet, hogy bármilyen protokoll kezelni tudja, nem igaz? Jörg egyébként sejti, hogy nyitott kapukat dönget, mert a diakritikumos msh.-kat valóban egyszerűen egy "x" karakter hozzáfűzésével jelölik karakteres formátumokban.”

Felvethető ezzel kapcsolatban, hogy akkor már sérül a Zamenhof-i "egy jel - egy hang" "törvény"(2), azonban a nyelvészek véleménye szerint ez nem is baj, mivel „ezekre a "törvényekre" nem szabad úgy gondolni, mintha kőtáblába lennének vésve... inkább, mint ajánlásokra. Úgy, ahogy a magyar helyesírási szabályzatra illene: ajánlásokra, és nem mint törvények gyűjteményére.”(3) Az ESP rendszerében és az ESP mozgalom eszméiben az alapelvek sérthetetlenek, többek között ezért is történt meg az, hogy az IDO-val és a többi ESP-reformmal kapcsolatos ajánlásokra mégis elutasítóan reagáltak a konzervatív ESPisták.(4)

***

A karakterkódolással és az internettel kapcsolatban valóban nem egészen jogos az a kritika, hogy Zamenhof a XIX. században nem gondolt erre(1), azonban nyomda már akkor is volt... és a korabeli technikával még nehezebben is mehetett a mellékjelek használata, mint ma.(5)

Az ún. conlanger fórumokkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy: „ez egy olyan hobbi, hogy az ember mesterséges "természetes" nyelveket készít magának (mint nem formális nyelveket). A többség leginkább az esztétikai és intellektuális élvezet kedvéért, harcias eszperantisták annyira nem járnak ilyen helyekre. Arról jutott eszembe, hogy a conlangerek általában próbálják a minimumra szorítani a mellékjeleket ill. az aposztrófot. (Sőt az aposztróf kimondottan ciki.)”

A karakterkódolás mellesleg a magyar nyelvet is igen nehézkesen megjeleníthetővé tette még nem is olyan régen a szövegszerkesztési technikában. Mindezek a problémákat azonban az unicode „magával vitte”.(6)

***

A tervezett nyelvek karakterkészletével kapcsolatban merül fel a tervezeteket készítők hozzáállása ezekhez a kérdésekhez, amit ők hobbinak, intellektuális élvezetforrásnak tekintenek – ellentétben az ESPisták többségével, akik nemigen keresik fel ezeket a fórumokat, és nem is tűnnek fogékonynak a tervezett nyelvekben fellelhető újításokra, amivel az ESP esetleges hiányosságait, nehézkességeit kijavíthatnák (ha akarnák). Érdekes módon azonban valószínűleg maga Zamenhof is sokat meríthetett a közvetlen elődjének, Johann Martin Schleyer munkájából, a Volapükből, hiszen számos sajátsága erősen emlékeztet rá – valószínűleg emiatt az erős hasonlóság miatt viseltetnek az ESPisták akkora ellenszenvvel a volapük iránt; és ennek nyomán alkottak egy szót is, amiről a wikipédiában ez olvasható’Esperanto vocabulary’ címszó alatt a ’Cultural "in" words’ alfejezetben

: „A volapukaĵo, for example, is something needlessly incomprehensible, derived from the name of the rather stilted, complex, and proprietary constructed language Volapük, which preceded Esperanto by a few years and was replaced by it. = A volapukaĵo, például, valami szükségtelenül értelmetlen dolgot jelent; a szó annak a Volapük elnevezésű, eléggé dagályos és mesterkélt, komplex és (egyszemélyi felügyeletű) magántulajdonban maradt mesterséges nyelvből származik, ami néhány évvel megelőzte az ESP-t, és amit ez utóbbi váltott fel.”(*)

 A volapük azonban kifulladt, míg az ESP nem – felmerülhet a kérdés, hogy magának az alkotójának mekkora része lehetett ebben. A korábbiakhoz kapcsolódva – Zamenhof minden bizonnyal a korábbi tervezett nyelveket alkotóknál nagyobb hevülettel, elszántsággal, meggyőződéssel, hittel dolgozott az ESPn, és nem holmi hobbinak, intellektuális szórakozásnak tekintette – mindebben szintén osztozott elődje mentalitásában, akinek alapcélját a következőkben foglalta össze, 1878-ban: „A keresztény Európának egységes írásra éppen úgy szüksége van, mint egységes vallásra.”

