Az eszperantó (és mozgalmának) kritikája

 ***

Kevin Golden, London:

(25 nyelv: angol, a gael nyelv ír és skót változata, francia, spanyol, latin, eszperantó, magyar, olasz, német, portugál, holland, svéd, norvég, dán, román, lengyel, orosz, szerb, cseh, izlandi, bolgár, welsh, litván, modern görög)

„A ’köznyelv’ kérdésében a tények előbb döntenek, mint ahogyan a lingvisták közös nevezőre tudtak volna jutni. E pillanatban az angol tölti be ezt a szerepet; véleményem szerint nem a nyelvben rejlő érdemek, hanem történelmi, gazdasági körülmények következtében. Tagadhatatlan előnye az egyszerűség: Ogden és Richards szerint (Basic English(1)) minden cselekvés get-tel és put-tal, de legfeljebb 16 további igével kifejezhető. A Basic egyébként nem „alapvetőt” jelent, hanem a British-American Scientific Industrial-Commercial szavak kezdőbetűiből alkotott betűszó.

A szellemtudomány különböző ágazataival foglalkozóknak – elsősorban a nyelvészeknek – fontos a latin. De zoológusaink, botanikusaink, orvosaink is a latinon keresztül értik megy egymást. „Holt nyelvnek” mondjuk, pedig a latin – akárcsak a görög – életképességét ma is bizonyítja, hogy hozzájuk fordulunk, ha valamilyen új fogalomra új szavakat kell kitalálnunk.

Ami az eszperantót illeti, örömmel látnám, ha az iskolákban oktatnák, nem a nemzeti nyelvek helyett, hanem azok kiegészítéséül. Azt persze nem tudom, hogy a ragozást nem ismerő kínai vagy maláji könnyebben birkózna-e meg vele, mint valamely természetes nyelvvel. A tárgyesetre – szerintem – kár volt külön végződést kitalálni; még akkor is, ha ez a szórendben nagyobb hajlékonyságot biztosít.

Tudtommal ma nyolcmillió ember beszél eszperantóul. Imponáló szám, bár csak csepp a 400 milliónyi angol anyanyelvű tengerében.”

Golden szerint nem a nyelvészeti megfontolások a döntőek az eszperantó, vagyis a közvetítőnyelv, vagy világnyelv, vagy ahogyan ő nevezi, a „köznyelv” kérdésében, hanem az, hogy elfogadjuk-e vagy sem a KIALAKULT állapotot.

Megjegyzi ugyan, hogy az angol nem a „benne rejlő érdemek”, hanem történelmi, gazdasági körülményeknek köszönheti azt a pozíciót – utána mégis „tagadhatatlan előny”-ként említi az „egyszerűségét”… amire sajnos(!) a B.A.S.I.C English megfogalmazás módját emeli ki, amely alig több mint egy tucat igével fejez ki minden cselekvést. A „sajnos” azért van kiemelve, mivel nyilvánvaló, még ha a B.A.S.I.C English megalkotói nem is emelik ki a tankönyveikben, hogy azt, hogy hogyan kell a leszűkített szókinccsel megfogalmazni, azt külön meg kell tanulni. Had hívjam fel itt arra a figyelmet, hogy a B.A.S.I.C English azért bírt azzal az egyszerűséggel, amit GOLDEN tulajdonít neki, mert a létrehozói vették a fáradságot és összeállították a szóanyagát (terjedelmes korpuszelemzések alapján) és megvizsgálták, továbbá rendszerbe foglalták ennek az alapszókincsnek a praktikus felhasználási módját, vagyis azt, hogy hogyan lehet a kevés általánossal ugyanúgy sokat mondani, mint sok speciálissal. Éppen emiatt nem szerencsés az angol részéről éppen a B.A.S.I.C English-t kiemelni, mivel MINDEZT BÁRMELY NYELVVEL MEG LEHET(NE) TENNI! A fő kérdés itt tehát nem az, hogy a többi nyelvvel meg lehet-e mindezt tenni, hanem az, hogy MIÉRT NEM TESZIK / TETTÉK MEG (elenyésző kivétellel) a nemzeti nyelvek birtokosai? Ez pusztán abból a szempontból is fontos lehetne, mert ezekből a „bézikesített” nemzeti nyelvekből praktikusabban és gyakorlatiasabban tudnának azok is dolgozni, akik mesterséges nyelvek összeállításra adják a fejüket!

De maradjunk még egy gondolat erejéig GOLDEN bevezető megjegyzésénél!

Azt állítja, hogy az angol nem a „benne rejlő érdemeinek, hanem történelmi, gazdasági körülményeknek” köszönheti jelenlegi elterjedtségét – ezt követően (bár eléggé megkérdőjelezhetően) mégis kiemeli az egyszerűségét.

Ha időben visszamegyünk és rávetítjük mindezt a latinra, akkor abban az esetben azt látjuk, hogy ott is a történelmi, gazdasági háttér jelentette a latin (az akkor ismert világban) széles körben való elterjedtségét – a ma is jól ismerten legendás nehézsége ellenére.

Adott tehát egy igen „egyszerű” szerkezetű nyelv ma (az angol), és egy igen bonyolult, - mondjuk csak ki – nehéz nyelv a múltban, amelyek széles körben elterjedtek… ebből azt a következtetést is levonhatnánk, hogy a világnyelvi pozíció elérése esetében látszólag nem számít, hogy könnyű, vagy nehéz nyelvről van-e szó; mintha mind az angol, mind a latin esetében történelmi-gazdasági háttér számítana csak.

Így szemlélve a dolgot az eszperantónak SOHA NEM LESZ ESÉLYE AZ ÁLTALÁNOS KÖZVETÍTŐNYELVI POZÍCIÓ KÖZELÉBE KERÜLNIE.

Az Eszperantó Mozgalomban a fenti gondolat igen „népszerű”, mert ezzel ragyogóan magyarázni lehet azt a sikertelenséget, ami igen jól fémjelzi az eszperantó terjedését – az előzetesen elképzeltekhez és a kívánatosnak tartotthoz képest. A mozgalom sok propagandaanyagában egyfajta „összeesküvést” sugallnak (2), amit az angolszász nyelvi kultúra, azon felül pedig minden, valamekkora történelmi és gazdasági erővel bíró, önálló nyelvvel rendelkező nemzet eszelt ki ellenük.

Fölvethető itt az is, hogy ha VALÓBAN LÉTEZNE az említett ÖSSZESKÜVÉS az eszperantó nyelv ÉS mozgalom ellen, akkor nagy valószínűséggel a mozgalom már nem működne, mivel ha az angol nyelvű kultúrkör (csak) annyira táplálna ellenséges és megvető érzelmeket az eszperantó iránt, mint az eszperantó az angol iránt, akkor a neki tulajdonított hatalommal élve a mozgalmat már régen eltörölte volna a Föld színéről… vagy legalábbis kifejezetten az eszperantó használatát, terjesztését és terjedését gátló rendelkezéseket támogatna. Tudtommal semmi ilyesmi nem létezik – sehol sem tiltják kifejezetten az eszperantó használatát… sőt, éppen ellenkezőleg: sokan „elvtelenül” is elfogadják az eszperantó mozgalom alaptalan jelszavait, és átvesznek olyan (elsősorban nyelvi, de gyakran a kultúrkörök egymást direkt gátló, már-már rasszista jellegű szólamokat és) előítéletek is, amiknek semmi valóságalapja sincs. A lelkesedésen és az eszmék (általában csak szóbeli) támogatásán túl azonban nemigen tesznek erőfeszítéseket.

A mozgalom azért működhet még mindig, méghozzá egyre intenzívebben (és egyre több csatornán!), mivel nincs sem ellene irányuló összeesküvés, sem az angol nyelv és kultúra terjesztését végzők részéről kifejtett szelíd, erőszakos kulturesztétikai nyomulás sem. Az Eszperantó Mozgalom ezen propagandaszónoklata ahhoz hasonlatos, amikor valakire egy gyenge ellenfél rásüti, hogy „bunkó és erőszakos”, és ezt nemcsak a háta mögött, hanem annak jelenlétében is hangoztatja – mindezt azonban csak akkor teheti meg, ha az ellenfele valójában nem bunkó és nem erőszakos, mivel arra a minősítésre, hogy „bunkó és erőszakos” mindenki durván reagál, egy „bunkó és erőszakos” ellenfél pedig még inkább. Ha a jelenlétében mégis lehet ezzel „cukkolni”, akkor egyáltalán nem igaz rá ez a minősítés. Ergo – az angol kultúrkör felé azért teheti ezt meg az Eszperantó Mozgalom, mert nincs valóságalapja; a mozgalom túl kicsiny és erőtlen pont ahhoz, hogy az angol nyelvű kultúrkör figyelmet szenteljen neki.

Örvendetes, hogy GOLDEN megemlíti a nem újlatin nyelveket beszélők és a latin betűkészlettől teljesen eltérő betű- ill. karakterkészlettel író nyelvek használóit – akiktől esetenként (pl. japán, kínai) a ragozás fogalmának ismeretét sem ildomos feltételezni – ez semmiképpen sem leminősítés, hanem a MÁSSÁG, az ELTÉRÉS kiemelése. Az európai nemzetek is erős ellenérzésekkel fogadnák, ha egy kínai nyelvtervező egy alapvetően piktografikus világnyelvtervezettel állna elő – holott ő hivatkozhatna arra, hogy a Kelet-Ázsiaiak jól elboldogulnának vele; és itt az emberiség jelentős hányadáról lenne szó!

Az iskolai oktatásba való bevezetését azonban abból a szempontból anti-demokratikusnak tartanám, hogy ez minden bizonnyal úgy történne, mint egy hosszú fejlődési folyamat végeredményének – sok-sok tapasztalat lepárlásának – az oktatása, bemutatása. Tudjuk jól, hogy az eszperantó nem ilyen, és mind az IDO(3), mind az utána (akár belőle) következő tervezetek fejlettebb formát képviselnek, még ha az eszperantóra is támaszkodnak.(Ezzel kapcsolatban egy fontos megjegyzést láss a Jegyzetekben! (4))

A mesterséges nyelvekkel kapcsolatos bármiféle tananyag úgy lenne praktikus, ha TÖBB mesterséges nyelvvel is foglalkoznának, azok közös pontjait, sajátosságait megismertetve – az eszperantó az általa hangoztatott demokratizmus és egyenlőségi elvet hazudtolja meg, ha az iskolában egyedüli mesterséges, hídnyelv-tervezetként való oktatást követelné.

Ebből a szempontból mindezt a Nyelvtani ismeretekbe beépítve lenne értelme taglalni – és nem a konkrét nyelvtervezetet tanmenetbe bevenni. Azonban, ha mindenáron a nyelvtanulási képességeket akarjuk fejleszteni – és ezt célozná a „Dobbantó a nyelvekhez” program(8) is –, akkor ismét nem egy mesterséges nyelv szűkre szabott nyelvtani rendszerén át vezet az út ehhez, hanem a tárgyhoz kapcsolódó KONKRÉT ISMERETEK TANULÁSA – pl. a szókincsfejlesztés módjai, a nyelvtani szerkezetek praktikus gyakorlási módjai, a különböző készségek (olvasás, fogalmazás, hallás utáni értés, beszédkészség, stb.) konkrét gyakorlási módjainak módszeres ismertetése és gyakoroltatása.

Vagyis – talán több értelme lenne a diákokat JÓ, HATÉKONY NYELVTANULÓVÁ TENNI és felvértezni őket a nyelvek elsajátításához szükséges ismeretek lehető legszélesebb repertoárjával – szerény személyem, de elsősorban szakmai gyakorlatom és tapasztalatom szerint nem a nyelvekkel és a nemzetekkel van probléma, hanem a nyelvtanítási, nyelvelsajátítási ismeretekkel. Továbbá – kevésbé kelt ellenállást az emberekben, ha azt mondjuk nekik, hogy egy adott tárgykört, ismeretet HOGYAN sajátíthatnak el, mintsem azt, hogy MIT sajátítsanak el.

Az eszperantó oktatásával a tanulók az eszperantóról tudnának többet – de ezzel semmivel sem kerülnének közelebb ahhoz, hogy más nyelveket könnyebben tanuljanak meg. Pontosabban: a nyelvtanulási képességet BÁRMELY nyelv tanulása segítheti – sőt: egy nehezebb nyelv tanulása inkább elősegíti, mint egy „mindegyiknél könnyebb” – lásd az eszperantó (és a latin) propedeutikai értékéről írt tanulmányaimat(9)!

Golden konkrét eszperantóval kapcsolatos megjelenése a tárgyesetre vonatkozik, miszerint „A tárgyesetre – szerintem – kár volt külön végződést kitalálni; még akkor is, ha ez a szórendben nagyobb hajlékonyságot biztosít.”. Sokan nem érthetik, hogy ha Zamenhof annyi mindent átvett az angolból, azt miért nem, hogy a tárgyesetre nincs szükség? Nyilvánvaló, hogy a tárgyeset jelölése nyújt némi szórendi hajlékonyságot/szabadságot, azonban ez abban az esetben, hogy pl. az ige cselekvőjét analitikus módon a névmás jelölésével kell kifejezni az ige előtt (ami eléggé szigorú szabály a szórend terén) így ez az A + Á szórendi megkötés szigorúbb lehet, mint az Á + T szórendi meghatározottság – ebből a szempontból az angol még ennél is továbbment, mivel még a közvetett tárgyat, a részeshatározót is képes a szórenddel kifejezni! … Kérdés tehát, hogy Zamenhof miért alkalmazkodott egy ilyen mondatrészjelölést? Azért, mert sok nyelvben a tárgynak van morfológiai jelölése? Az angol az eszperantó megalkotásakor még nem volt olyan mértékben elterjedve, hogy abban valamiféle „lingvisztikai kulturális befolyás” lehetőségét lehetett volna feltételezni – vagyis az angol példáján még egy viszonylag „semleges” nyelvi minta lehetett volna a tárgyeset mellőzése az eszperantóban.

Azért is furcsa, mivel az eszperantó szókincs igen tekintélyes része az angolból származik. Lehet, hogy Zamenhof azért döntött a tárgyeset mellett, mert a szókincsalap forrásnyelvei többségében van tárgyesetjelölés – ez a döntése azonban részben ellenkezik azzal a „szükséges és elégséges elvvel”, miszerint Zamenhof „eltávolított minden felesleges formát és elment, ami nem járul hozzá a nyelv érthetőségéhez”(10).

Talán azért maradhatott meg a tárgyeset az eszperantóban, mivel Zamenhof (apai ágú) anyanyelvében, az oroszban, a főnévragozás igen bonyolult rendszer: 6 eset van (alany, tárgy, birtokos, részes, eszközhatározós, elöljárós), amik a nemek szerint, továbbá az egyes és többes számban is egymástól igen eltérően ragozódnak(11). Mivel Lengyelországban született, és az iskolában, ahová járt lengyel volta tannyelv, így lengyelül is megtanult, amelyben szintén létezik 7 eset a főnévragozásban (alany, birtokos, részes, tárgy, eszköz, helyhatározós és megszólító) és ezeket mind nőnemben, mind hímnemben, mind egyes és többes számban más-más módon ragoznak a főnevek végződései alapján(12) ... így az alanyeset mellett a tárgyeset meghagyása, a  Zamenhof által a legjobban ismert két nyelv főnévragozási esetrendszeréhez képest  valóban sokkalta egyszerűbbnek tűnt, még a fenti „szükséges és elégséges elv” megsértése mellett is.

Ez azonban még mindig nem lett volna „problémás eset”, ha Zamenhof nem írja elő a melléknevek egyeztetését is a főnevekhez igazodóan – ezzel Zamenhof ugyancsak megsértette saját elvét, azonban neki mindez természetesnek tűnhetett – itt sem fordult az angol egyszerűsége felé, holott ott ilyen nincs!

GOLDEN urolsó megjegyzése az eszperantó és angol nyelvet beszélők számának összevetése. Ő 8 millió „eszperantóul beszélőt” említ a 400 milliónyi „angol anyanyelvűhöz” képest. Ő még erre is azt mondja, hogy az eszperantisták száma „csupán csepp a tengerben”.

Ez a „cseppszerűség” azonban sokkal hangsúlyozottabb, ha az anyanyelvű eszperantistákat vesszük számba, akik azonban születésüktől fogva sem „tiszta” eszperantisták, mivel legalább az egyik szülő „valódi”, vagyis természetes anyanyelvét is elsajátítja (vagy a szülőhelyén használatban lévő helyi nyelvet) – vagyis született kétnyelvűek. Ezeknek a száma (eszperantista források szerint is!) csupán kb. 1-2 ezerre tehető, vagyis porszemnyi töredéke azoknak, akik természetes anyanyelvi bázison tanulva beszélik, és még inkább elenyészik ez a szám az angolt anyanyelvként elsajátítókéhoz képest.

A számszerűség felemlítése azonban a másik oldalról is sántít – ha azokat tekintjük angol anyanyelvűeknek, akik olyan országokban nőnek fel, nevelkednek, járnak iskolába (vagyis szerzik meg a kultúráltságot), ahol az angol hivatalos nyelv, akkor ma kb. 650 millióra tehető és még 2-3-szor annyira, akik a közoktatásban, a munkájuk során, vagy egyéb módon kommunikációképes nyelvismerettel rendelkeznek, vagyis olyannal, ami a személyes igényeiket kielégíti. A naprakész statisztikák alapján ma kb. 2 millió eszperantóul beszélő, és kb. 1000 anyanyelvi beszélővel számolnak.(13) – Persze ugyanezen weboldal eszperantó nyelvű változatában 2000 anyanyelvi beszélőről, továbbá 100.000 és 2 millió közé tehető számról írnak. Az óvatos becslés teljesen jogos, ami magának az „eszperantista”(14), mint személy fogalmából ered, miszerint „Az eszperantista az a személy, aki beszéli, vagy használja az eszperantót. Etimológiailag az eszperantista olyan személy, aki remél. Bár többféle „eszperantista” meghatározás is létezik, a Boulogne-i Deklaráció(15) szerint (amelyet az első Eszperantó Világkongresszuson fogadtak el), az eszperantista olyan személy, aki az eszperantót beszéli, vagy bármilyen célra felhasználja. Eszperantista továbbá az a személy, aki részt vesz és vállal az eszperantó kulturális életben.” Így érthető, hogy itt kb. csak annyira pontos számról van szó, mint pl. a keresztények számáról, mivel ott is elég széles skálán mozog a minősítés a puszta csecsemőkori megkeresztelés és a keresztény hit és életviteli előírásokat szigorúan betartók között.

Számszerűség tekintetében az eszperantisták igen fonák logikával operálnak – azt mondják, hogy az angol anyanyelvűek kb. 7%-át teszik ki a Föld lakosságának, és így az angol nyelv elterjedése következtében az össznépesség 7%-ának nyelvét „erőltetik rá” a maradék 93%-ra. Furcsa kifogás lenne ez, mivel így megvalósulna az az elképzelés, hogy egy kisebbségi nyelvet tesznek világnyelvvé. Természetesen itt valószínűleg nem úgy értették a kisebbséget, hogy annak a kezében van a világ jelentős gazdasági ereje.

Továbbá az eszperantisták ehhez még azt is hozzáteszik, hogy „mi az, hogy a világ lakosságának csupán 7%-ának nem kell nyelvet tanulnia…???”. Vagyis akkor ezzel egyértelműen az lenne a cél, hogy a jelenlegi nyelvtanulási trendet egyszerűen ütemezzük át az angolról az eszperantóra… természetesen 1. idegen nyelvként – ami által eleve felvértezhetjük a leendő nyelvtanulókat akár olyan nyelvi előítéletekkel is, amikhez hasonlók az eszperantóval kapcsolatos internetes vitákban el is hangoznak néha, mint pl. ahogy az egyik vitapartnerem is fogalmazott: „… És itt lép a képbe a sallangoktól, hülyeségektől mentes, értelmesen megtervezett hídnyelv. … A tervezett hídnyelvnek nem azért kevesebb a szókincse meg a megtanulandó lexikális elemek száma, mert hiányoznak belőle az igényes nyelvhasználathoz szükséges szavak, hanem mert nincsenek benne fölöslegességek, hülyeségek…”, és így tovább.

A számszerűség tekintetében aztán ott van még az az eszperantista körlevél is, amely eszperantista és Amerika-ellenes körökben terjeng, és arra a merő képtelenségre apellál, hogy ha a kínaiak sutba dobnák a bonyolult nyelvüket és megtanulnák az eszperantót, akkor – abban az esetben, ha Kína gazdasági ereje meghaladná Amerikáét – tulajdonképpen egy csapásra az eszperantó lenne a világ vezető nyelve – mivel a „kínai nyelvet” számszerűleg a legtöbben beszélik anyanyelvként… (A körlevél részletes elemzését lásd – (16) )

***

Folyt. köv.

***

Jegyzetek, kiegészítések, források, megjegyzések

(1)

Egyszerű angol nyelv

http://hu.wikipedia.org/wiki/Egyszer%C5%B1_angol_nyelv

***

(2)

Tipikus megnyilvánulást eláruló részlet egy internetes vitából, amit az eszperantó elkötelezet híveivel, emellett Eszényi Józseffel, a Magyarországi Eszperantó Szövetség alelnökével folytattam:

"EU-szperantó???" - Soknyelvűek és az eszperantó – 1.

Brain Storming - 2007.04.28 12:04

AKB:

Habsburg Ottó kijelentette keveset tud az eszperantóról, akkor neki sincs joga pálcát törni felette, mégha az utolsó trónörökös is. Hozzá hasonló emberek könnyen tanultak idegen nyelveket, hiszen nyelvtanárok hada vette körül őket. De mi van az egyszerű emberrel, akinek nincs ideje, lehetősége több nyelvet megtanulni. Számukra mégis csak jó lenne egy eszperantó, amit sokkal könnyebben meg lehet tanulni, mint más nemzeti nyelveket. Ez tudományosan be van bizonyítva.

Brain Storming

"Számukra mégis csak jó lenne egy eszperantó, amit sokkal könnyebben meg lehet tanulni, mint más nemzeti nyelveket. Ez tudományosan be van bizonyítva." - Már ne haragudj, de ezeket a vizsgálatokat lelkes eszperantisták vezették, akik EZT akarták eredményül kapni - olyan ez, mintha a keresztényeket kérdeznék arról, h szerintük melyik a legjobb vallás a világon.

Eszényi József:

Igen, lehet, hogy ezeket a vizsgálatokat lelkes eszperantisták vezették. De mondd meg nekem, kik lennének azok, akik teljesen pártatlanul vezetnék. Ha angol vagy egyéb más nyelvhez kötődő szakemberek végeznék a vizsgálatokat, egyértelműen az jönne ki, hogy nem lehet könnyebben megtanulni, mint más nyelveket. Pedig igaz. Igaz, hogy ugyanúgy van nyelvtana, mint más nyelveknek, de: fonetikus (a kiejtést 5 perc alatt meg lehet tanulni), nincsenek benne kivételek, rendhagyó esetek, a nyelvtana logikus és egymásra épül, a szókincs nemzetközi (de leginkább latin eredetű). Igenis, könnyebben és hamarabb meg lehet tanulni, mint más nyelveket. És végül, ne felejtsük el, hogy azért is lett ez a nyelv megalkotva, mert egyik népnek sem a saját nyelve, ezt mindenkinek tanulni kell(ene), így megvalósulna a nyelvi egyenlőség. Az angol tanulásával alávetjük magunkat az angol nyelvű országok (USA, Anglia stb.) akaratának. Hiába tanul meg valaki jól, esetleg nagyon jól angolul, soha nem fog olyan szinten beszélni, mint az angolt anyanyelvként beszélők. Amíg mi görcsölünk éveken át az angol nyelv tanulásával, addig az angol pl. golfozik. Az anyagi vonzatáról ne is beszéljünk. Javaslom, ismerkedj meg a nyelvvel, és a mozgalom (mert igenis létezik) célkitűzéseivel. Az eszperantisták véleménye a következő: Első és legfontosabb az ANYANYELV, második nyelvként pedig egy semleges nemzetközi nyelv tanulása. Aki "nyelvzseni", az tanuljon még annyi nyelvet, amennyit akar és tud.
Most hirtelen ennyi.

Tisztelettel:
Eszényi József

a Magyarországi Eszperantó Szövetség alelnöke

***

(3)

Ido nyelv

http://hu.wikipedia.org/wiki/Ido_nyelv

Ido a nemzetközi nyelv - általános leírás

http://es.geocities.com/kanaria1973/magyar.html

***

(4)

A konzervatív eszperantisták elvetették az IDO-t(3), feltehetőleg azért, mert „már megszokták” az eszperantó formáját, úgy, ahogy akkor éppen volt. Ezen az alapon helyeselnünk kellene a latin közvetítőnyelvvé tételét(5), esetleg egy egyszerűsített formájában(6), mivel az Európai Unió nyelveinek „nyelvanyja”. Ezen a ponton már egyfajta nyelvvédő hajlamot látunk – az Eszperantó Mozgalom jellege itt is kapcsolódik a nyelvvédő beállítottsághoz.(7) Abból a szempontból különösen, hogy a mozgalom élesen kritizál minden újabb nyelvtervezetet – ilyenkor néha az eszperantisták nagy számára és múltjára hivatkoznak… ezzel az erővel azonban az angolok is hivatkozhatnak a történelmi gyökereikre és a beszélőik nagy számára.

***

(5)

Latin nyelv

http://hu.wikipedia.org/wiki/Latin_nyelv

benne:

A latin mint nemzetközi közvetítő nyelv

Továbbá:

AIL Latin

http://nov.wikipedia.org/wiki/AIL_Latin

***

(6)

AIL Latino sine Flexione

http://nov.wikipedia.org/wiki/AIL_Latino_sine_Flexione

***

(7)

Részlet egy eszperantóról szóló internetes vitából:

„… Azért tartanak engem "eretneknek" az eszperantisták egy része, mert én "tervezett hídnyelvben" gondolkodom, és nem "egy bizonyos" hídnyelvben….”

***

(8)

„Dobbantó a nyelvekhez”

http://www.freeweb.hu/egalite/salto/dobb2.htm

***

(9)

EU-szperantó??? – Latin vs. Eszperantó, avagy: mi fán terem a propedeutika? (bev.)

Brain Storming - 2007.05.13 00:21

A latin és az eszperantó kapcsolata a propedeutikai érték hangsúlyozásában. A latinnal kapcsolatban már megcáfolták (Thorndike & Woodworth, 1901), az eszperantónál most kezdik bizonygatni(E. Symoens)

Nyelvi biciklizés 3, 2, és 1 keréken! – Az eszperantó propedeutikáról: 6 évesek szintjén.

Brain Storming - 2007.05.16 22:52

Avagy - Egy gyenge lábakon álló kritikai analógia, egy hasonlóan gyenge lábakon álló elképzeléshez!

***

(10)

Edward Symoens: Az új nemzetközi nyelvpolitika: az eszperantó oktatástámogató értéke

Az új nemzetközi nyelvpolitikához: Az eszperantó szerepe

http://www.esperanto.hu/egyeb/propedeutika/pro2ca.htm

***

(11)

Orosz nyelv

http://hu.wikipedia.org/wiki/Orosz_nyelv#F.C5.91nevek

***

(12)

Lengyel nyelvtani táblázatok

http://www.tar.hu/lengyelcsop/nyelvtan.html

***

(13)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Eszperant%C3%B3_nyelv

***

(14)

Esperantist

http://en.wikipedia.org/wiki/Esperantist

An Esperantist is a person who speaks or uses Esperanto. Etymologically, an Esperantist is someone who hopes. Although definitions of "Esperantist" vary, according to the Declaration of Boulogne, a document agreed at the first World Congress of Esperanto, an Esperantist is someone who speaks Esperanto and uses it for any purpose. An Esperantist is also a person who participates in Esperanto culture.

***

(15)

Declaration of Boulogne

http://en.wikipedia.org/wiki/Declaration_of_Boulogne

***

(16)

„Eszperantó vagy kínai”,… vagy inkább a józan ész?

2007.05.23.

„… így vezet a nyelvi köntösbe bújtatott frusztráció nemzetközi konfliktusokban REMÉNYKEDŐ érzelmekhez!” Reagálás az „Eszperantó vagy kínai” c cikkre.

Képen: a koppenhágai Scala épület

Kép forrása: http://trendcocktail.com/gallery/big_001332copenhagenscala.jpg

***

Niels EGE, Koppenhága:

(15 nyelv: dán, norvég, svéd, angol, német, latin, francia, ógörög, szanszkrit, orosz, gót, örmény, óbolgár, japán… 6 nyelvből fordít, 15-ből tolmácsol)

„Egy nemzetek feletti nyelv azzal a hátránnyal startol, hogy – nemzetek felett áll. Minden ország arra törekszik, hogy saját magát – és nyelvét – érvényesítse. Kár, mert az eszperantó nagy lépést tett előre: a főnév- és igeragozás egyszerűsítésében az angolnál is továbbment.”

EGE – aki csak az eszperantóról nyilatkozott ­­– az eszperantót „nemzetek feletti”-nek minősíti, de ezt mint hátrányként említi – valószínűleg azért, mert úgy érthette, hogy a „nemzetek közötti nyelvi előjogért való versengésben”. Az eszperantisták is sokszor hangoztatják, hogy mögöttük sajnos nincs nemzeti és gazdasági hatalom és mecénás, ami és aki „természetesen” támogatná. Érdekes, hogy a sokat hangoztatott „semlegesség” itt erős hátrányt jelent; sőt – a „természetes nyelveknek” vannak „természetes támogatóik”, a „mesterséges nyelveknek” nincsenek, pontosabban azok is „mesterségesek”: az eszperantó mögött csak maga az Eszperantó Mozgalom áll, amelynek összetartása, gyarapítása érdekében a vezetők és a tagok már-már olyan eszközöket(1) vetnek be, mint a vallási (vagy egyéb) célból összehozott szekták, melyeknek alaptevékenysége egyfajta önfenntartási és gyarapodási kényszer hatása alatt tevékenykednek anélkül, hogy a hangoztatott célokat elérnék, és az ígéreteket beváltanák. Csupán csak egy „mesterségesen generált” tematika köré való közösségi lehetőséget jelentenek, amelyek(nek) általában folyamatosan „létbizonytalanság” magyarázó, és „létértelem” igazoló kényszeresség állapotában vannak, és kifelé erősen propagálják az összetartás alapját képező eszmék értelmét és hasznosságát. Ebben sokat segít, ha van egy közös ellenségkép, van „Ígéret Földje” képzet, stb.. Mindezek jól azonosíthatók az Eszperantó Mozgalom működésében és a tagok érvelési rendszerében is. (Történetesen azért kellett ezt észrevételeznem, mert nem tudtam mindezt nem észrevenni, sőt, az egész Eszperantó Mozgalom felé elsősorban emiatt terelődött a figyelmem – a témában korábban publikáltam is, így jól ismerem a szekták jellemzőit és működésmódjait. A szektákkal kapcsolatos munkám linkjét a Jegyzetek –ben!(2))

A „nemzetek felettiség” EGE-nél valószínűleg arra is utal, hogy „nem köthető egyetlen nemzethez sem” – ez azonban az eszperantó esetében eléggé érdekesen értelmezhető, mivel a szókincse javarészt a posteriori, újlatin nyelvekben gyakran előforduló lexikából áll /főleg újlatin: spanyol, francia, olasz, román; germán: angol, német; és szláv: lengyel, orosz/, (ezt bármely eszperantó lexika etimológiát bemutató szójegyzék megmutatja(3); és a nyelvtani elemei is újlatin nyelvek ilyen elemeiből áll (kivéve talán az a priori tabellaszavakat, bár azok inkább a lexikához tartoznak). Ebből a szempontból azonban azoknak a nemzeti nyelveknek kedvez, amelyek tetemes latin-eredetű lexikával és a szerkezetéhez jól illeszkedő nyelvtannal rendelkeznek – paradox módon az eszperantó beható ismerete elsősorban az angol nyelv tanulását segítené elő mind lexikálisan, mind nyelvtani téren!

Amikor EGE azt írja, hogy „Minden ország arra törekszik, hogy saját magát – és nyelvét – érvényesítse”, akkor ezzel természetesen az Európában mindig is dúló nemzeti ellentétekre is utal, no meg a lingvicizmusra, ami egyszerű módja az antropológiailag eléggé kevert, nem jól elkülöníthető típusokba sorolható nemzetek tagjainak olyan megkülönböztetésére, ami pusztán azon az alapon különböztet meg hátrányosan, hogy a megkülönböztetettet más nyelvet használ.

A lingvicizmus azonban egyrészt lustaságból is ered. (Részletesebben itt(4))

Továbbá – EGE gyakorlati szempontra is hivatkozik az eszperantó főnév- és igeragozás esetében. Érdemes ezt közelebbről megvizsgálni.

Az angol igék egyik alakja a főnévi igenév, amit általában „to + 1. alak” formában szoktak emlegetni, ez azonban csupán egyetlen összetett alak, mivel az angolban – használat szempontjából – legalább 8-ról beszélhetünk(5), amiből 6-ot gyakran használnak. Ez azonban nem jelent morfológiailag „igealakot”, mivel itt az ige nem „vált alakot”. Szó lehet még továbbá az egyszerű jelen idő (Simple Present Tense) egyes szám 3. személyű, állító, „-(e)s” végződésű alakjáról (amivel kapcsolatban meg kell azt is jegyezni, hogy az angolok igen kedvelik a nyelvtani funkcióban alkalmazott „–s” végződést, és ennek helyesírási és kiejtési szabályai a főnév „–(e)s” végződésű alakjai esetében megegyeznek); a múlt idő szabályos „–ed” végződéses és rendhagyó alakjairól; és a szabályosan ugyancsak „–ed” végződésű múlt idejű, melléknévi igenevéről és ennek rendhagyó alakjairól; és az „–ing” végződéses alakokról.

Morfológiailag tehát az angol igéknek általában 5 alakja lehet, maximálisan 8 (a létige = „be” esetében = be, am, is, are, was, were, been, being), és bizonyos igék esetében (pl. a put, vagy cost, stb.) csupán 3 (pl. put, puts, putting; cost, costs, costing, stb.).

Az eszperantóban a következő alakok lehetségesek(6):

jelen idő –as,

múlt idő –is,

jövő idő –os,

feltételes mód –us,

felszólító mód –u,

főnévi igenév –i végződésű;

melléknévi és határozói igenevek cselekvő jelen ideje -ant-,

múlt ideje -int-,

jövő ideje -ont-;

szenvedő jelen ideje -at-,

múlt ideje -it-,

jövő ideje -ot- utóképzőt kap.

Pl. Az ami (szeretni) ragozása:

Ami, amas, amis, amos, amus, amu, amanta, aminta, amonta, amata, amita, amota.

Vagyis az angol igék esetében minimum 3, általában 5, maximális (1 esetben!) 8 alakja lehet – az eszperantóban azonban MINDEN IGE ESETÉBEN 12 alakja lehet, vagyis kétszer annyi, mint az angolban.