A következők ugyancsak a wikipédiában olvashatók:

„…Zamenhof az akkor Oroszországhoz tartozó, soknemzetiségű Białystokban született zsidó családban. Gyermekkora óta érdekelték a nyelvek: oroszul, lengyelül és németül tökéletesen, franciául gyengébben, ezen kívül még 8 nyelven (köztük latinul és görögül is) valamilyen fokon beszélt. Felmerült benne a gondolat, hogy talán egy közös nyelv megoldaná a különböző etnikumok közötti békétlenséget, viszálykodást.* Gimnazista korában kétszer (1878, 1880) kiadta az eszperantó korai változatát. Ekkor alakította ki az eszperantó alapideológiáját, a homaranizmust: minden ember az emberiség egyenlő értékű tagja, az emberek testvérek, szeretniük kell egymást, és a kölcsönös emberi megértésre törekednek, etnikumra, vallásra való tekintet nélkül**….(**)

*Kicsit messianisztikus elképzelés, de a zsidó vallásból ez talán logikusan következik...

** Ez a világmegváltó, "világbéke-egy-nyelv-használata-által" mánia érezhetően megtalálható az ESPisták többségénél: ezt valahogy jobban közvetíti az ESP, mint az eredeti célját. Bár ki tudja – kialakult egy törzsközösségi jellegű társaság egy nyelv körül – mellesleg valahol a katolicizmus célja is hasonló –, ami jellegében összevethető Schleyer Európának szánt „egységes nyelv, és egységes vallás2 alapideológiájával, ám Zamenhof tovább ment, ő már az egész emberiségben gondolkodott.

Mi kellett ehhez a grandiózus elképzeléshez? Elég lett volna az, hogy egy soknyelvű környezetbe született, erősen vallásos nevelést kapó kisgyerek, akinek az apja nyelvtanítással is foglalkozik… ne kapjon elegendő figyelmet a szülei részéről?

A következő idézet Szerdahelyi István-tól származik:

„…Az eszperantó szerzője - eredeileg: Lejzer Samenhof; az eszperantó megalkotása után: Lazaro Ludoviko Zamenhof - 1859. december 15-én született Bialystok lengyel városkában. *Apja Marko Samenhof földrajz- és nyelvszakos tanár, héber és jiddis nyelvű állami kiadványok állami cenzora, tankönyvíró. Otthoni nyelvük az orosz volt, édesanyával gyakran jiddisül beszéltek, ez volt egyébként a soknemzetiségű kis város közvetítő nyelve is.** Zamenhof folyékonyan beszélt németül és lengyelül, a középiskolában a franciát sajátította el beszédszinten, receptív fokon ismerte a hébert, arámot, latint, görögöt és az angolt. Bialystok egy miniatűr Bábel*** volt: lakosai négy különböző nyelvet beszéltek. Egymás iránt táplált gyűlöletük okát Zamenhof a soknyelvűségben látta; ezért fogant meg benne a gondolat, hogy alkosson egy nemzetközi nyelvet….”(***)

* Zamenhof jó és szófogadó gyerek lehetett, és az apja példája későbbi életkorában is elkísérte... sokszor előfordul, hogy a gyermek igyekszik a szülei figyelmét felkelteni valami olyasmivel, ami a gyerek szerint az szüleit érdekelheti, és ezáltal figyelmet szentelnek neki... nem lehetetlen, hogy a kis Lejzer ezzel akarta felkelteni az apja figyelmét, mert az nem foglalkozott vele... Másik dolog, hogy nem igazán értem, hogy ha ő maga olyan sok nyelven tudott kommunikálni, akkor miért élte át annyira kétségbeesett abszolutizmussal a többnyelvűséget? Lehet, hogy itt is az működött, hogy a sok-sok nyelv ellenére egy nyelvet akart beszélni, akár a szüleivel is? Lejzer pszichoanalitikai vizsgálata akár ezt is valószínűsítheti – mármint azt, hogy miért vetett aztán annyi energiát bele, mivel ez is tipikus: a felnőtté vált gyerek, aki valahogyan közös hangot akart találni a szüleivel, továbbra is igyekszik első próbálkozását végig vinni, ami azonban életfogytig tartó mániává válhat, mivel célt már nem érhet, így marad a folyamatos munka vele, hátha ... sokaknál maradnak meg így a gyerekkori hobbik: ami gyermekkorban biztonságérzetet adott, az sokszor kitart felnőttkorban is, mint feszültség-levezetés, kikapcsolódás, stb. Talán, ha megnézzük a többi mesterséges nyelv alkotóját azt láthatjuk, hogy közülük senki nem rendelkezett ilyen háttérrel, ami előrevetítheti ezt a fajta fanatizmust, még ha az emberiség javát is hivatott szolgálni ... a többieknél valóban hobbi és esztétikai élményt nyújtó, színvonalas kikapcsolódás lehetett, míg a kis Lejzer-nél az Ödipusz-komplexus egyfajta megoldási módja lehetett, ezzel átlagon felüli motivációt szolgáltatva.

**Elgondolkodtatók azok a kérdések is, hogy 1. Ha volt a Zamenhof-család kisvárosának általánosan használatos közvetítőnyelve, akkor milyen gyűlölködésről emlékeznek meg?; 2. A fenti idézetben azt írják, hogy otthon oroszul beszéltek, de a kis Lejzer az anyjával jiddisül beszélt gyakran… az is következhet ebből, hogy az apja és anyja nem biztos, hogy maradéktalanul tudott kommunikálni egymással – a szerelemben, legalábbis eleinte a különböző anyanyelv nem probléma! Vagy mégis kialakult volna valami ellentét az apja és az anyja között?; 3. Vagy az apjával oroszul, az anyjával inkább jiddisül beszélt a kis Zamenhof?; 4. Elképzelhetetlen lenne, hogy a gyermek Lejzer fejében a szülei másnyelvűsége miatti ellentétet vetítette rá és túlozta el a környezetére?; 5. Esetleg – az előbbi feltevésből kiindulva – a közös nyelv alapgondolatát az ihlette volna, hogy így a család a soknyelvűsége ellenére „megtalálná végre a közös hangot”?

Gyakori eset, hogy a gyermek a szülei közötti konfliktus megakadályozására, megelőzésére életfogytig motiválódik egy cél iránt, amivel gyerekfejjel megoldhatónak vélte a szülei közötti ellentétetek.

***Sok ESPista szerint ez az analógia továbbfejleszthető, egyik jeles tagjuk így fogalmaz: "Európa soknyelvű kontinens. Igazi Bábel!"

Mindez elgondolkodtató, különösen a fiatal Zamenhof szemszögéből, mivel Bábel története meghatározó jelentőségű a Bibliában – mint Isten akaratának egyik ékes bizonyítéka … a gyerekkorú nyelvtervező azonban szembemegy ezzel. Nem lehetetlen, hogy az atyai nevelés erős kritikája ez?

Mert, gondoljunk csak bele: az Európára húzott Bábeli hasonlat eléggé sántíthat! Hiszen a Biblia szerint Bábelben éppen az volt a lényeg, hogy a torony megépítésénél egy nyelvet beszélt mindenki, és egy idealisztikus célt akartak elérni, és szépen haladtak (ahogy a Biblia írja, persze), vagyis ott éppenhogy az a képlátható, hogy az emberek egy nyelvet beszélnek, és a biblia elmondása, elmondója szerint éppen ez nem tetszett istennek. Ha úgy vesszük, a keresztény elemzők még azt is mondhatnák, hogy a bábeli nyelvzavarással Istennek célja volt, méghozzá éppen az, hogy az emberek egységes erővel ne csináljanak valami irdatlan ostobaságot ... mármint Isten véleménye szerint!) Továbbvezetve: teleologikusan gondolkodva, ha a soknyelvűségnek határozott célja van, az lehet hogy éppen az, hogy ne globalizálódjunk, mert annak nem lesz jó vége – ha úgy vesszük, ezzel akár egyet is értenék: sokak szerint a tömegtársadalmi kulturdömping az oka sok problémának. Az emberek nem alkalmasak arra, hogy tömegben éljenek, pláne transzkulturálisan. … Legalábbis, ha Bábel történetére szimbolikus értelmezést alkalmazhatunk, akkor számomra ezt jelenti.