Ebből a szempontból az eszperantó igeragozás nem egyszerűbb, mint az angol!

A FŐNÉVRAGOZÁS szempontjából természetesen igen praktikusnak tűnhet az eszperantó egyetlen szófajjelző „–o” végződése, szemben a kb. 2 és fél tucat angol főnévképző végződéshez képest, amiket a nyelvtani irodalmak általában be szoktak mutatni – azonban az angolban ezek többsége olyan, amik megfelelnek az eszperantóban a szóalkotó képző rendszer elemeinek.

Néhány példa:

Stb.

Tulajdonképpen nem egyértelmű, hogy a szófajjelző végződés „nagyobb hasznot” és egyszerűbb formát jelent-e az érthetőség szempontjából, mint az angolnak az a tulajdonsága, hogy a szórendtől függően gyakran a főnevek igeként használatosak (szófaji átcsapás); továbbá a szófaj állandó jelzése a végzősében nem biztos, hogy előnyére válik a nyelvnek – különösen abban az esetben, hogy az utolsó előtti szótagra esik a hangsúly, így a végmagánhangzó hangsúlytalanná válik, vagyis színtelenebbé. Ebből a szempontból különösen az igeragok válnak problematikussá: az –as, –os, –us, ragok, mivel mind mély hangrendűek könnyen összekeverhetővé, kevésbé érthetőkké válhatnak.

A főnevekre visszatérve – ha azt vesszük, hogy a szóképzési rendszer valójában a lexikális ismeretek körébe tartozik, akkor párhuzamba állítható az eszperantó fogalmi-képző rendszer és az, ahogyan pl. a B.A.S.I.C. English-ben képezik a fogalmakat – kérdés, hogy mi azonosítható hamarabb, pl. az „–uj” eszperantó képző a főnévhez ragként kötve /= – tok, tartó-képző: pl. salo – salujo (só – sótartó); önállóan: ujo (tartó, tok)/, vagy pl. a „holder” /= tartó, pl. salt holder = sótartó/ főnév a főnév után?

Egyes vélemények szerint (7) a szintetikus nyelvek fokozatosan közelítenek az analitikus jellegűek felé – így elképzelhető, hogy a fogalomképzők mellett a szóösszetétel egyenrangú vetélytársként léphet fel – vagyis az eszperantó egyéb egyszerűségei mellett éppen a fogalmi szóalkotó rendszere az, ami az angol mellett „nehézkessé” teszi. (Ezekről később bővebben szót ejtek majd.)

Röviden tehát azt lehet mondani EGE kontrasztív észrevételére, hogy az eszperantó az angolhoz képest, az ige- és főnévragozás tekintetében inkább csak MÁS, mint egyértelműen egyszerűbb.

***

Folyt. köv.

***

Irodalom:

Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.

***

Jegyzetek

(1)

Az ESZPERANTÓ-ról jut eszembe…

Brain Storming - 2007.01.20 12:46

21 megjegyzés a „Mit illik tudni az eszperantóról” című írásra reagálva. Képen: az eszperantó mozgalom emblémája

-18-

„Eszperantó szervezetek - Az eszperantó szervezetek nem tömörítenek mindenkit, hanem csak azokat, akik hajlandók valamit tenni a nyelv fennmaradásáért vagy terjesztéséért, illetve erről várnak információt a szervezettől.”

BS:

Szilvási László „Összefoglaló eszperantó nyelvtan” című könyvének internetes kivonatában van egy fejezet, „Az eszperantó ismertsége tőled is függ!”, amiben a lelkes eszperantistákról olyan képet festenek, ami inkább egy fanatikushoz illik.

Íme a propagandalista, ami bővíthető!:

- Jelvény viselése;

- otthoni bejárat mellé „eszperantó” tábla kihelyezése /az „English is spoken here” táblákhoz hasonlóan, amiket kereskedők tesznek ki a népszerűbb nemzetközi üdülőhelyeken/,

- telefonos játékokban a betelefonáló „eszperantistaságának” megemlítése, vagy eszperantó nyelvű zene kérése kívánságműsorban /ingyen reklám!/,

- hirdetőtáblákra információs anyagok kihelyezése,

- újsághirdetések feladása,

- a diplomához eszperantó nyelvvizsga megszerzése,

- felragasztható reklámcsíkok készítése, és kihelyezése szélvédőkre, üvegfelületekre,

- külföldön külföldiektől segítségkérés eszperantóul

- eszperantó változatok elkészítése (akár cégeknek is reklámanyagként a nemzetközi eszperantista lapokba!)

- utcákra táblák kihelyezése

- a jövedelemadó 1%-nak felajánlása az Eszperantó Alapítványnak, de a legfőbb: mások erre való rábeszélése!

- kulturális intézményekben, közintézményekben felhívni a figyelmet arra, hogy eszperantóul nincs kiírva az információ,

- az internetes terjesztésre számtalan konkrét ötlet, elsőként éppen az ”Angol nyelv kulturális gyarmatosító szerepének” kiemelése…

- eszperantónyelvű újságok újságcikkeinek fordítása és elküldése a helyi lapoknak, kiemelve a „nyelvi problémát” és az eszperantó „eredményeit”…

- köszönőlevél írása, ha valahol eszperantó kiírást, információt talál; vagy tiltakozás, ha egy „eredményt” meg akarnak szüntetni

- a „kallódó eszperantisták” felkarolása, informálásuk, mindenekelőtt azért, hogy „ne vesszen kárba a nyelvtudás”

- Az Eszperantó Alapítványnak, az adó 1%-on túli támogatására való felhívás

- az utolsó pont: „Légy büszke, és vállald fel nyilvánosan is!” = „Merd nyíltan felvállalni, és légy büszke arra, hogy eszperantóul beszélsz, és a semleges nemzetközi nyelvet beszélők nagy családjába tartozol!”

***

(2)

Amway és a Network 21 - VIII / VII. - Az Amway Co., mint gazdasági alapon működő szekta

Brain Storming - 2008.04.08 13:02

"Manipuláció koncentrátumot vegyenek", avagy - "Hogyan Kovácsoljunk Magunknak Milliók Álmaiból Milliárdokat?" A képen: Jim és Nancy Dornan, az Amway-szektagépezet Network21-motorjának megalkotói.

***

(3)

E.D.E.L. = Etymological Dictionary of the Esperanto Language

by Andras Rajki

2006 Budapest

http://www.freeweb.hu/etymological/

***

(4)

Lingvicizmus:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lingvicizmus

***

(5)

to-igenév-ről bővebben:

http://angol.tvnet.hu/db/elem_viewer.php?id=1685

***

(6)

Kivonat Zamenhoz Fundamento-jából:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Eszperant%C3%B3_nyelv#Ig.C3.A9k

***

(7)

Lomb Kató: „… nyelvekről jut eszembe…”, 1983.

77.-79.o.

***

Jacques Berg, Cadenet:

(11 nyelv: latin, francia, angol, dán, német, orosz, olasz, spanyol, okcitán… és még mások)

„Az angol domináló szerepét ma nem lehet tagadni. És ha mindenáron „köznyelvet” akarunk, miért ne lehetne az a csodálatosan hajlékony és főleg rövid angol? Az eszperantót álomnak – szép álomnak – tartom.

A latin – vagy görög – tudása nem nélkülözhetetlen. De ne feledjük; az élő európai nyelvek ezen épültek fel! Ebből következik, hogy aki több nyelvet akar elsajátítani, annak meg kell ismerkednie a két klasszikus idiómával. Már csak azért is, mert így eljuthat egy felfedezéshez: a sok nyelv tulajdonképpen egy nyelv.

Egyébként most veszem észre, hogy a „tudott” nyelveim felsorolásánál a latint kifelejtettem. Ez is bizonyítja, hogy ismeretét mennyire természetesnek tartom. Annyira a „nyelvanya” szerepét játssza számomra, hogy meg sem kell említenem.”

Az angol domináló szerepét valóban nem lehet tagadni – erre az eszperantisták is állandó jelleggel felhívják a figyelmünket. A mozgalom tagjai és szervezetei azonban mindebben inkább egy kulturális-imperialista összeesküvést látnak, semmint természetes jelenséget. Teszik ezt annak ellenére, hogy se szeri, se száma azon kifogásoknak, hogy az angol (bár szerintük bármely etnikus-) nyelvet tanulók túlnyomó többsége nem tanulja meg a nyelvet… nemcsak hogy „tökéletesen”, hanem semennyire sem – legalábbis nem használatra alkalmas szinten; de, még ha angolból (vagy, újra hangsúlyozom, az eszperantisták szerint: BÁRMELY ETNIKUS NYELVBŐL!)  le is érettségizik, esetleg nyelvvizsga bizonyítványt is szerez, használat és gyakorlat híján pár hónap alatt használhatatlanra kopik a nehezen megszerzett nyelvtudás… eddig az eszperantistákkal maradéktalanul egyet lehet érteni – AZONBAN: ha ez így van a domináló, a leginkább elterjedt, nemzetközi szinten legjobban használatos és mindenhol tanított, tanult angollal… akkor mennyire lenne ez a helyzet a ma a fennmaradásáért küzdő, majdhogynem csak hobbiként használt eszperantóval! A válasz: legalább ugyanennyire. A nem gyakorlott ismeretek elkopnak, legyenek azok bármennyire is könnyen elsajátíthatók.

Vagyis – az idegen nyelvismeret ma is csak azoknak hasznos, akik HASZNÁLNI TUDJÁK, és használniuk kell… és ugyanez lenne a helyzet az eszperantóval is.

Az angol, a nyelvvel és az eredetét (továbbá Amerikát) övező ellenkezések ellenére terjed – az emberek talán mindig is tisztában voltak vele, hogy nem egy nyelv sajátosságai okozzák az adott nyelvet beszélő eredeti nyelvi közösség sajátosságait, hanem az adott közösséggel kapcsolatos előítéletek. Az angol nyelvet (de úgy általában az etnikus nyelveket is) sok kritika éri az eszperantisták részéről – ámbátor hiába hangsúlyozzák az angol (és bármely etnikus) nyelv nehéz tanulhatóságát és az eszperantó ezekhez képest való játszi könnyedségét (amit korábban már láttuk, hogy valójában min alapszik!) – immáron majd egy évszázada! – mégsem sikerült még a népszerűség megfelelően szilárd pozícióját elérnie. Ez nem „megrovás” akar lenni, pusztán jelzése annak, hogy egy nyelv elterjedésének ezek szerint nem elégséges (és lehet, hogy nem is szükséges) feltétele az a könnyedség, amit az eszperantisták előnyként hangsúlyoznak.

Híven példázza ezt a latin – ami bonyolultsága ellenére általános közvetítőnyelvvé tudott válni – vagyis egy közvetítőnyelv esetében a bonyolultság sem feltétlenül akadály!

A lejjebb pontosan közölt táblázatban, amelyet (az idézett honlap szerint) „a párizsi székhelyű SAT-Amikaro szervezet tett közzé”(1) részletes összehasonlítást láthatunk az angol és eszperantó jellemzőiről (2) – a felsorolásból azonban csak azt lehet tanulságként levonni, hogy mindaz ahhoz hasonlatos. Mint amikor egy kb. 10 éves gyereket egy középkorúságán túl lévő felnőttel hasonlítanak össze: a gyermek élete még tele van lehetőségekkel, hozzáfűzött REMÉNYEKKEL(!), éppen amiatt, mivel számos tapasztalatnak híján van még, tkp. bármi lehet belőle… ellentétben a 45-50 éves felnőttel, aki élete virágkorán már túl van, amit elért, elért, amit nem, nem, kialakult szokásai, stílusa, „nyavalyái”, „hisztijei” vannak… és a gyermekhez képest természetesen hatalmas tapasztalata, évtizedes ismeretségi, baráti köre, szakmai, munka és élettapasztalata van… akinek korábbi „befektetései” talán éppen kezdenek megtérülni… Hova akarok mindezzel kilyukadni – oda, hogy két nyelv között ugyanúgy nem lehet értékítéleti különbséget tenni, mint két ember élete között sem, legyenek bármi eltérőek is, legyen közöttük bármi nagy különbség is. Legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy adott helyzetben, funkciójában éppen melyik alkalmasabb adott feladatra.

Ha értékítéletet mondunk két nyelv esetében, akkor ezzel a lingvicizmus felé kövezzük az utat.

Visszatérve BERG kijelentésére: valóban tagadhatatlan MA az angol domináló szerepe, és az sem tagadható, hogy az eszperantó mozgalom domináló szerepet szeretne elérni a nemzetközi palettán. Amit ezután ír, miszerint „És ha mindenáron „köznyelvet” akarunk, miért ne lehetne az a csodálatosan hajlékony és főleg rövid angol” azzal ismét egy leegyszerűsített szerkezetű és alaktanú protonyelv mellett foglal állást. Bár ő maga az angolt a maga, jelenlegi állapotában tartja erre a szerepre maradéktalanul alkalmasnak. (Félreértés ne essék – jelen tanulmány írója nem szószólója az angol nyelv világnyelvvé tételének, nem is híve egy etnikus nyelv globális elterjesztésének; ebben egyetértünk, én és az eszperantisták, de az egyetértés ebben a témában itt véget is ér!)

BERG szintén tévesen fogalmaz, amikor azt mondja: „Az eszperantót álomnak – szép álomnak – tartom.” Az eszperantó nem álom – hanem élő, létező, nemzetközi kommunikációban elismerést kivívott tényező – nem kevesebb, de nem is több. BERG valószínűleg azért nevezte az eszperantót „szép álomnak”, mert az eszperantó azon alapvető REMÉNYÉRE utalt, miszerint az eszperantó majd olyan pozíciót vív ki magának, amilyet a mozgalom most elképzel.

BERG a klasszikus nyelvek közé párhuzamot von, már ami a nélkülözhetőséget jelenti – jól illeszkedik ez a véleménye az angol meglévő praktikumára való támaszkodás és az eszperantó redundáns jellegűnek való minősítése mellé. Ott azonban szintén beleszalad egy komoly ellentmondásba, azzal, hogy a több nyelvet megtanulni igyekvőknek a számára szükségszerűen elsajátítandónak ítéli a kettőt, majd a bekezdés végére mégis ezt írja: „a sok nyelv tkp. egy nyelv” – rendben… de melyik? Mivel a latint és a görögöt egyaránt szükségszerűnek tartja a több nyelvismeret felé vezető úton.

Azután, az utolsó bekezdésben mégis a latint tekinti a többnyelvűség mintegy természetes kellékének. A legutolsó megjegyzésével aláhúzza azt a nyelvi hagyománytiszteletet, amit a latint tanulók szoktak említeni a latin tanulásának hasznáról a többi újlatin nyelv elsajátításában – természetesen a latin minden tiszteletet megérdemel az európai kultúrában… de az, hogy egy több újlatin nyelvet ismerő felismeri a lexikális és nyelvtani hasonlóságokat, az gyakorlatilag nem érdemel több figyelmet és tiszteletet, mint magának a latin nyelvnek tulajdonított kulturális tisztelet – HA valóban ennyire összefogná az európai nyelveket, akkor ma nem emlegetnének „nyelvi problémát” az Európai Unióban, és az eszperantisták sem hangoztatnák azt, hogy igazságtalan előnyt jelent az Unión belől, ha az egyik tagállam nyelve lenne a hivatalos nyelv.

Sőt – az egyazon nyelven belől sem lennének olyan kihangsúlyozott változatok, amik néha társadalmi előítéletek kialakulásához és ez alapján való megkülönböztetésekhez (lingvicizmus) is alapot adhatnak.

A latintanulás és a többi klasszikus „nyelvanya” tanulása nem segít abban, hogy ezáltal…

1. a nyelvtanulási képességünk mellett fejlődjön – általánosan is – az intelligenciánk (hacsak a nyelvtanuláshoz használt szöveg tartalmi része nincs ilyen hatással!); vagy hogy…

2. lényegesen megkönnyítse a klasszikus nyelvekből kialakult önálló nemzeti nyelven megtanulását, vagy azok tanulás nélküli megértését.

A „latin, mint nyelvanya” ismerete pl. az angolban talán annyit segít, mint a fizikában a matematika ismerete – az azonban, hogy a matematika szinte minden tudomány műveléséhez szükséges valamilyen szinten, nem jelenti azt, hogy a matematikusoknak könnyebben menne a fizika és a kémia, vagy pedig hogy a matematika feltétlenül szükséges pl. a biológiai ismereteke elsajátításában.

***

Folyt. köv.

 ***

Jegyzetek

(1)

Sennacieca Asocio Tutmonda

http://en.wikipedia.org/wiki/Sennacieca_Asocio_Tutmonda

Független, eszperantó kulturális világszervezet. Székhelye Párizsban van. Az eszperantót használja munkanyelvként, és az eszperantó használatán keresztül igyekeznek a nemzetek határait átívelő, nemzetek közötti egyenlő párbeszédet serkenteni. A szervezet tagjai általában részt vesznek egyéb társadalmi-, béke-, szakszervezeti-, anti-nacionalista-, feminista- és környezetvédelmi-szervezetek munkájában is.

Az antinacionalizmusról:

Anationalism

http://en.wikipedia.org/wiki/Anationalism

sennaciismo – antinacionalizmus: az eszperantót beszélő közösségben keletkezett kifejezés. Alapjában véve kozmopolita beállítottságú szellemiség, ami a következő gondolatokat foglalja magában:

• radikális antinacionalizmus,
• univerzalizmus,
• „egy-világ-izmus”,
• annak a gondolatban az elfogadását, hogy a világ a nyelvi homogenizáció felé halad, és azt a törekvést is, hogy ezt a tendenciát felgyorsítsák,
• a világ munkásosztályának politikai képzését és a fentiek tudatosítását,
• az eszperantó nyelv használatát ezen célok elérésében.

Ugyan az antinacionalizmus szerves része a SAT-nak, nem szerves része a szervezet ideológiájának.

***

(2)

Angol vagy eszperantó?

http://vilagnyelv.tripod.com/Ang-eo.htm

Az angol és az eszperantó összehasonlító jellemzése

Források:

* „Lingvistikaj aspektoj de Esperanto”, Dr. John C. Wells; angol fonetika professzor a Londoni Egyetem és Főiskolán.

**  Edward Thorndike, híres amerikai tanár és pedagógus.

*** „Fortoj de l’vivo”, Vilho Setälä, finn nyelvész.

**** Dr. Helmar Frank, a Padernborni Kibernetikai Intézet igazgatója, Németország.

(1) – Az alapszókincs 850 szavának 21120 különböző jelentése van.

(2) – Szótárhasználat gyakorisága: százból egy ismeretlen szó.

Fliflet: „Az eszperantót gyakorlati okokból tartom kitűnőnek. Mégis kétlem, hogy „világnyelv” lesz belőle. Abban sem vagyok biztos, hogy alkalmas irodalmi művek alkotására.”

Kép forrása: http://www.ub.uit.no/utstilling/kalevala/images/img08.jpg

***

Albert Lange Fliflet, Bergen:

(8 nyelv: norvég, olasz, svéd, magyar, holland, észt, latin, francia)

„A magam részéről őszintén ajánlom, hogy például a görögben sosem vittem tovább a Miatyánk elmondásánál. Hogy nem folyik általában latinoktatás, azt veszteségnek érzem, de kulturális veszteségnek, nem gyakorlatinak.

Az eszperantót viszont gyakorlati okokból tartom kitűnőnek. Mégis kétlem, hogy „világnyelv” lesz belőle. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy alkalmas lesz-e irodalmi művek alkotására.

A művészet az életből fakad: egy nemzetközileg szabályozott nyelv kevés teret enged az egyéni kezdeményezőképességnek. Ha egy nyelv élni akar, akkor változnia kell. Szabadon változva azonban már nem tud univerzális szerepet betölteni.”

Fliflet görög nyelvvel kapcsolatos sajnálkozása kb. ahhoz hasonlatos, mint amit a következő mondás is kifejez: „A klasszikus irodalmat senki se akarja elolvasni, de mindenki szeretné, ha elolvasta volna.”

A latinoktatás hiányát „kulturális veszteségként” értelmezni eléggé ellentmondásos – hiszen a kultúráltságot nem egy adott nyelv adja, hanem az adott nyelv ismeretéből származó előnyök és képességek alkalmazása – vagyis az adott nyelven hozzáférhető irodalmak ismerete, az azokban való jártasság.

Akkor mondhatjuk tehát jogosan, hogy a kötelező középiskolás latinoktatás megszűnése valóban kulturális veszteség, ha a latinoktatással együtt az eredetileg latinul írt irodalmakkal való foglalkozás is eltűnt volna – jól tudjuk, hogy ez nem így van.

Ezzel a logikával azonban abba az irányba is mehetnénk, hogy szinte felesleges lenne nem anyanyelvű irodalmakat, irodalmat tanítani, ha nem ismerjük az adott nyelvet. Az is logikus, hogy mindez szintén hibás szemlélet – a nyelv ugyanis a kultúra hordozó eszköze (is), nem maga a kultúra! A nyelv nem azonosítható egy nemzettel sem, sem nemzeti sajátosságként nem azonosítható – mindez az elképzelés képezi a lingvicizmus(1) alapját. … És ez az a pont, ahol az eszperantó mozgalom is valahol erre építi a maga terjeszkedését is – míg a mozgalom magát a béke és a békés egymás mellett élés, egymás kölcsönös megértését hirdeti, addig ellenséges érzelmekkel viseltetnek azon nyelv felé, amely már megvetette a lábát ebben a kategóriában: az angol nyelv nemzetközi pozícióját, terjedését irigykedve szemlélve mindent elkövetnek, hogy az angol nyelvet a nemzetközi kommunikációra alkalmatlannak minősítsék, és az angolszász kultúra terjeszkedését akarják láttatni benne – egyfajta kulturális imperializmusként. Ebben néha odáig mennek, hogy egyes népek és népcsoportok használatban lévő nyelve helyett ajánlják az eszperantót (lásd ehhez kapcsolódó elemzésemet – (2))

Az eszperantó mozgalom abban pl. remekül idomul a nagy történelmi ideológiai törekvésekhez, melyek módszertani repertoárjába tartozott „a fiatalság megnyerése” – amit azzal kívánnak elérni, hogy a legelső, kisgyermekkorban első idegen nyelvként tanulják az eszperantót. Mindennek megalapozásaként az eszperantó propedeutikai értékére hivatkoznak – amit azonban igen gyengén támasztanak alá, mint azt 2 tanulmányom (3)(4) mindezt részletesen elemzi is!

FLIFLET amellett, hogy „gyakorlati okokból kitűnőnek” tartja az eszperantót, ez a „kitűnősség” számára nem tűnik elegendőnek ahhoz sem, hogy az eszperantó világnyelvvé váljon, sem ahhoz, hogy „irodalmi művek alkotására” legyen alkalmas. FLIFLET-et ezen a ponton nem lehet azzal vádolni, hogy nem lenne tisztában a „nemzetközi irodalmiság” „működésével”, mivel „Vörösmarty-, Ady-fordításait a norvég sajtó és rádió közvetíti. De legnagyobb szolgálatot ’Az ember tragédiájának’ norvég változatával tette irodalmunknak. A fordítást méltató neves irodalomkritikus, Per Buvik Mi nem tudtuk című bírálatában Dante, Shakespeare, Racin, Goethe, Ibsen, Dosztojevszkij alkotásaival helyezte egy sorba a Norvégiában addig teljesen ismeretlen művet.”. (Lomb Kató, i.m., 100.o.) Ezt azért volt fontos megjegyezni, mert itt műfordításról van szó, holott FLIFLET ezt fűzi ahhoz, amit az irodalmi művek alkotásáról írt: „A művészet az életből fakad.” … Sokat gondolkoztam, hogy ezzel itt mire célozhatott?

Ha abból indulunk ki (egyéb irodalomtudományi és irodalomesztétikai megfontolásokkal most nem törődve), hogy FLIFLET klasszikusnak számító magyar irodalmat fordított norvég nyelvre (vagyis anyanyelvére!), akkor azt is mondhatnánk, hogy FLIFLET arra gondolhatott, hogy az irodalmi esztétikum olyan formában terjedhet, miszerint ANYANYELVEN ÍRT IDORMALMI MŰVEKET FORDÍTANAK IRODALMI ÉRZÉKKEL RENDELKEZŐK A MAGUK ANYANYELVÉRE! Vagyis – FLIFLET itt mintha az anyanyelviség esztétikai erejét értené az alatt, hogy „a művészet az életből fakad” – kissé átfogalmazva: a művészet, pontosabban a szépirodalmi művészet az anyanyelven való művészi megragadása az esztétikumnak. Az esztétikum megragadásában és kifejezésében az anyanyelvnek vitathatatlanul elsöprő dominanciája van a tanult nyelvekkel szemben. Ezért is tartjuk az anyanyelvi nemzeti irodalmat a nemzeti kultúra hordozójának: egy nemzet anyanyelven kifejezett, nemzetre jellemző képzeletvilága, mítoszai, történelmi eseményeinek és azok vetületének leírásai… ezekre utal FLIFLET, amikor azt mondja, hogy „a művészet az életből fakad”. A fentiek alapján úgy is fogalmazhatnánk röviden, hogy „a szépirodalmi művészet az anyanyelven megélt életből fakad”? vagy esetleg úgy, hogy azon a nyelven tudunk igazán szépirodalmat alkotni, amely által öntudatunkat, gondolkodásunkat kialakította, illetve a minket felnevelő szociális-kulturális környezet kialakította?

Ha ez FLIFLET gondolatának egyik lehetséges értelmezése, akkor azt mondhatjuk, hogy eszperantó nyelvvel elvileg az tudna szépirodalmi műveket létrehozni, akiknek az eszperantó az anyanyelve, vagyis az anyanyelvi eszperantisták, eszperantó megnevezéssel „denaska”-k. Ha ugyanis nem anyanyelven alkot az eszperantó nyelven alkotó, akkor az anyanyelvén megfogant gondolatait, képzeteit, megfogalmazásait csak közvetve, az anyanyelvi bázisán megfogant formát LE KELL FORDÍTANIA ESZPERANTÓRA – vagyis a nem anyanyelvi eszperantista által alkotott eszperantó nyelvű szépirodalom nem más, mint eleve műfordítás – ami azonban lehet, hogy „eredeti formájában” „művészibb alakot” öltött volna.

Az eszperantó nyelvű szépirodalmi alkotások olyan stilisztikai-morfológiai elemzéséről sajnos még nem hallottam, ami adott anyanyelvű szerzők eszperantó nyelven írt műveit vetné össze az adott mű szerzőjének anyanyelvére fordított változatával. Vagyis – nem találtam még olyan összehasonlító elemzést, amely pl. egy angol anyanyelvű eszperantó nyelven írt alkotását vetné össze az adott mű anyanyelvű angol változatával… pedig minden bizonnyal érdekes lenne! Továbbá még olyan tanulmányról sem hallottam, ami különböző művek eredeti és eszperantó nyelvre fordított formáját hasonlítaná össze úgy, hogy az adott, a mű eredeti nyelvét ismerő, de a művet nem ismerő olvasó (aki eszperantó nyelven is tud) előbb az eszperantó változatot ismeri meg, majd az anyanyelvű változatot. Ebből a szempontból nem biztos, hogy mérvadó lehet a kétszeres irodalmi Nobel-díjra jelölt William Auld nem éppen szalonképes megnyilatkozása Madách: Az ember tragédiája angol nyelvű változatáról, ami a következőképpen szólt: „Ha Madách művét ennek a mészárosnak a fordításában ismertem volna meg, nem érdekelne a magyar irodalom.”(5)

Senki, még a színvonalas műfordításokat készítő FLIFLET sem vonhatja kétségbe, hogy művészi irodalmi művek alkothatók BÁRMELY NYELVEN, sőt, ezt még az alapján sem, ha azt mondja, hogy „a művészet az életből fakad”, mivel ennek nem állhatja útját még az sem, ha egy nyelvet „nemzetközileg szabályoznak”. Mivel a művészi tartalom kifejezésének nem szabhat gátat a formai lehetőségek szűkre szabott volta sem! Vagyis, a fentiek alapján FLIFLET véleménye nem állja meg a helyét – eszperantó nyelven lehet művészi tartalmat kifejezni, akárcsak bármely más nyelven, legyen az akár egy esőerdőben élő törzs „primitívnek” tartott nyelve is.

Természetesen más kérdés a művészi megjelenítés morfológiája, pl. az, hogy egy nyelv szóképzési, nyelvtani rendszere mennyire „zenei” a rímkészletét illetően. Pl. az angol nyelv eszperantisták által sokat kritizált szóképzési rendszere, sajátosságai a végződések bőséges formagazdagságával szolgáltattak lehetőséget Shakespeare-nek arra, hogy könnyedén vesse papírra művei tömkelegét, és a kifejezett tartalmaihoz könnyedén találhatott megfelelő formájú rímeket, stb.. Hasonló a helyzet a magyarban is, amely a görög klasszikusokat formahűen tudta interpretálni. Az eszperantó nyelv morfológiája azonban pl. nemigen ad lehetőséget változatos rímformációk létrehozására, mivel a végződések nemcsak hogy nem lehagyhatók, hanem alapvető szófaji információt közölnek… ennek ellenére gyakorta látni, hogy az eszperantó versekben sorozatosan vannak hiányjelezve a szófaji végződések – azért, hogy a verses zeneiséget biztosító rímek érvényesüljenek.

Nézzünk egy hirtelen keresett példát az eszperantó rímkészletének szűkösségére:

Al la semanto

de Antoni GRABOWSKI

Feliĉa la semanto estas,

Printempe kiu semis grenon

Kaj en aŭtuno ĝoje festas

De bonrikolto la solenon.

Feliĉa, kiu en la koro

Pri granda verko flame revis,

Kaj el la ĉarma revo-floro

Maturan frukton elricevis.

Arbeto kiun, Majstro kara,

Vi plantis ĉe Vistul-rivero,

Elkreskis ĝis lazuro klara,

Etendas branĉojn ĉirkaŭ tero.

Sub ĝi kolektis tero-filojn

La jubile' de nova sento,

Per kiu frate ligas milojn

Neŭtrala lingva fundamento.

Krakovaj muroj ĝoje sonas,

Dum lernantaro multnacia

Dankeme sian Majstron kronas

Per la verdaĵo laŭrfolia.

En niaj koroj, granda homo,

Stariĝas viaj monumentoj;

La gloron de l' benata nomo

Ripetos ĉiuj la jarcentoj!

A rímpárok:

as-as

a-a

is-is

o-o

on-on

oj-oj

ojn-ojn

(Forrás: http://donh.best.vwh.net/Esperanto/Literaturo/Poezio/parnaso/al_la_semanto.html )

Továbbá egy példa a végződések lehagyására, közvetlenül az előző mű utáni webhelyről!:

Al la vespera stelo

Richard WAGNER

elgermanigis Antoni GRABOWSKI

el "Tannhäuser"

Wie Todesahnung Dämm'rung deckt die Lande,

Umhüllt das Tal mit schwäzlichem Gewande

Funebre kovras la krespusko valon,

Etendis nokto nigran la vualon.

Deziras supren flugi la anim',

Sed tenas ĝin de nokt-teruroj tim'.

Aperas jen, vi stelo la plej kara!

De malproksimo fluas lumo klara,

Disigas ombrojn ĉarma la radi',

Amike montras la vojon al mi.

Ravite, ho vespera stel',

Mi vin salutas sur ĉiel';

Kaj de fidela mia kor'

Salutu ŝin en tiu hor',

Kiame flugos ŝi de l' tero,

Al anĝelar' en supra sfero.

A rímpárok: (az aláhúzottak nem szabályos eszperantó végződések, amik a szabályos végződések elhagyásával képződtek)

on-on

im-im

a-a

di-mi

el-el

or-or

o-o

(Forrás: http://donh.best.vwh.net/Esperanto/Literaturo/Poezio/parnaso/al_la_vespera_stelo.html )

Ebből a két példából is látható, hogy az eszperantó verselésben a rímkészlet csak a nyelvtani szempontból dicsért végződésrendszer lehagyásával érhető el, mert így érhető el nagyobb formai változatosság.

Végződések tekintetében az eszperantó kb. másfél tucatnyi rímlehetőségből válogathat, amivel lehetséges költészetet alkotni, de nem éppen túláradó formagazdagsággal. (Erről később még részletesebben értekezni fogok!)

FLIFLET ellentétbe állítja az „életből fakadó művészetet” azzal, hogy „egy nemzetközileg szabályozott nyelv kevés teret enged az egyéni kezdeményezőképességnek”. Az „életből fakadást” valószínűleg azzal hozhatja összefüggésbe, hogy az eszperantót sokan nem tartják „élő” nyelvnek – láttuk már, hogy az „élő” és „holt” minősítése a nyelveknek nem túl szerencsés és nemigen értelmezhető: ha a latint azért tartják „holt” nyelvnek, mert nem használják személyközi kommunikációra kortárs, élő emberek, akkor az eszperantó nagyon is élő nyelv, mivel kortárs, élő emberek közössége használja kommunikációra – vagyis az eszperantó ÉLŐ nyelv… erről a józan megfontolás kell, hogy meggyőzzön minket, nem egy Nyelvtudományi Intézet állásfoglalása! Mindennek megállapítása azonban nem jelent semmiféle előjogot sem az eszperantó nyelv, sem az eszperantó nyelvet használó mozgalom tagjai és szervezetei számára a többi nyelv és annak használóival szemben!

FLIFLET azon megállapítása, miszerint „egy nemzetközileg szabályozott nyelv kevés teret ad az egyéni kezdeményezőképességnek”… azt sugallja, hogy FLIFLET az eszperantót merevnek tartja. Ha azt vesszük, hogy Zamenhof FUNDAMENTO-ját az eszperantó mozgalom (elvileg) szentnek és sérthetetlennek, át nem írhatónak tekinti – úgy ez igaz. Annál is inkább hihetjük ezt (legalábbis a szerkezetére vonatkozólag), mivel a legkomolyabb fejlesztési javaslatokat a mozgalom vezetői már a kezdetek kezdetén leszavazták – az IDO esetében.

Érdekes esete volt az eszperantó abc „merevségének” feloldására a diakritikus (mellékjeles) karakterek (hangok) –x, vagy –h karakteres kettős betűkké való alakítása abból a célból, hogy az interneten is nehézség nélkül lehessen az alapvetően latin betűs karakterkészlettel operáló szövegszerkesztőkkel és az ilyen oldalakon használni.

FLIFLET azonban itt is téved – az eszperantó korántsem annyira merev, mint feltételezi (pontosabban abban, hogy ezt általános jellemzőként kijelenti): az a tény, hogy a szűkre szabott nyelvtani bázis és a lexika (és a szóképzési módok) mellett NINCS kollokációs bázisa azt eredményezi, hogy a különböző nyelvek beszélői az eszperantóban nem létező kollokációkat (és egyéb többszavas összetételeket, kifejezéseket) a maguk anyanyelve alapján fogják képezni. Ez minden, csak nem merevség… azonban nem is rugalmasság, mint ahogy az eszperantó mozgalom és a nyelv hívei tartják, hanem hiányosság! Az eszperantó „könnyű tanulhatósága” éppen ebből ered!