***

Források:

(0) http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=32427

A hozzászólások linkjei:

(1) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10396#10396

(2) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10397#10397

(3) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10398#10398

(4) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10399#10399

(5) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10403#10403

(6) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10405#10405

(7) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10406#10406

(*) http://en.wikipedia.org/wiki/Esperanto_vocabulary

(**) http://hu.wikipedia.org/wiki/Lazaro_Ludoviko_Zamenhof

(***) http://www.nyelviskola-miskolc.hu/hirek/?hir=16&szo=&honap=2007-02&lap=0 ; továbbá Szerdahelyi István nyomán: www.sk-szeged.hu

Kép forrása: http://www.joerg-rhiemeier.de/menu.html

Ahol az Eszperantó tévedett…

Az Eszperantó (továbbiakban: ESP) a világ legnépszerűbb mesterséges segédnyelve (IAL = international auxiliary language); és ez a hosszútávon is fennmaradó népszerűsége bizonyára a használhatóságának tudható be. A Volapük nyelvet eleinte nagy lelkesedéssel fogadták, de néhány év alatt mindez ellanyhult, mivel kiderült, hogy túlságosan esetlen és nehéz volt megtanulni; a 17. század „filozófiai” nyelvei sohasem keltek életre. Mindebből tisztán látszik, hogy az ESP magasabb rendű a korábbi IAL próbálkozásokhoz képest.

Másrészről azonban, az ESP sikerének tárgyalása itt nem fejeződik be; valójában több új segédnyelvet is propagáltak az ESP megjelenése után, többet, mint előtte. Nyilvánvaló, hogy ennek az oka abban leledzik, hogy sok szerző nem tartja az ESP-t alkalmasnak a nemzetközi segédnyelv szerepére, vagy legalábbis több hibát és hiányosságot is találtak benne, ami fejlesztésre szorult/szorulna. Bárhogy is van, számos olyan sajátosságot találunk benne, ami legalábbis megkérdőjelezhető.

***

Fonológia
Mássalhangzók

Az ESP több mássalhangzót használ, mint kellene. Az ínyhang és réshang kombinációjával kiejtett ĥ sok nyelvből hiányzik, és éppen emiatt jobb lett volna ilyesmit elkerülni egy segédnyelvben. A legtöbb későbbi segédnyelvben nincs benne, és az ESPisták között is erős a tendencia arra, hogy k-nak ejtsék, pl. ĥemio 'kémia' > kemio. Továbbá, az ESPban elég sok sziszegő hang van: veoláris és posztalveoláris, affrikáta és réshang, hangtalan és hangoztatott. A sziszegő hangok e sokfélesége a szláv nyelvekre emlékeztet és nehézséget jelent sok nyelvtanuló számára. Sok nyelvben például, nem tesznek különbséget a [dzs] (az angolban  j, az ESPban ĝ) és a [zs] (a franciában  j, az ESPban ĵ) között. A németek például nagy valószínűséggel rosszul ejtik az s-t és [z]-t ejtenek helyette; néhány másik nyelvben nincs különbség az [s] (az ESPban ŝ) és az [sz] (ESPban s) között. Egy segédnyelvben az optimális száma a sziszegő hangoknak mindössze egy: az ’sz’ és semmi egyéb. A legtöbb későbbi segédnyelvtervezet ennek megfelelően valóban kevesebb és egyszerűbb mássalhangzót tartalmaz, mint az ESP.

Helyesírás

A mássalhangzók e sokszínűsége problémát okoz a helyesírás terén is. A latin betűs írás egyszerűen nem tartalmaz elegendő betűt arra, hogy mindezeket kifejezze, legalábbis úgy semmiképpen, ha valaki el akarja kerülni az abszurd betűértékeket. Tehát, az ESP mellékjeleket használ a mássalhangzókon. Ezek a mellékjelek aztán azonnal problémát okoznak a számítástechnikában és a nyomtatási technikában, ami elkerülhető lett volna egy szűkebb mássalhangzókészlettel (vagy azzal, hogy kettős betűket alkalmaznak, olyanokat, mint pl. az sh vagy a ch – ami általános gyakorlatként el is terjedt az ESPisták között!), és az előzőek ismeretében ezek nem is szerepelnek a később készült nyelvi tervezetekben sem.

Morfológia

Szóképzés

Az ESP igen hatékony szóképzésen alapuló alaktana kedvező sajátosság, mivel lehetőséget teremt arra, hogy a maga helyén használják. Azonban, ezt időnként túlzásba viszik. Sok szót az ellentétéből származtatnak a mal- előképző segítségével, pl. malbona = rossz, mallumo = sötétség. Vannak azonban példák arra, amikor ez a módszer kikerül az ellenőrizhetőség alól; erre példák a sokszor idézett pafilego = ’nagy lövő eszköz’ = ágyú, és a malsanulejo 'nemegészséges emberek helye’ = kórház. Ezekben a példákban az ESP inkább filozófiai nyelv, annak ellenére, hogy az utóbbi eléggé használhatatlan.  Így egyáltalán nem meglepő, hogy sok ESPista inkább a kevésbé szisztematikus, azonban nemzetközileg is közismert szavakat használja, nevezetesen kanono és hospitalo formában. Egy különösen rossz megoldást láthatunk a következő alfejezetben.

A nemekről

Az ESPban, a nőnemű személyekre vonatkozó hiányzó alakokat a hímnemű alakokból képzik az –in képzővel, pl. doktoro = ’orvos’, doktorino = doktornő’. Tehát a nyelvtani nem semlegessége sérül. Ez olyan formai szélsőségekhez vezethet, mint pl. a patrino esetében is, ami ’anya’ jelentésben mint ’hímnemű apa’ képződik! Az a tény, hogy a nőnem képzője az újlatin kicsinyítő képzőre, az –ino-ra emlékeztet, még csak ront a helyzeten. Az Ido-ban megkísérelték mindezt orvosolni azzal, hogy bevezették az –ul toldalékot a hímnem képzéséhez, és néhány ESPista át is vette ezt, mindez azonban eléggé esetlen eljárás, és a nőnemképző rag még mindig az –in, vagyis a nőnemű szavak továbbra is úgy néznek ki, mint a kicsinyítőképzett alakok. Ehhez képest kínált a Novial elegánsabb megoldást, ahol magánhangzó-végződéssel jelezték a nyelvtani nemet (-e=semleges nem, -o=hímnem, -a=nőnem).

A tárgyeset

Az ESP tárgyesete nyilvánvalóan a nyelv leginkább felesleges jellemzője. Zamenhof minden bizonnyal hajlott arra, hogy a nyelve szórendje lehetőleg szabad legyen annyiban legalábbis, hogy az alany és a tárgy helyet cserélhessen, mint abban a mondatban, hogy homon mordas hundo. De ki is állítja, hogy egy segédnyelvben minderre szükség lenne? A rögzített szórenddel a tárgyeset szükségtelenné válik. Az Ido-ban ez választható, és csak akkor használatos, ha a szórend fordított; a legtöbb később összeállított segédnyelvtervezetben mindez már nem szerepel, és nincs lehetőség bennük fordított szórendre.

© 2007 Jörg Rhiemeier

Last update: 2007-11-17

Az eredeti cikk forrása:

http://www.joerg-rhiemeier.de/Conlang/ranto.html

Jörg Rhiemeier's Conlang Page:

http://www.joerg-rhiemeier.de/Conlang/index.html

Kép forrása:

http://superpanoramas.com/eu/images/EU%20Flag%20Bkgnd2.jpg

***

PRINCZ OSZKÁR ÚR levele a NOVA ESPERO szerkesztősége és olvasói részére

2002. SZEPTEMBER - NOVA ESPERO No. 5. (1)

részlet

(…)

„Magyarország hamarosan tagja lehet az Európai Uniónak, ha elfogadjuk az Unió feltételeit, s ha az Unió elfogadja Magyarország feltételeit. Mi eszperantisták a nyelvek egyenjogúságának híveként azt követeljük, hogy a magyar nyelv belépésünk után váljon teljes jogú korlátozások nélküli egyenrangú nyelvvé az Európai Unióban.* A Nova Espero időszakos kiadvány kétnyelvűsége révén fóruma lehet ezen gondolatoknak is a mozgalmi eseményekről való tájékoztatás mellett.