Az ebből adódó probléma nyilvánvaló: a nyelv használói a saját anyanyelvük kollokációit építik bele az eszperantó nyelvhasználatukba – ez még nem is lenne probléma, ha nem az lenne a helyzet, hogy a kollokációk, a vonzatok használata, a szóösszetételek, úgy általában egy nyelv puszta nyelvtani és alap (általában egyszavas, a többszavas kijelentések alapelemeit képező) lexikai bázisán túl ezek tesznek egyedivé, sajátossá egy nyelvet, vagyis egyedi kulturális közeget jelentenek egy nyelv jellemzésében.  Vagyis – egy ilyen egyedi sajátosságoktól mentes szabály és lexika együttest valóban nem nehéz megtanulni, azonban két, eltérő anyanyelvű kommunikációs partner a maga számára természetes egyediségeket használja ebben a hiányos kommunikációs rendszerben – ezzel azonban megnehezíti a megértést. Tegyük hozzá – egy bizonyos szintig! Itt azonban felmerül az eszperantó irodalmiság kérdése – a nyelv előbb említett egyedi jellemzőit az időtálló alkotások terjesztik el – vagyis az eszperantó írók tkp. mind „nyelvújítók”, pontosabban „nyelvalkotók”, mivel ők vinnének „életet” egy mesterséges nyelvbe – csakhogy: ez az élet az eszperantó nyelv (nem „denaska”) használóiban már megvan, az anyanyelvük révén. Éppen ezért pl. egy adott anyanyelvű szerző eszperantó nyelven írt szépirodalmi alkotását, amit egy nem azonos anyanyelvű eszperantista olvas, alapjában véve egy jól ismert szavakból és szabályokkal felépített szöveget próbál értelmezni, ami azonban számára idegen kifejezésekkel van tele – a hatás ahhoz lehet hasonlatos, amikor valaki egy anyanyelvén írt, nem a saját szakterületéről származó szakkönyvet olvas, amely azonban eleve feltételezi, hogy az olvasója jártas az adott szakterületen. Mindez elég erőteljesen jelentkezik a „színvonalas eszperantó irodalomban”, az eszperantó költészetben pedig még ennél is fokozottabb mértékben – mivel a költészet egyértelműen olyan használata a nyelvnek, amely az adott nyelv minden nyilvánvaló formái (hangzás, dallam, homofónia, stb.) és kulturálisan kódolt, belső (szóösszetételek eredete, szinonimák hatáskülönbségei, szavak mélyebben beágyazott jelentése, stb.) jelentésvilágát is felhasználja… vagyis pl. egy magyar nyelven író költő alapvetően magyar anyanyelvűeknek ír, míg egy angol anyanyelvű pedig angoloknak. Az eszperantó esetében azonban egy adott anyanyelvű költő a maga anyanyelve forma és gondolatvilágát dekódolja eszperantóra – ami egy az övétől eltérő anyanyelvű esetében teljesen más lehet…

FLIFLET tehát rosszul értelmezi az eszperantó „szabályozottságát” és ebből fakadó esetleges merevségét. A probléma éppen ott van, hogy túl univerzális, nincs meg benne a nemzeti nyelvekre jellemző finom és évszázadok alatt kialakult jelentésrendszer – emiatt mindenki a magáét teszi bele. Így azonban csak azonos anyanyelvűek között nem jelent ez akadályt – de kérdem én: miért akarna bárki azért megtanulni egy nyelvet, hogy azon a vele azonos anyanyelvűek számára alkosson élvezhető műveket. Mindez a redundancia túlhajtása lenne – igaz, a kultúrában előfordulnak efféle vadhajtások.

Amikor tehát FLIFLET azt írja, hogy „ha egy nyelv élni akar, akkor változnia kell”, akkor erre azt mondhatjuk csak, hogy az eszperantó esetében a változás nemcsak hogy adott, hanem egyszerűen a változékonyság az alapjellemzője. Amikor pedig a gondolatait azzal zárja le, hogy „Szabadon változva azonban már nem tud univerzális szerepet betölteni”, akkor azonnal felmerül a kérdés, hogyan értelmezhető az az eszperantista elképzelés, hogy az anyanyelve mellett mindenki csak az eszperantót tanulja meg „hídnyelvként”? Ha ugyanis a nyelvek adott egyediségeként meglévő kifejezéseket, kollokációk, jellemző vonzatrendszer és metaforikus rendszer adatszerű, tehát lexikális tömegét nézzük, akkor az anyanyelv mellett a „semleges hídnyelv” használatakor azzal találnánk szemben magunkat, hogy az eltérő népcsoportok beszélőinek a közösen ugyan ismert egyszerű nyelvtani szabályokkal és lexikával közölhetünk dolgokat, de ha kifinomultabban akarunk közölni valamit, akkor tudatában kell lennünk, hogy az adott kifejezés, amit használni akarunk, nem tartozik-e az anyanyelvünk olyan egyedi sajátosságai körébe, amit a másik, nem a miénkkel azonos anyanyelvű esetleg ne értene meg (nem formájában, hanem értelmében – mivel ugyan ugyanarról a valóságról beszélünk és gondolkodunk, de esetleg a két anyanyelv kulturális hagyománya nem azonos oldalról közelíti azt meg!); továbbá anyanyelvenként kellene megtanulni az arra jellemző kollokációkat, kifejezéseket, stb.. Vagyis az univerzális eszköz nemhogy leegyszerűsítené a kommunikálók dolgát, hanem ráömleszti a különböző nyelvi hagyományok ismeretének hatalmas áradatát, amit egyszerűen képtelenség lenne elsajátítani. Egy bizonyos szintnél magasabb színvonalú eszperantó nyelvhasználatot ezek miatt nem érdemes feltételezni – és ez a színvonal már a puszta szóösszetételek szintjén is elkezdődik – lexikális szempontból; továbbá nyelvtani szempontból, mégpedig ott, ahol az igényes és a valóságot időben-térben kiterjedten tagoló és kezelő nyelvhasználatra jellemző formák (pl. függő beszéd, feltételes módok, egyeztetések, stb..) megjelennek.

Az eszperantó nyelvhasználatot, mint bázist felhasználó mozgalom emiatt fejlődhet csupán szervezetileg, kulturálisan azonban nem: egyre szélesebb körben ugyan reklámozhatják; jelezhetik és ígérhetik, hogy kielégíthet bizonyos igényeket… de egy bizonyos szinten túl már inkább gátjává válik annak, ami miatt kezdetben valaki csatlakozott a mozgalomhoz, akár aktív (nyelvhasználó vagy támogató) tagként, akár csak külső „lelkesítőként”.

***

Folyt. köv.

***

Kiegészítések, jegyzetek, magyarázatok:

(1)

Lingvicizmus

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lingvicizmus

(2)

„Eszperantó vagy kínai”,… vagy inkább a józan ész?

2007.05.23. 23:39 :: Brain Storming

„… így vezet a nyelvi köntösbe bújtatott frusztráció nemzetközi konfliktusokban REMÉNYKEDŐ érzelmekhez!” Reagálás az „Eszperantó vagy kínai” c cikkre.

(3)

EU-szperantó??? – Latin vs. Eszperantó, avagy: mi fán terem a propedeutika? (bev.)

Brain Storming - 2007.05.13 00:21

A latin és az eszperantó kapcsolata a propedeutikai érték hangsúlyozásában. A latinnal kapcsolatban már megcáfolták (Thorndike & Woodworth, 1901), az eszperantónál most kezdik bizonygatni(E. Symoens)

(4)

Nyelvi biciklizés 3, 2, és 1 keréken! – Az eszperantó propedeutikáról: 6 évesek szintjén.

Brain Storming - 2007.05.16 22:52

Avagy - Egy gyenge lábakon álló kritikai analógia, egy hasonlóan gyenge lábakon álló elképzeléshez!

(5)

Viták - vélemények

Az eszperantó hármas haszna

http://www.epa.oszk.hu/00700/00775/00027/219-221.html

***

Irodalom:

Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.

BS: … Minden bizonnyal a hihetetlenül gazdag és széleskörű nyelvismerete miatt nem mutat különösebb érdeklődést az eszperantó iránt.

***

Képes Géza, Budapest:

(25 nyelv – az alaposabban ismertek: latin, görög, német, francia, finn, észt, osztják, vogul, orosz, angol, mongol…)

„Kell a latin! Hogy kommunikációs célokat nem szolgál? Elég baj, hogy így van! Tudnunk kellene latinul beszélni.

Az eszperantó nem vonz, nem igyekszem elsajátítani.”

Igen szűkre szabott, de azért sokatmondó vélemény Képes Géza megnyilvánulása.

A latinhoz való viszonya még a gyerekkorának élményéből táplálkozhat, mint írja: „… Tízéves voltam, amikor a helybeli református lelkész kardoskodására a továbbtanulásom elhatároztatott. Négy hét alatt négy év latin anyagából kellett felkészülnöm.* Kitűnőre vizsgáztam. Az iskolában is, mint érdekes kalandot fogtam fel a tanulását; latin párbeszédeket folytattam önmagammal. Tanáromat. …”

Jól tudjuk, hogy négy hét alatt nem lehet négy év nyelvi tananyagát elsajátítani, főleg nem kitűnő minősítéssel! Hacsak… ennyire alacsony szintű a követelmény a számonkéréskor, vagy mindegy, hogy az illető mit produkál, és eleve kitűnőre „ítéltetik”. Ha jobban belegondolunk – ennek a református lelkésznek lehet, hogy a lélekhez volt érzéke, de az észhez nem feltétlenül, mert csak egy pedagógiai érzékkel nemigen megáldott oktató állíthat fel ilyen igen eszetlen követelményt. Vagy… mégis egy nyelvzsenivel van dolgunk, ami Képes Géza esetében nem lehetetlen: aki elmondhatja magáról, hogy „Én 25 nyelvből szereztem ismereteket életemben…”, és ebből az élettörténete elmondásakor 11 nyelv különösen nagy hangsúlyt kap, arról megállapíthatjuk, hogy igen nagy tehetséggel van megáldva a nyelvtanulást illetően.

A latinnal kapcsolatos lelkes attitűdje minden bizonnyal a fent említett esetből származhat: egy ilyen intellektuális élmény kétségtelenül igen mély nyomokat hagy egy hozzá hasonló szociális hátterű gyermekben, mint írja is „Falusi kovács fia voltam, igen-igen távol az idegen nyelvek birodalmától. Amikor a járásbíró fiát a nevelőnőjével németül hallottam társalogni, azt hittem, hogy valamilyen számomra ismeretlen játékot játszanak.”

Minden bizonnyal a hihetetlenül gazdag és széleskörű nyelvismerete miatt nem mutat különösebb érdeklődést az eszperantó iránt. Visszautalnék itt egyik korábbi cikkemre:

Nyelvi biciklizés 3, 2, és 1 keréken! – Az eszperantó propedeutikáról: 6 évesek szintjén. (2007.05.16) - Avagy - Egy gyenge lábakon álló kritikai analógia, egy hasonlóan gyenge lábakon álló elképzeléshez!(1) … melyben bemutatom, hogy egy egyszerű hasonlattal lehet demonstrálni, hogy az eszperantóra épített propedeutikai elképzelés mennyire sántít! Képes Géza remekül demonstrálja ezt: olymértékben tud már nyelvileg „egykerekezni”, hogy az eszperantó nyújtotta segédkerék bevetése semmiféle vonzerőt és érdeklődést sem vált ki belőle, … pedig valószínűleg „a kisujjából kirázta volna.”!

***

Angelo Possimiers, Strasbourg:

(Nyelvei /„amiket „felvállalt”/, 7 nyelv): francia, holland, angol, német, olasz, spanyol, flamand, (némi latin)

„Kell a latin, mert nagyon megkönnyíti minden újlatin nyelv tanulását. Még románban is elboldogulok a segítségével, éppen addig a határig, ameddig a latin eredetű szókincse megengedi.”

Előzetesen Possimiers-ről tudni kell, hogy az Európa Parlament 300 fős szimultán tolmácsgárdájának tagja /ami 220 nőből és 80 férfiből állt, legalábbis akkor, amikor Lomb Kató a forrásként használt könyvet írta/, és maguk a tolmácsok szerint az akkor 40 körüli francia nemzetiségű úriembert ajánlották a szerzőnek. Az anyanyelvére tolmácsol minimum 5 nyelvből – vagyis vehetjük úgy, hogy ő igen hangsúlyozottan gyakorlati szempontból használja és ismeri a nyelveket.

Possimiers véleménye is eléggé kurta, és a korábbi vélemények ismeretében látszólag nem mond újat abból a szempontból, amit általában a latint ismerő nyelvtudók mondanak, vagyis hogy a latin ismeretére az újlatin nyelvek megtanulásának elősegítése miatt lehet szükség. (Aki eddig nyomon követte a tanulmánysorozatot, az egyetérthet velem abban, hogy ezt már „szakmai körökben” is sablonos, semmitmondó, inkább félrevezető, és pusztán hagyományon alapuló megállapításnak tekinthetjük!) Azonban még ő maga is megemlíti, hogy „Még románban is elboldogulok a segítségével, éppen addig a határig, ameddig a latin eredetű szókincse megengedi.” – vagyis csupán a latin lexikális örökségére utal, nem a latin nyelvtan ismeretére, vagy a szóösszetételeire vagy adott, a latinra jellemző eseteire, vonzatrendszerére, egyeztetéseire… csak szavakra!

Miért fontos ezt kiemelni? Azért, mert Possimiers tolmács és nála egyértelműen a szókincs hatékony kezelése a legfontosabb (amit meg is említi ezt abban a fejezetben, ahol Lomb Kató 8.,  „Mire jó a poliglottság?” kérdésére kellett válaszolni /Megjegyzem, sajnálatomra ezen kívül csak az itt taglalt kérdésre nyilatkozott meg./: „… Választott főnyelvünkkel annyit kell foglalkoznunk, hogy az minden szabd időnket felemészti. És még így sem tud lépést tartani a szókincs gyarapodásával! Megtanulni az új kifejezéseket, jól és jókor használni őket, egyetlen nyelvben is elég feladat. …”) – ellenben nem nyelvtanár és nem nyelvész, mert akkor a (latin) szókincsismeretet nem hozta volna össze (a most taglalt válaszában!) magával a (latin) nyelv tudásával, tanulásával. Vagyis a nyelvet a praktikum és hatékony eszközként való használat oldaláról közelíti meg (akárcsak a másik magyar, kortárs nyelvzseni, id. Dabi István, akivel a …

Id. Dabi Istvánról, avagy: 2-nyelvűen (angol-magyar) egy 105-nyelvű emberről! – 2007.09.03 – Dabi Istvánról méltatlanul keveset tud a magyar közvélemény, olyannyira, hogy a most közölt írás is egy angol nyelvű netlexikon szócikkének fordítása! … cikkemben részletesen foglalkoztam.(3)), és ebből a szempontból a SZÓKINCS ismerete elsődlegesen fontos!

Mégis – a szókincsismeretet egy nyelv tudásával, esetleg a szókincstanulást a nyelvtanulással „összemosni” (ami Possimiers fogalmazásából kiolvasható) nem túl szerencsés.

Azonban vezessük most tovább ezt a gondolatot az eszperantóra! Korábban már volt szó arról, hogy maga az eszperantó nem más, mint egy halom lexika és egy maroknyi (nyelvtani és szóképzési) szabály – tkp nincsenek benne kollokációk, metaforikus kifejezések, nyelvre jellemző kifejezések (kivéve talán „krokodili”, a „kabei”, és a „volapukajxo” szavakat – amik azonban az eszperantó nyelvhasználók közötti megegyezést jelzik: „az eszperantó közösségben nem eszperantóul beszélőkel szembeni elítélő minősítést”, „az eszperantó közösségből való kilépést/ eltűnést” és „a versenytársakkal /a többi nyelvtervezettel és természetesen elsősorban az egykori riválissal, a volapükkel kapcsolatban/ való erőteljes lekezelő véleményt”(2)) … vagyis az eszperantó nyelvhasználat tkp nem más, mint az eszperantó szókincs használata (hiszen az eszperantó egyik sokat hangoztatott és dicsért alapjellemzője, hogy alig van nyelvtani előírás benne, sőt: a szóképzési ismeretek szinte messze túlszárnyalják a nyelvtanikat!), ebből következően az eszperantó tanulása tkp. nem más, mint az eszperantó szókincs tanulása, és a szóképzési módok gyakorlása.

Az eszperantistákat (és a nyelvet nem tudó, megtanulni nem akaró támogatókat is) persze elbűvöli ez a hatékony kommunikációt megalapozó sajátosság – csak éppen azt felejtik el, hogy a szókincs alkalmazását az erősen leszűkített nyelvtani bázison csak az anyanyelvi analizáló és szintetizáló, kommunikatív kompetenciájuk alapján tudják értelmezni – ami persze sokkal jobban megy azoknak, akik már átverekedték magukat egy nyelv megtanulásán, vagy legalábbis  próbálkoztak vele … Tudvalevő, hogy számos eszperantista a többi nyelvvel kapcsolatos sikertelenség és kudarc miatt fordul a megtépázott önérzete helyreállítása céljából az eszperantó felé. Azután pedig, hogy „megtanulták”, általában nagy hévvel fognak a többi nemzeti, etnikus nyelv kritizálásába; továbbá nagy hévvel tanulnak meg félig-meddig nemzeti nyelveket, amiket szintén az eszperantó kapcsolatos módszerrel használnak (vagyis szókincs alapon!) … mindezt természetesen abból a hitből fakadóan, hogy az eszperantó propedeutikai hatása segíti őket a többi nyelv megtanulásában.

Mindezzel semmi baj sem lenne azonban, ha leszűrnék belőle a megfelelő tanulságot, miszerint: egy nyelv gyorsan elsajátítható, és hatékony kommunikációra való formára hozásához mindösszesen annyi kell, ami az eszperantót is jellemzi:

1. egyszerűsített nyelvtan;

2. egyszerűsített alaktan;

3. bőséges szókincs gyarapítási lehetőségek.

… És éppen ez az, amiről a PLC = Proto-Language Conception, vagyis a Protonyelv Koncepció szól.(4)

Az eszperantó abból a szempontból igen fontos tanulságot képvisel, hogy mi kell a hatékony kommunikációhoz – semmi sem mond ellent annak, hogy „nagy nyelveket” ne lehetne hasonlóan egyszerű formára hozni. Természetesen mindezeken az alapokon már voltak szervezett és igen magas szinten megalkotott munkák – például a B.A.S.I.C. English, és kifejlődtek ilyenek természetes úton is, amikor a gazdasági kapcsolattartás folyamán kialakult pidgin nyelvek kreol nyelvekké alakultak – egyszerű családi hagyományozódásként. Bizonyos szempontból akár az eszperantóul beszélő „denaska” (=születésétől kezdve eszperantót is tanuló) gyerekeket is lehet egy kreol (jelen esetben újlatin nyelvekből összerakott) nyelv beszélőinek tekinteni.

***

Folyt. köv.

***

Megjegyzések, kiegészítése, források:

(1)

Eszperantó/Esperanto rovat a BS-Studio Virtus –on:

Nyelvi biciklizés 3, 2, és 1 keréken! – Az eszperantó propedeutikáról: 6 évesek szintjén.

Brain Storming - 2007.05.16 22:52

Avagy - Egy gyenge lábakon álló kritikai analógia, egy hasonlóan gyenge lábakon álló elképzeléshez!

(2)

http://www.komal.hu/forum/forum.cgi?a=to&tid=66&st=25&dr=0&sp=14

„ … Az eszperantót világszerte kb. 1000-1500 ember beszéli második anyanyelvként, többek között én is. Persze nem hasonlítható össze a magyartudásommal. Érdekes kérdés, hogy a nyelv szépségéhez mennyire tartozik hozzá a mögötte lévő kultúra, szerintem nem nagyon. Egyébként az eszperantónak is vannak saját, más nyelvben nem létező szavai. Pl.: krokodili ("krokodilkodni") = eszperantó társaságban saját anyanyelven beszélni, kajmani ("kajmánkodni") = eszperanista társaságban más anyanyelvén (pl. angolul) beszélni, kabei = elhagyni az eszperantó mozgalmat …”

(3)

Id. Dabi Istvánról, avagy: 2-nyelvűen (angol-magyar) egy 105-nyelvű emberről!

Brain Storming - 2007.09.03 23:54

Dabi Istvánról méltatlanul keveset tud a magyar közvélemény, olyannyira, hogy a most közölt írás is egy angol nyelvű netlexikon szócikkének fordítása!

(4)

LOMB KATÓRÓL JUT ESZEMBE … XII / I. Bevezetés

Brain Storming - 2006.09.

Elemző és kritikai jegyzet „LOMB KATÓ: NYELVEKRŐL JUT ESZEMBE …” című könyve alapján, a GPSV nyelvoktatási szemlélet, és a PLC (Protonyelv Koncepció) szemszögéből

Protonyelv Koncepció (PLC)

Protonyelv: olyan nyelv, amely egy természetes nyelvből „készül” a formalizmusának olyan mértékű leegyszerűsítésével, amely még az érthetőségét nem zavarja különösebben. Legfontosabb elemei: a személyragozás átalakítása névmás+igévé, rendhagyó igealakok helyett szabályos ragozás, többes szám egyféle raggal, létige használatának mellőzése, igeidők helyett időhatározók használata, nemek „egyneműsítése” (pl. németben csak hímnem, vagy semleges nem használata), stb.

Protonyelv Koncepció: A világ soknyelvűségét nem egy természetes nyelv világnyelvi rangra emelésével, és nem is egy mesterséges nyelvvel lehet megoldani – hanem a kettő ötvözésével, méghozzá egy vagy több, természetes nyelv protonyelvvé egyszerűsítésével, mely a kommunikációképességet igen hamar megadja, alacsonyabb szinten megteremtve a nyelvi téren kevésbé előrehaladottak versenyképességét.

Olvasható még a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

http://www.mek.oszk.hu/04900/04989/index.phtml

***

d’Abadie:„Orvos, biológus, …  tanulmányait megkönnyíti a latin ismerete, de az átlagember nélkülözni tudja. … Most az eszperantót akarják világnyelvvé fejleszteni, pedig az sohasem volt „élő” nyelv.”

Kép forrása:

 *****************

Juan Alvaro Sagnes d’Abadie, London:

(7 nyelv: angol, olasz, (európai és brazil (a)) portugál, spanyol, német, francia)

d’Abadie:

„Orvos, biológus, teológus tanulmányait megkönnyíti a latin ismerete, de az átlagember nélkülözni tudja.(1) A közlés univerzális szerepét azóta nem tölti be, amióta háttértelen, „holt” nyelvvé vált. Most az eszperantót akarják világnyelvvé fejleszteni(2), pedig az sohasem volt „élő” nyelv.”

(1)

d’Abadie első mondatához kapcsolódik Lomb Kató, aki kijelentette a „… nyelvekről jut eszembe…” című könyvében (amihez kimerítő elemző kritikát írtam „Lomb Katóról jut eszembe...”(b) címmel), hogy „egy oroszlán bátorságával merem kijelenteni, hogy ellene vagyok a latin általános oktatásának. Tanulja ám mindenki, aki nyelvészi, történészi, levéltárosi, könyvtárosi, népművelői stb. pályára készül! De a többinél nem látom be a pallos súlyosságával lezuhanó érvek igazát….” Ezután sorra is vesz 4 érvet, amit a latin mellet szólónak véltek, és meg is cáfolja őket.

Nézzük itt a 4. érvet, ami d’Abadie véleményét is alátámassza:

„4. számú érv /t.i. a latinoktatás mellett/: Kell a latinoktatás, mert az orvosi és jogi pálya tele van latin szavakkal. Ellenérv: Ahhoz, hogy a leendő orvos a „morbus” vagy „terminális” szavakat megértse, hogy az ügyvéd a „fundus instructus” vagy „matrimonium” kifejezéseket használni tudja, igazán nincs szükség a rendkívül bonyolult latin alak- és mondattan bemagolására! A nyelvész(kedő) elme örömmel kérődzik a célhatározói mellékmondatok ötféle lehetőségén a latinban. Azt azonban alig hiszem, hogy a leendő orvosnak vagy ügyvédnek okvetlenül szüksége van a gerundium és gerundivum, vagy supinum accusativusa és ablativusa közötti különbség pontos ismeretére!...” Úgy gondolom, hogy nem kell tovább idéznünk a nemrégiben elhunyt nyelvzseninket.

Annyit hozzátehetünk, hogy a latin és a klasszikus görög nyelv ma, és már elég régóta, csak lexikális szinten van jelen a legtöbb nyelvben, vagyis minden nyelv tartalmaz latin elemeket, és a tudomány is rendszeresen latin és görög szótövekhez nyúl, ha új fogalmakat kell alkotnia – de ebben már a latin és görög nyelvtannak semmiféle szerepe sincs.

d’Abadie szerint „az átlagember nélkülözni tudja” – persze, mivel a nem használható nyelvismeretre sincsen szüksége!

(2)

d’Abadie azonban téved, mivel az eszperantót az eszperantisták nem akarják „világnyelvvé fejleszteni” – ha így lenne / lett volna, akkor már az IDO variációt támogatnák… és támogatták volna, amikor erről dönteniük kellett. Az eszperantisták talán „legmerészebb fejlesztése” eleddig az volt, hogy mellékjeles karaktereket a számítógépes szövegszerkesztésben, így az interneten is a mellékjel nélküli alapkarakterrel és –x, vagy –h hozzáfűzésével helyettesítették.

A fejlődésnek éppen a FUNDAMENTO az egyik legnagyobb gátja – amit az eszperantisták szentírásként kezelnek, részben persze éppen Zamenhof rendelkezése alapján, részben a már a kezdetekben mereven induló eszperantista közösség alapstruktúrája miatt, amiről Nagy E. József így ír:

„… az eszperantó sikerét nem lehet pusztán csak nyelvi indokokkal megmagyarázni. Talán ugyanolyan fontos szerepet játszott az is, hogy Zamenhof, megértve a nyelv társadalmi jellegét, nem dolgozta ki aprólékos részletességgel a nyelvet. Lemondva szerzői jogairól, jobban mondva az eszperantista közösségre ruházva azokat, a mindennapi használatra bízta a nyelv fejlesztését. De hogy e fejlődés közben a nyelv megőrizhesse egységét, a boulogne-sur-mer-i első Eszperantó Világkongresszus 1905-ben elfogadta a Fundamento-t - az eszperantó megváltoztathatatlan alapját, amely Zamenhof 16 szabályból álló nyelvtanát és közel 2000 szótövet tartalmaz. Semmilyen fejlődés sem helyezhet hatályon kívül egy Fundamento-ba foglalt szabályt, nem változtathat meg egy szót sem.”(c)

Magának a FUNDAMENTO-nak számos hibáját, hiányosságát, félreértését taglalja részletesen Justin B Rye, a „Learn not to speak Esperanto” című terjedelmes honlapján:

http://www.xibalba.demon.co.uk/jbr/ranto/y.html

Továbbá (3) d’Abadie abban is téved, hogy az eszperantóra azt mondja, hogy „sohasem volt „élő” nyelv”, mivel az eszperantóra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nem élő nyelv, mivel egy szétszórtan élő „pszeudo-kulturális” közösség nyelve – így természetesen ÉLŐ nyelv. Ettől lesz egy nyelv ÉLŐ, nem pedig attól, hogy egy hivatal élő nyelvnek nyilvánítja!(d)

Az eszperantó azonban alapjában véve nem más, „alapanyagában” nem több, mint egy nagy halom lexika és egy kismaroknyi szabály. A „gyors megtanulhatóságot” tkp. csak az jelenti, hogy a valóban egy képeslapnyi szabály mellé minél több szót megtanulunk – vagyis az „eszperantó tanulás” alapjában véve nem más, mint szótanulás! Azonban – mi következik ebből? Az, hogy adott nyelv eszperantóul tanuló nyelvtanulója az anyanyelve kifejezéseit, szószerkezeteit, stb. viszi át a leegyszerűsített mondattanú formára. Ennek azonban igen komoly következményei lehetnek.

Íme egy könnyen megérthető példa:

Nézzük az igeidő egyeztetés módjait. A magyarban általában nincs, az angolban igen. Az eszperantóban nem írnak róla.

Amikor a magyar azt mondja: „Tudtam, hogy ott van.”, akkor a „van” természetesen egy múltbéli időpontra vonatkozik, a magyar mégis jelennel fejezi ki. Ebben az esetben az angol azonban így fogalmaz: „I knew he WAS there.”, vagyis = „Tudtam, hogy ott volt.”, vagyis a fogalmazás szintjén az angol a jelenből visszatekintve fogalmaz, míg a magyar mintegy a múltba visszamenve. Azt látjuk itt, hogy ugyanannak a jelentésnek két, egymástól merőben eltérő szemlélete van… az eszperantó azonban nem ad választ arra, hogy hogyan fogalmazzunk ilyen esetben: ez a rész hiányzik az eszperantó nyelvtanból, holott, ha a magyar eszperantista egy angol eszperantistának fogalmaz ezzel a szerkezettel egy mondatot, akkor a másik tökéletesen félre fogja érteni – holott nem tett mást, mint az anyanyelve nyelvtanai struktúráját vitte át az eszperantóra.

… de erről a későbbiekben bővebben fogok még írni!

***

Folyt. köv.

Jegyzetek:

(a)

Európai és brazil portugál nyelv

Jómagam sem tudtam arról, hogy mekkora különbség van a két nyelvváltozat között, amíg el nem kezdtem felsőfokú angol nyelvvizsgára felkészíteni egy tehetséges nyelvtanulót, aki portugál szakra jár az egyetemen. Ő maga elmesélte, hogy amikor idehaza a 2 hónapos brazíliai útja után nyelvvizsgázni ment, akkor a vizsgáztatók megszólták, szóvá tették, hogy nem a sztenderd portugált beszéli, és ugyanígy akadtak problémái brazil portugálságával az egyetemen is.

A wikipédia ezt írja róla:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Portug%C3%A1l_nyelv

„A portugál nyelv (português, língua portuguesa) az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán az újlatin nyelvek nyugati, azon belül ibériai csoportjába tartozik. A spanyol után a második legnagyobb számban használt újlatin nyelv. A beszélők száma szerinti csoportosítás alapján az 5-7. közötti helyet foglalja el a világ nyelvei közül. Több mint 210 millió anyanyelvi beszélővel a portugál egy azon kevés nyelvek közül, amelyet egymástól ennyire távol eső országokban beszélnek. A nyelv legnagyobb bázisa Brazília, 184 milliós lélekszámával 51%-át teszi ki Dél-Amerika lakosságának, továbbá Afrikában 17 millió, Portugáliában az anyaországban 11 millió, egyéb országokban 6 millió anyanyelvi beszélővel rendelkezik.

A portugál két fő nyelvjárási csoportra osztható fel, az európaira és a brazíliaira. Ezeken kívül létezik még afrikai és ázsiai nyelvváltozat is, de ezek mind közel állnak az európai változathoz. A nyelvjárások közti különbségek főként a kiejtésben és a szókincsben nyilvánulnak meg, de kisebb mértékben szintaxisra is kihatással vannak.”

***

(b)

Sipka János István: Lomb Katóról jut eszembe...

Elemző és kritikai jegyzet Lomb Kató: nyelvekről jut eszembe... című könyve alapján, a GPSV nyelvoktatási szemlélet és a PLC (Protonyelv Koncepció) szemszögéből

http://mek.oszk.hu/04900/04989

 ***

(c)

Eszperantó írók művei

Szerkesztette és fordította: Nagy E. József

http://mek.oszk.hu/00200/00272/00272.htm

 ***

(d)

http://www.eszperanto.hu/viva-5.htm

Az MTA teljes levele:

MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA - NYELVTUDOMÁNYI INTÉZET

1068 Budapest, Benczúr u. 33.

Postacím: 1399 Budapest, Pf.: 701/518

Tel.: 321-4830; Fax.: 322-9297

Email: linginst@nytud.hu

Székely Csaba úr részére

Baja, Kölcsey u. 72. II. em. 7, 6500

Tisztelt Székely Úr!

2004. január 24-én kelt levelére tájékoztatom a következőkről.

Az MTA Nyelvtudományi Intézetének vezető munkatársainak egybehangzó véleménye az, hogy az eszperantó az élő idegen nyelv kategóriájába tartozik. Ezen túlmenően az eszperantó nyelv jelenlegi állapotát és történetét is figyelembevevő pontosabb leírás és besorolás szerint az eszperantó a.) nagymértékben normalizált, b.) erősen szocializálódott, c.) nem etnikus élő nyelv, amely egy másodlagos nyelvi közösségben minden lehetséges nyelvi funkciót betölt és ugyanakkor közvetítő nyelvként is működik.

A fentiek intézetünk tudományos álláspontját tükrözik. Mint kutatóintézet, hatósági jogkörrel természetesen nem rendelkezünk, ezért a képesítési követelményeket illető következtetések levonása az Oktatási Minisztérium és a Nyelvvizsgát Akkreditáló Testület feladata.

Mindezekről 2004. január 6-án kelt levelünkben tájékoztattuk Szövényi Zsolt főosztályvezető urat.

Budapest, 2004. január 29.

Üdvözlettel:

Bánréti Zoltán

igazgatóhelyettes

***

Irodalom:

Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.

Kép forrása: http://www.lingolex.com/phonet.gif

 *******************

OTTO BACK, Bécs:

(10 nyelv: német, francia, spanyol, orosz, cseh, olasz, holland, német, magyar, eszperantó)

„A latin oktatásának két előnyét szokták emlegetni. Egyrészt a gondolkodás iskolájának (Denkschule) tartják, másrészt azért javallják, mert az anyanyelvi szókincset gyarapítja. Ha el is ismerem mindkét érdemét, mégis úgy érzem, túl nagy megterhelést jelent a memória számára. Számtalan szabály – és legalább annyi kivétel! Igaz, hogy – mondjuk – az ablativus absolutus (= „határozói mellékmondat szerepét betöltő igeneves szerkezet” – a cikkszerző kiegészítése) fogalmának megismerésével új út nyílik a gondolkodás birodalmába, de ezt az ismeretet a többi nyelvben már nem tudjuk értékesíteni.

Ami az eszperantót illeti, örömmel látnám minél szélesebb körbeni elterjedését. Irigylem magyar szomszédaimat, mert a kitűnő Szerdahelyi professzor vezetésével katedrája is van ennek a nyelvnek a budapesti egyetemen. Bécsben nincs – de a rangos Nationalbibliothekban külön eszperantórészleg működik. A nyelv nagy előnyének tartom, hogy szabad teret enged a szóképzésnek, szemben az ún. etnikus vagy nemzeti nyelvekkel, amelyekben az elfogultság – vagy szokatlanság – gátat vet a szóalkotásnak. Jövőjét illetően sajnos nem vagyok optimista.”