Állhatatosságot, mértéktartást és jó tollat kívánva üdvözlöm valamennyi szerkesztőt és közreműködőt és természetesen a kiadvány olvasóit!

Princz Oszkár, a MESZ főtitkára”

* Ezt nem értem: az eszperantisták „követelik”, a „nyelvek egyenjogúsága” híveiként és érdekében, hogy a „magyar” legyen .... mi is?

Ez alapján nekem úgy tűnik, hogy sok eszperantista szervezet azért alakul(t), hogy ezzel a saját anyanyelvüket vélik megvédeni? Persze, a szerintük romboló angol behatások ellen, nem? De végülis, mi ez – talán egyfajta kulturális önvédelem? Ha az, akkor rendben van.

De miért éppen az eszperantisták hangoztatják ezt? Nem lehet hogy azért, hogy ha reményeik szerint tkp minden nyelv egyenrangúnak számítana (mondjuk úgy, hogy egyszerre csak eltörölnék a jelenlegi munkanyelveket, mert itt ugye feltételezem, hogy ezek nagy száma a fő probléma szerintük), akkor mégiscsak kelleni fog egy közvetítőnyelv, és ez lehetne az eszperantó. Mintha a jelenlegi angolt-túlsúlyt ezzel az etnikai-nyelvvédelmi akcióval igyekeznének így automatikusan eszperantó-túlsúllyá változtatni ... felteszem azon "kulturális elsőbbségi jog" alapján, hogy ezt az ügyet ők, az eszperantisták, és a mozgalom vállalta fel, .... hangosan legalábbis. És ebben találhatnak remek partnereket a nyelvek nyelvőrei, nyelvművelői között, hiszen valahol hasonló a törekvésük, vagyis

1. a nyelvőrök a saját nyelvük (nyelvváltozatuk) sérthetetlenségéért harcolnak;
2. míg az eszperantisták (akik nagy valószínűséggel és átlagban a nem annyira tehetséges és szorgalmas nyelvtanulók közül kerülnek ki) a megtanult 2. nyelvük sérthetetlenségéért.(2)

Mellesleg a magyar, az említett írás után mintegy 4 évvel, immár az EU-ban élvezheti ezt a helyzetet:

Az Európai Unió intézményeiben jelenleg (2007. január 1. óta) 23 hivatalos nyelv használható:

Angol, bolgár, cseh, dán, észt, finn, francia, görög, holland, ír, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol, svéd, szlovák, szlovén. (3)

Mivel részben ide tarozik, érdemes megismerni Az EU-ban hivatalos nyelvi rendszer alapelveit(4):

1. Az európai intézmények által alkotott jogszabályokat lefordítják az összes hivatalos nyelvre.
2. Bárki, belelértve az EU bármely államának polgárait, bármely hivatalos nyelven fordulhat az európai intézményekhez.
3. Az európai intézmények előtti eljárások elsődleges nyelve általában az angol, a német és a francia.
4. Az adott intézményre vonatkozó jogszabályok határozzák meg, hogy az adott intézmény mely nyelven (nyelveken) köteles az eljárást lefolytatni.
5. Szó sincs arról, hogy az európai intézmények minden egyes határozatát kötelező lenne az intézmény költségére valamennyi hivatalos nyelvre lefordítani. A nemkívánatos többletköltségeken túl egy ilyen előírás az intézmények működését is lehetetlenné tenné.

Az EU brüszeli központjában 1997-ben határoztak arról, hogy a Csehországot, Magyarországot és Lengyelországot befogadó bővítés után 2002-ig meg kell oldani az Európai Közösség nyelvi problémáját.(5)

Ezzel kapcsolatban Gergely Mihály nyílt levelet intézett Glatz Ferencz Úrnak, a MTA akkori elnökének, „Hogyan őrizhetjük meg anyanyelvünket?” címmel, és konkrétan a fentiekre ezt írta:

„Úgy szeretnék REMÉNYKEDNI /szerk. kiemelése/ Önnel együtt, tisztelt Elnök Úr, hogy azon a nagytanácson részt vevő, esélyesen pályázó leghatalmasabb országok képviselőiben lesz elég tárgyismeret, bölcsesség és kölcsönös megbecsülés minden már európai nyelv és minden nemzeti kultúra, hagyomány iránt, hogy tekintettel lesznek minden nép érdekeire, önérzetére, s lemondva a saját nyelv megsokszorozó előnyeiről a napjainkban /1998!, a szerk./ már alig vitatott főszereplő angol nyelv helyett egy minden nyelv iránt semleges, mesterséges nyelvet fogadnak el!”(5)

A levél 1998-ban íródott, azt feltételezve és félve, hogy a nyelvi problémákat az angol nyelv kizárólagos közvetítőnyelvvé tevő rendelkezése oldja esetleg meg. Akkor Gergely Mihály ez ellen lépett fel, az eszperantót javasolva (mert számára a „ minden nyelv iránt semleges, mesterséges nyelv” egyet jelent az eszperantóval), természetesen ugyancsak Európa egészére kiterjesztve. Mindezt azzal a mellékzöngével, és alig leplezett implicit tartalommal, hogy az angol nem ilyen, annak ellenére, hogy az angol anyanyelvűek létszámaránya alapján a „saját nyelv” előnyére aligha támaszkodhatnának – ezen a téren a német élvezhetne előnyös pozíciót!

A 2002-es idézetben, abban az évben, amikorra az EU a nyelvi problémákat megoldani ígérte, az eszperantisták még „követelik a magyar felvételét”, és merőben más oldalról közelít ez, mint 5 évvel korábban Gergely Mihály – nem az eszperantót javasolva, hanem azon az alapon, hogy mivel „ők eszperantistaként a nyelvi egyenjogúság hívei”.

2007, január 1-e óta immár 23 hivatalos nyelv van az EU-ban, és 3 munkanyelv. Érdekes módon emelett is MŰKÖDNI látszik az EU.

Kínához hasonlóan, ahol az eszperantisták egyike-másika azért akarná bevezettetni az eszperantót, mert szerintük a kínaiak a saját nyelvváltozataikon nem értik meg egymást (és persze azon burkolt remény miatt, hogy ha ez megtörténne, akkor Kína az USA-tól való világgazdasági hatalomátvétellel az eszperantó lehetne a világ legfontosabb közvetítőnyelve); és az USA-t is górcső alá véve, ahol nincs, csak de facto hivatalos nyelv - ezek az államok is remekül megvannak a maguk nyelvi problémáival, és az egységesítési törekvések (pl. az USA-ban az „English Only” mozgalom) ellenére virágzó gazdaságban élnek.

Mi lehet itt egy ideiglenes végszó? – Talán az, hogy a nyelvi változásokat időnként hagyni kell a maguk útján haladni és kiteljesedni, mert a globális-jellegű változtatások erőltetése esetleg csak szélsőséges indulatokat fognak kiváltani. Mindez azonban már jóval túlmutat a nyelvi különbségeken, és elsősorban szociális és pszichikai jellegű alapokon nyugszik.

***

Források:

(1)

http://web.pr.hu/ferhar/novaespero/nova_espero_05.doc

(2)

Az bevezető írás eredeti helye az „EU-szperantó???” topic a Nyelvészfórumon:

http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?t=464

(3)(4)

Az Európai Unió hivatalos nyelvei

http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_Eur%C3%B3pai_Uni%C3%B3_hivatalos_nyelvei

(5)

Anyanyelv – Világynelv – Bábel? – Mentsük meg a nemzeti nyelveket! (Tanulmánykötet), Hét Krajcár Kiadó; Bp., 1998., Szerkesztette és válogatta: Gergely Mihály, - 124.o.