Előzetesen és röviden tehát BACK egyrészt felveti a latinnal kapcsolatos már jól ismert „gondolkodás iskolája” és „szókincsgyarapító lehetőség” vélekedéseket, amiket azonban egyáltalán nem erősít meg, sőt azzal, hogy a memória számára megterhelőnek tartja a sok szabályt és a még több kivételt, el is veti a fenti vélekedések igazságtartalmát; másrészt az eszperantó szóképzési lehetőségeit igen pozitívan méltatva nem jósol nagy jövőt ennek a nyelvnek.

A latin ma mint „holt nyelv”, vagyis „nem élő nyelv”-ként van számon tartva. Számos változáson ment keresztül, míg a ma ismert „holt” változatát elérte, vagyis hosszú „evolúció” eredménye az a „számtalan szabály és legalább annyi kivétel!”.

Előzetesen erre azt a megjegyzést lehet tenni, hogy mindezen bonyolultság ellenére a latin közvetítőnyelvvé tudott válni Európa-szerte. A latinnal kapcsolatban ez nagyon hasonlít a Kínai Birodalom mandarin nyelvéhez. Lásd részletesen a következő cikkem:

 „Eszperantó vagy kínai”,… vagy inkább a józan ész?

„… így vezet a nyelvi köntösbe bújtatott frusztráció nemzetközi konfliktusokban REMÉNYKEDŐ érzelmekhez!” Reagálás az „Eszperantó vagy kínai” c cikkre.

Amikor BACK megemlíti az „ablativus absolutus”-t, akkor ezzel aláhúzza – még ha nem is írja le konkrétan –, hogy a latin ismeretek elsősorban a latinban (mint nyelvben) való jártasságot fejlesztik, vagyis a latinnak hagyományosan tulajdonított transzferhatást kérdőjelezi meg. Ezzel kapcsolatban lásd a következő cikkemet:

EU-szperantó??? – Latin vs. Eszperantó, avagy: mi fán terem a propedeutika? (bev.)

A latin és az eszperantó kapcsolata a propedeutikai érték hangsúlyozásában. A latinnal kapcsolatban már megcáfolták (Thorndike & Woodworth, 1901), az eszperantónál most kezdik bizonygatni(E. Symoens)

Összességében tehát BACK nem nyilatkozik pozitívan a latin szükségességéről, és érdekes módon, egy nyelvtudományi intézet grafematikai (=a szavak hangzása és leírt formája közötti különbségét elemző tudomány) osztályának tiszteletbeli professzorának létére egyoldalú apróságot emel ki az eszperantó előnyeként – az eszperantó szóképzésről tudni kell, hogy esetenként eléggé önkényes, és a „fogalmi szóösszetételek” nem mindig egyértelműek és több formában is előfordulhatnak, pl. az eszperantóban a „komenco” = kezdet, de ezzel elvileg egyenértékű lenne a „malfino”is, vagyis „a vég ellentéte”,* vagyis ezzel csorbul az „egy szó = egy fogalom” elv ill. törekvés, amire az eszperantisták (akik természetesen általában nem a nyelvészeti téren járatosak közül kerülnek ki) annyira büszkék. Következő lépésként aztán ott van az általam igen sokszor felemlegetett nyelvre és nyelvi kultúrára jellemző metaforikus nyelvhasználat, a szóösszetételek, az állandósult szószerkezetek és kollokációk (=szavak olyan szemantikailag meghatározott kombinálhatósága, amely által a szavak különböző aktuális jelentései realizálódnak, pl. szorgalmas diák, szorgalmas méhecske, de nem ambiciózus méhecske), stb., ezek ugyanis mind kultúra függőek, ahol a logika sokszor másodlagos, mivel hagyomány-alapon működik, így kulturkorszakhoz köthetők, és így csak a jelentés formációt alkotó (adott jelentésformát anyanyelvűként ismerő) számára tűnnek logikusnak.

Egy gyors példa arra, mire gondolok itt:

A magyarban a „fizikai munkavégzés helyszíne” jelentésben a „műhely” szót (is) használjuk, a mű + hely összetételeként.

Erre az angolban általában a „workshop” szót használják, ami a work = munka, és a shop = bolt, üzlet szavak összetételét használják (valószínűleg abból a hagyományból eredően, hogy sok mesterember a munkahelyén árulta az általa előállított termékeket, vagyis a „telephelye” egyben volt a munkavégzés és annak eredményének értékesítő helye is).

Az olaszok általános esetben erre az „officina” szót használják, ami ebben a formában „hamis barát”-ként bukkan fel sok nyelvben, ahol ennek a „hivatal” vagy „iroda” a megfelelője.

A franciában a műhely-t általában „atelier”-nek fordítják (sajnos a szó etimológiáját nem ismerem).

A németek azt mondják Werkstatt, a Werk = munka, és a Statt = hely szavakból rakják össze, ami egyáltalán nem passzol, pl. a magyar „munkahely” német megfelelőjéhez, mivel annak a németben az Arbeitsplatz felel meg, ami szintén „munkahely”-et jelent!

Az eszperantóban a műhely kifejezésre ezt használják: metiejo, és laborejo.

A metiejo a METI–O = mesterség, kézművesség, szakma szótőből és az –EJ– = hely, helyiség jelentésű utóképzőből áll; továbbá a LABOR–I = dolgozik igetövéből és szintén a fenti –EJ– = hely, helyiség jelentésű utóképzőből áll.

A magyar műhely szavunknak tehát egyrészt egy bizonyos szakma, vagy szakmára jellemzően, a tevékenység végzésére alkalmasan kialakított helyet, helységet, továbbá azt a helyet jelenti, ahol valaki dolgozik.

Talán némiképp érzékelhető, hogy ez az egyszerű szó is problémát okozhat, ha valaki, aki nem ismeri az eszperantóban eleve megadott metiejo és laborejo szavakat – hiszen a szóképzési ismeretek általában messze megelőzik a szókincsgyarapítás kiterjedését –, az angolban könnyen LABORbutiko –nak vagy METIBUTIKO-nak fordítják, vagy a magyarok artifikejo-nak a mű + hely összetétel alapján.

A fenti műhely szóval való kis interlingvisztikai áttekintés még egy könnyebben kezelhető, és viszonylagosan egyértelmű fogalom megfogalmazása körül forgott, sok kultúrához kötötten kialakult fogalommal azonban sokkal bonyolultabb a helyzet! Erre egy későbbi írásomban még kimerítő részletességgel visszatérek!

***

Folyt.köv.

***

Irodalom:

Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.

* http://www.geocities.com/Qwertie256/misc/esperanto-problems.html

Dienes Gedeon, Budapest (12 nyelv): „Az eszperantóért a minimálisra csökkentett nyelvtana és a maximálisra fokozott szóképzési módozatai miatt lelkesedem. Csak az a kár, hogy nincs mire használnom.”

Kép forrása: http://kultura.hu/img/upload/200612/dump_136932.jpg

 ****************************

Taneda, Terutoyo, Tokió:

(20 nyelv – angol, német, holland, svéd, norvég, izlandi, finn, török, perzsa, arab, francia, olasz, spanyol, portugál, latin, kantoni és mandarin kínai, koreai, orosz, cseh)

„A latin kulturális jelentőségét érzem, gyakorlati fontosságát nem. Ezért a magam esetében úgy döntöttem, hogy csak az alapvető nyelvtanát sajátítom el… Azonkívűl – francia fordításban – elolvastam Julius Caesar De Bello Gallicóját (A gall háború) magyarul és Tacitus néhány művét.”

Taneda, 20-nyelvű tolmácsként, és a nyelvtudást, mint eszközt használó „szakmunkáként és munkaszervezőként”, aki konferenciaközpontot hozott létre, tolmácsok és fordítók munkáját szervezi non-stop szolgálatban… praktikusan gondolkodik: fontos a múlt ismerete, de nem feltétlenül szükséges a múlt gyakorlatának felelevenítése. Ennek tökéletesen megfelel a döntése: a nyelvre leginkább a nyelvtana és a kiejtése a jellemző. A lexikális elemek képezik a nyelvek közötti „cserebere” legfontosabb „árucikkét”, így a szókészlet a mai modern nyelvekben már egyáltalán nem „tiszták”, sőt, egyrészt mondhatjuk, hogy rég nem azok, de leginkább azt mondhatjuk, hogy soha nem is voltak azok – a nyelvek lexikai „újítása” csak akkor alkot tiszta elemeket, ha a priori módon képeznek szavakat, mint pl. Zamenhof tette a tabellaszavak esetében. (Ezekkel az eszperantó lexikális elemekkel részletesebben is foglalkozni fogok a későbbiekben!) Így, ha valaki a jelenlegi, vagy „fejlett” államok lexikájával vagy a korábbi gyarmatosítás, vagy egyéb kulturális jelenlét következtében valamely „nagy nyelv” hatása alá került (durva leegyszerűsítéssel most vegyük ezt a „latin betűs írásmódot használó nyelvek” halmazának) azoknak a lexikája több ponton egyezést vagy erős hasonlóságot, vagy legalábbis nyomon követhető etimológiai bázist jelent.

A lexika tehát nagyobbrészt eleve „közkincs” a sűrűn érintkező nyelvek esetében – természetesen, mivel pl. az újlatin nyelvek mind jól mutatják a nyelvtani felépítésükben a latin eredetet, így azoknak a működésmódja is szinte azonos, és ott is csak a felszínes megjelenés szintjén vannak eltérések – már-már csak lexikai eltérés szintjén.

Érdekes módon Taneda, aki a latinnál kiemeli a kulturális jelentőséget, de ezt nem kapcsolja a gyakorlati fontossághoz – nem nyilatkozik az eszperantóról… még a gyakorlati fontossággal kapcsolatban sem.

 *****************************************************************************

Dienes Gedeon, Budapest:

(12 nyelv – német, francia, magyar, spanyol, olasz, orosz, svéd, finn, norvég, dán, arab, japán)

„Nem vagyok híve a latin oktatásának. Az eredmény, amit a diákok nyolcévi tanulás után általában elértek, nem állt arányban a befektetett idővel és energiával.(1)”

Azt szokták mondani, hogy a latin grammatika élesíti az elmét. Ugyanezt persze a matematikával kapcsolatban is sokszor hangoztatják. Nos, az orosz nyelv legalább annyira élesíti.(2)

Az ún. újlatin nyelvek elsajátítását a latin megkönnyíti(3), de a bonyolult főnévragozásnak már ott sem vesszük hasznát. Az igeidők egyeztetését – az angol nyelvvizsgák mumusát – se könnyíti meg a latin consecutio temporum ismerete.(4) A helyes spanyol formák megtalálását igen… de érdemes ezért éveken át szerepeltetni a tantervekben?

Az eszperantóért a minimálisra csökkentett nyelvtana és a maximálisra fokozott szóképzési módozatai miatt lelkesedem. Csak az a kár, hogy nincs mire használnom.

(1)

Tegyük fel a kérdést: MIÉRT? Közelebb kerülünk a válaszhoz, ha úgy tesszük fel, hogy „MA miért nem éri meg latint tanulni?” Mikor érte meg a latintanulás a befektetett energiát? Természetesen akkor, amikor a latin hivatalos nyelv volt, vagyis a hétköznapi életben használatos volt. Vagyis, röviden: még a latin ÉLŐ NYELV korában volt értelme, biztos haszna a tanulásának.

Amikor még általánosan elterjedt és használatban lévő nyelv volt, addig igen hasznos volt az ismerete, és megérte a tanulásába befektetett energiát… persze akkor is csak ott, ahol használták. Mint ahogyan az egykori magyarországi erős orosz befolyás ellenére, az oroszt semmire sem használó diákok számára sem jelentett semmiféle hasznot az ismerete, az egykoron méltán a „világnyelv” címre pályázó orosz tanulása többnyire semmiféle eredménnyel nem járt – és ez így volt normális!

(2)

Ha az orosz legalább a latinnal egyenlőképpen élesíti az elmét, akkor lehet, hogy az orosz is csak annyira jó az elmeélesítésre, mint a latin – mivel a latinról ezt korábban már részletesen mások, és én magam is leírtam, így azt vonhatjuk le, hogy az orosz sem jó az általános értelmesség csiszolására, vagy legfeljebb csak ugyanannyira jó, mint a latin, vagy a matematika… ergo: nincs kitüntetett tantárgy!

(3)

Érdekes, hogy a latin ismeretét, mint az újlatin nyelvek tanulásához való segítséget szokták említeni, mivel sok nyelvtani eleme elszórtan jelenik meg az újlatin nyelvekben – egyikben több, másikban kevesebb, akárcsak a lexikális elemei. Vagyis – vannak közös pontok, de a nyelvek „modernizálódása” folyamán (amin itt nem fejlődésként, hanem az egyre szélesebb körben elterjedt, elsősorban nyomtatott formájú közvetítőanyagokon való megjelenését kell érteni – vagyis nem a nyelvek modernizálódtak, hanem a társadalom, amely azt használta) ezek egyrészt differenciálódtak, másrészt elhagytak elemeket és formákat, kialakítva ezzel az újlatin nyelvek sajátosságait. Aki a latinra alapozza tehát a többi újlatin nyelv megtanulásához való képességek növekedését, az ahhoz hasonlatos, aki egy olyan rendszert sajátíttat el valakivel, amely rendszernek vannak elemei a többi rendszerben, de van számos saját eleme, ami már egyikben sincs, tehát azt feleslegesen kell belőle megtanulnia.

(4)

Az eszperantistáknak a fentiek valahogy elkerüli a figyelmét – a meglehetősen szűkre szabott nyelvtani rendszer semmiféle segítséget nem ad sok újlatin nyelv szintaktikai rendszerének megértéséhez, pl. a latin perfectum (=befejezett) alakok újlatin nyelvekben való formáihoz, de említhetném az igeidő egyeztetéseket is, vagy az egyéb, már mondatannal és stilisztikával összefüggő, magasabb szintű és igényességű nyelvhasználatban előforduló szerkezeteket is. Ezen a téren az eszperantó messze alulteljesít azon, amit valaki bármely újlatin nyelv megtanulásával nyerhet – az, hogy a lexikája nemzetközi alapokon nyugszik „nem mentség”, éppen amiatt, mert ehhez is elegendő egy elterjedtebb újlatin nyelvet megtanulni (ezzel kapcsolatban hamarosan bemutatom majd az eszperantó lexika etimológiai és statisztikai elemzését is).

A következtetés tehát csakis az lehet, hogy az eszperantó kb annyira segíti ma az idegen nyelvek tanulását, mint a latin mai tanulása – míg azonban a latin hozzájárulhat a nyelvtan valamilyen általános szintű megéretéséhez (ami, hangsúlyozom, megint csak sokkalta egyszerűbb egy mai élő nyelvvel való foglakozás keretében) és a lexikális ismeretek fejlődéséhez, addig az eszperantó nem ad ennél többet, csak éppen egyszerűbb formában, de még emellett is túl sok egyedi sajátossága van, amit szintén feleslegesen kell a tanulónak megtanulnia. Ez ellene vall az eszperantisták azon törekvésének, hogy az eszperantó lehet a „dobbantó az idegen nyelvek tanulásához” – mint korábban idéztem a latin tanulási képességeket fejlesztő hatásával kapcsolatos írásomban, itt ugyanaz az eszperantóval kapcsolatban is elmondható: az eszperantó tanulás remekül fejleszti az eszperantó tudást, de az egyéb ismeretekkel kapcsolatos tanulási képességeket csak annyiban növeli, mint mindenféle, vagyis bármilyen tanulás, legyen az matematika, biológia, vagy éppen egy másik idegen nyelv.

Folyt. köv.

***

Irodalom:

(1) Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.

TARTALOM

1. A 9-nyelvű, Kada Lajos-ról még egyszer

2. Edward Symoens-ról és „Az eszperantó propedeutikai [előkészítői] értéké”-ről – először, de nem utoljára

3. Propedeutika a mesz-ben

4. Beszámoló a 91. Eszperantó Világkongresszusról

5. Szakirodalmi hivatkozások - A latin nyelvtanulásra ható pozitív transzferhatásáról

5.1. Idegen nyelv - Anyanyelv (A nyelvészet és a nyelvoktatás kölcsönhatása)
A nyelvtani tudatról és készségről c. fejezetben, 57.o.) Hegedűs József - Marx Károly Közgazdasági Egyetem nyelvi Intézet

5.2. Fodor István: Mire jó a nyelvtudomány? – Nyelv és élet. , Balassi Kiadó, Bp., 2001, (2. kiadás)

5.3. Thorndike & Woodworth, 1901: In Search of the Benefits of Learning Latin

5.4. Walter F. Kugemann: Megtanulok tanulni - Budapest, Gondolat Kiadó. 1976. (32-33.o.)

6. Nem kellene a latinon „lovagolni”! – avagy, Egy apró érdekesség a latin általános pozitív transzferhatásáról

7. Források

***

1.  A 9-nyelvű, Kada Lajos-ról még egyszer

Kada Lajos-ról /9 nyelv, Róma, Vatikán/ már megemlékeztem a sorozat 2. részében, de akkor még eléggé szűkszavúan, mivel az eszperantóról nem nyilatkozott, csak a latinról. Időközben azonban több szempont is felmerült azzal kapcsolatban, hogy az eszperantó propedeutikai értékének hangsúlyozása tkp a latinnal kapcsolatos, a XX. század elején már kísérletesen megcáfolt (Thorndike, Woodrow, 1901) korábbi elképzelések megismétlése. Ha úgy tetszik, az Eszperantó Mozgalom (továbbiakban az eszperantót ’ESP’ rövidítéssel fogom említeni) ennek a réges-régen megcáfolt transzfer-elképzelés tekintélyének az égisze alatt igyekszik az eszperantó hasonló értékét hangsúlyozni.

Kada Lajos természetesen „elfogultan” nyilatkozik a latinról, mivel a Vatikán, és a Katolikus Egyház hivatalos nyelveként, vagyis tkp a kereszténység nyelveként tekint a latinra.

Jelen cikkben teljes nyilatkozatát(1) idézem, melyet a „Van-e a latinnak jelene? Lesz-e az eszperantónak jövője?” kérdésre adott:

„Kell-e latin? Európa egész múltja – latin múlt!(a) Magyarországon például egészen a 19. század közepéig az országgyűlésen latinul beszéltek.(b) Az egyház, amikor a nemzeti nyelvek használatát engedélyezte, úgy vélte, hogy a latin megmarad a liturgia nyelvének(c). Ma sajnos már a fiatal papság sem tud jól latinul. Nagy kár, mert ez a klasszikus idióma kiválóan alkalmas arra, hogy megtanítson a logikus gondolkodásra(d). És kulcsot ad egy sereg nemzeti nyelv megtanulásához.(e)

   Persze a latin, mint minden más nagy múltú nyelv, formákban, változatokban igen gazdag. Nem vagyok például biztos benne, hogy aki, mondjuk, Szent Ágostont latinul olvasni tudja, az Horatius ódáit is megérti.”

(Megjegyzés: Azért is került ide éppen Kada Úr nyilatkozata, mert hiteles annak igazolására, hogy ez az elképzelés igenis élő dolog (volt sokáig); mert az eszperantóról egyáltalán nem nyilatkozott, és hozzávette még a „logikus gondolkodást” is.)

(a)    „Európa egész múltja – latin múlt!”

 Itt nem árt pontosítanunk: „latin alap-, vagy segéd-, vagy hivatalos-nyelvű”! Itt ismét azzal a feltételezéssel van dolgunk, hogy a nyelv határozza meg a kultúrát, holott ez logikusan inkább fordítva van: a kultúra határozza meg a nyelvet, de azt is elsősorban lexikális szinten, és nem szerkezeti/nyelvtani szinten!

   Kada Úr itt természetesen az Katolikus Egyház szemszögéből szemléli a latin helyzetét: mintegy hivatástudatból tekinti Európa (egész) múltját (tegyük hozzá – teljesen következetesen és jogosan) „latin múltnak”, mivel a latin a Római katolikus Egyház hivatalos nyelve, és számára Európa múltja egyben a „keresztény múlt”, így logikus a „keresztény” jelzőt itt inkább a „latinnal” helyettesíteni, hiszen ez volt a keresztény Európa közvetítő, hivatalos nyelve – éppen az Egyház miatt.

   Kada Úr logikája továbbá az Egyház igen merev konzervativizmusát is tükrözi: az egész nyilatkozatában benne van a sajnálkozás a latin, és egyben az Egyház térvesztése miatt; és persze az is, hogy ez tkp igen méltatlan állapot. A konzervativizmus ez esetben az Egyház egykor volt nemzetek felett álló uralmának nosztalgiás visszakívánása is egyben; az Egyház számára a latin visszahúzódása egyben a katolicizmus visszahúzódását is jelzi.

   Ezzel a logikával gondolkodva pl. az egykori technikákat és társadalmi viszonyokat is – amik időközben átalakultak, modernizálódtak – mind megtanulnunk és gyakorolnunk kellene, mert a jelenlegi állapot ezen alapul. A nyelv azonban elsősorban ún. /mélyen beágyazódó, ámde/„felszínes társadalmi struktúra”, emellett olyasmi, aminek struktúrája és színvonala egyénenként változhat (és az egyéneknél is, időben, hangulattól, tapasztalatoktól, stb. függően), és változó mintázatot alkot, és emiatt csak statisztikai alapon lehet adott nyelvről beszélni, pontosabban egy „leírt nyelvállapotról”.

(b) „Magyarországon például egészen a 19. század közepéig az országgyűlésen latinul beszéltek.”

- Bartha Csilla írja nagyszerű tanulmánykötetében(2): „Az oktatásban a latin nyelv a XI. századtól van jelen Magyarországon, (…)”, /továbbá lásd a „Magyar Nyelv” – „Nyelvtörténet”, és  „Nyelvtörténeti korszakok a magyarban” wikipédiás hivatkozásokat(3) és (4)/, vagyis a latin 8-9 évszázadon keresztül uralkodott többé-kevésbé hivatalos nyelvként Magyarországon. A nemzeti tudat azonban mindvégig, mindenféle nyelvű behatás ellenére életben tartotta a magyar nyelvet – de az is lehet, hogy csak annyira jelentéktelennek tartották, hogy nem fordítottak különösebb figyelmet és jelentőséget neki. Az, hogy az „országgyűlés nyelve volt”, valójában nem jelent sokat még ennyi idő távlatában sem – ellentétben az egykori Római Birodalom örököseként az újlatin nyelvű államokkal, ahol (többnyire) a latin utódnyelvei váltak uralkodó nemzeti és államnyelvvé.

A wikipédia írja: „Róma terjeszkedésével az ókorban és a középkorban az egész mediterrán térségben elterjedt, s a Római Birodalom hivatalos nyelve lett. Az egyes provinciákban elkülönült beszélt változataiból (vulgáris, azaz népi latin) alakultak ki a mai újlatin nyelvek(6): portugál, spanyol, katalán, francia, olasz és román. Ezeket szigorúan véve egyazon nyelv dialektusainak tekinthetnénk ma is, ha nem volna érzékeny politikai kérdés a nemzeti nyelv önállósága minden egyes újlatint beszélő országban (Románia, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Portugália, a franciául beszélő volt gyarmatok, a spanyolul beszélő dél-amerikai és közép-amerikai országok és a portugált beszélő Brazília lakossága). Az újlatin nyelveket ma mintegy 850 millió anyanyelvi beszélő, emberiség 15%-a és a fejlett ipari államok lakosságának 40%-a használja világszerte.”(5)

Ehhez képest a magyarokat meglehetősen elkerülte a latin iránti „lelkesedés” – olyannyira, hogy a nagy nyelvújítás idején éppen a magyarban akkoriban burjánzó latin és görög szavakat igyekeztek magyar megfelelőkkel felváltani, méghozzá ezerszám! Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor a magyar múlt még hivatalos szinten sem „Latin-múlt”!

(c) Az egyház, amikor a nemzeti nyelvek használatát engedélyezte, úgy vélte, hogy a latin megmarad a liturgia nyelvének.

- Erre mindenképpen szükség volt, ha az Egyház meg akarta őrizni a centralizált hatalmát. Természetesen ezzel kéz a kézben járhatott az a „kultúrstratégiai” fogás, hogy így a latin nyelvről is el kellett terjeszteni, hogy az „Egyház nyelveként” a „liturgia nyelve”, s mint olyan, különb a többi nyelvnél: mivel a hitet maga a tartalom képviselte, és legfőbb ellenfele az egyre inkább feleszmélő tudományos gondolkodás volt, így kézenfekvő lehetett, hogy használatának egyfajta különleges hatást képességet tulajdonítottak – és erről a hagyományos elképzelésről szó Kada úr következő mondata:

(d) „(…) ez a klasszikus idióma kiválóan alkalmas arra, hogy megtanítson a logikus gondolkodásra.”

Most erről van szó elsősorban, és a következő mondatról is:

(e) „És kulcsot ad egy sereg nemzeti nyelv megtanulásához.”

Úgy tűnik, hogy ezek azok a korábbi és hagyományos ismérvek, vagyis amiket az ESP-mozgalom is igyekszik meglovagolni – nem burkoltan, hanem igencsak nyíltan arra építve, hogy ezt a hagyományt folytatni kívánják az ESP által.

A felmerülő kérdés: honnan eredhet ez a hagyományos szemlélet?

Az ESP-val kapcsolatban azért fontos ezt a latinhoz fűződő hagyományos elképzelést tisztázni, mert az ESP propedeutikai szerepének feltételezése valószínűleg ebből ered – azzal a változattal, hogy míg a latint az általános intelligencia, a logikus gondolkodásmód fejlődéséhez kötötték, az ESP mozgalom elsősorban a többi nyelv megtanulásának elsőrendű lehetőségét látja benne, ámbátor sok helyütt utalnak más készségek transzfer jellegű javulásához is vezet (ez egyértelműen a latinhoz fűződő hagyomány „felelevenítése”)

   A dolog logikájának hitelessége érdekes fordulatot vesz – a latin és az eszperantó egymáshoz képesti nehézségi foka nagyjából „ég és föld” kategóriába esik, holott mindkettőhöz szinte ugyanazt a transzferhatást igyekeznek kötni.

***

Ennek szemléltetésére álljon itt egy tekintélyes ESPista írás idevonatkozó néhány részlete:

***

2. Edward Symoens-ról és „Az eszperantó propedeutikai [előkészítői] értéké”(7)-ről először, de nem utoljára!

„(…) Csaknem mostanáig a latint tekintették – jogosan – bevezetőnek, különösen a modern latin nyelvekhez és az egyetemes gondolkodásmódhoz. Különféle tulajdonságaival segíti a tanulókat összehasonlítani, leszármaztatni, elemezni, okoskodni és megszabadulni az anyanyelvi gondolkodásmódtól.(a)

Sajnos a latin nagyon nehéz nyelv, csak az intellektuálisan eléggé tehetséges és motivált tanulók szűk csoportja által uralható, és nem hordozza a gyakorlati kommunikációs probléma megoldását sem.(b) Ezért, és talán más okok miatt is, sok országban eltűnt az oktatási progra­mokból(c), vagy tanítása csak heti néhány órára csökkent, ami egyáltalán nem elég ahhoz, hogy korábbi nevelő szerepének megfeleljen. A modern nyelvek azonnali, minden előkészítés nélküli tanulása lépett a latin helyébe is.(*)”

(…)

”Gyakran “a modern latin”-nak vagy “a demokratikus latin(**)”-nak nevezik, utalva a kettős szerepre, amit sok évszázadon át a latin nyelv játszott, mint semleges, határt túlhaladó “lingua franca”(d) és MINT BEVEZETŐ MÁS NYELVEK TANULÁSÁHOZ. (A “demokratikus” természetesen nem az értelmiségieknek azokra a rétegeire céloz, akik néhány évszázadon át használták a latint, hanem szélesebb embercsoportoknak arra a lehetőségére, hogy tanuljanak és a mában uralják az eszperantót, demokratikus elveinknek megfelelően.)”

„Mivel, hogyan segíthet az eszperantó?

Az eszperantó előzetes tanulása megkönnyíti következő nyelvek tanulását, ahogyan tette azt a latin tanulása.(e) Ez tény adja a nemzetközi nyelv propedeutikai, azaz előkészítő, beavató, bevezető értékét más nyelvek ezt követő választásához és könnyebb megtanulásához.”(***)

(…)

„Abból a tényből adódóan, hogy az eszperantó olyan nyelv, amely gondolkodtat, tanulmányozása kibontakoztat más, általánosabb képességeket: a képességet megfigyelni, átgondolni, okoskodni, összehasonlítani, elemezni, összetenni, következtetni, származtatni... (f) Ezek a gyorsan kibontakozó képességek hasznosulnak más nyelvek tanulásánál is, tehát átvihetők új tanulási helyzetekre.”(g)(8)

Az ehhez fűzhető bevezető megjegyzések:

Symoens ezekben a pontokban önellentmondásba kavarodik: az (a) szerint a latin okoskodni tanít – a (b) szerint a nehézsége miatt csak az eleve intelligensebb tanulói képesek csak uralni, és (c) emiatt el is tűnt a tananyagokból. Aztán a (d) alapján az ESP-t a latinnal összemosóan jellemzi, és az (e) pontban már ugyanazt tulajdonítja az ESP-nak, mint a latinnak, amit az (f) pontban tényként közöl, és a (g) pontban szerinte már kész is a transzfer-hatás igazolása! A furcsasága ennek az elképzelésnek az, hogy a latin őszerinte is „Sajnos a latin nagyon nehéz nyelv”, ellenben ugyanezen cikkében az eszperantót „egyszerűnek, könnyűnek, és átláthatónak” minősíti – a probléma itt az, hogy ha az egyik ismeretkör nagyon nehéz, a másik pedig nagyon könnyű, akkor hogyan vezethetnek ugyanazon transzferes hatásra; mivel Symoens az (e) és (***) pontokban pontosan ezt állítja.

   Ha egy képességet (ti. az idegen nyelvek tanulását, elsajátítását), készséget az ismeretkörök nehézségi skálájának mindkét pólusán található konkrét ismeret-terület (latin-ESP) egyformán, transzferes módon fejlesztheti, akkor ez az elképzelés vagy úgy érvényes, hogy maga a konkrét ismeretkör terület gyakorlása (=idegen nyelv tanulása) önmagára van kedvező hatással (vagyis maga a tevékenység fejleszt, nem pedig a konkrét tartalom, tehát maga a nyelvtanulás fejleszti a nyelvtanulást, nem pedig kizárólag egy adott konkrét nyelv, a latin és ESP van ilyen hatással, tehát ez nem kizárólagos tulajdonságuk!), vagy úgy, hogy egyik sincs hatással.

(*) Ez a mondata Symoens-nak eléggé többértelmű: jelentheti azt is, hogy elképzelgése szerint korábban a latin elsajátítása után tanultak egy következő nyelvet, és ez alapján ő szükségszerűnek tartja, hogy az idegen nyelveknek mindenképpen kell egy bevezető, más nyelvvel kapcsolatos előkészítő tanulmány, különben a nyelvtanulás eredménye nem lesz „tökéletes”, vagy egyáltalán eredményes. És ezek alapján jelentheti azt az előzetes következtetést is, hogy ha kell bevezetés, akkor erre az ESP a legalkalmasabb.

(***) Hozzátehetnénk, hogy a latin nem tette könnyebbé a nyelvtanulást és más ismeretek elsajátítását sem!
Legfeljebb a nehézségéhez képest tűnt minden más könnyebbnek! Továbbá a többség az első idegen nyelv
megtanulása után nem fog második idegen nyelv tanulásába!
Egy leegyszerűsített nyelvtanú nyelvhez képest minden más csak „kivételekkel és hülyeségekkel” teli
zagyvalék lesz, ahogy egyes lelkes ESPisták időnként nyilatkoznak a nemzeti nyelvekről!

 ***

3. Propedeutika  a MESZ-ben

Az ember azt gondolná, hogy az ESP propedeutikai értékének és szerepének hangsúlyozása aránylag új keletű dolog lehet, és mintegy mellékes támogató érvként van jelen a mozgalom életében. Nos, ez nem így van – méghozzá annyira nem hogy a Magyarországi Eszperantó Szövetség Alapszabályában(9) is benne van a propedeutikai értékre való hivatkozás, a következőképpen:

„2. A SZÖVETSÉG CÉLJA, ALAPELVEI ÉS TEVÉKENYSÉGE

2.8. A Szövetség kulturális szervezet, amely támogatja és elősegíti az eszperantó nyelv oktatását és maga is szervez tanfolyamokat, tagjait rendszeres önművelésre neveli, tevékenységével szélesíti az eszperantó nyelv megismerését és alkalmazását. Bátorítja tagjait, hogy az eszperantó nyelv propedeutikus értékére építve sajátítsanak el idegen nyelveket.”

Ezek után joggal gondolhatjuk, hogy ha mindez a Szövetség alapszabályában is jelen van, akkor mindenki, aki a mozgalom hivatalos tagjává lesz, az elsajátítja, elfogadja, sőt terjeszti – annak minden eredőjével, amikről a továbbiakban még bőségesen lesz szó!

 ***

4. Beszámoló a 91. Eszperantó Világkongresszusról (10)

Egy másik megjelenési formája a propedeutikának a kongresszusokon való ismételt hirdetése – mint ahogyan pl. a 91. Eszperantó Világkongresszuson is, amit Firenzében rendeztek meg 2006. július 29. és augusztus 5. között. (A kongresszuson 2206 fő vett részt, 62 országból, közöttük legalább 42 magyar volt.)

Idézet az egyik programpontról:

„Az Iskola Napján Dr. Molnár Lajos tartott előadást a „Dobbantó a Nyelvekhez(11)” Nemzetközi Munkacsoportról, amely az eszperantót, mint elsőként tanulandó idegen nyelvet és képességfejlesztő tantárgyat szeretné bevezetni az Európai Unió általános iskoláiban.”

Vagyis itt már egy konkrétan megfogalmazódott, a propedeutikára alapozott programot láthatunk – egyértelmű törekvéssel.

***

Mivel ezek után belátható, hogy a korábban latinnak tulajdonított propedeutikai szerep eszperantóra való átruházásnak hangsúlyozása az eszperantó mozgalomnak nemcsak lényeges, hanem talán életbe vágóan fontos eleme – így az is belátható, hogy ezzel a kérdéssel a későbbiekben is igen behatóan fogok foglalkozni.

 ***

Most azonban következzen a latinnak tulajdonított általános fejlesztő kvalitásokról némi szakirodalmi áttekintés!

 ***

5. Szakirodalmi hivatkozások

A latin nyelvtanulásra ható pozitív transzferhatásáról

Vessük össze a korábbiakat a következőkkel!

5.1. Idegen nyelv - Anyanyelv (A nyelvészet és a nyelvoktatás kölcsönhatása)
A nyelvtani tudatról és készségről c. fejezetben, 57.o.) 1970-ből!(12)

Hegedüs József - Marx Károly Közgazdasági Egyetem nyelvi Intézet:

"Sokáig tartotta magát az a hiedelem – ma is vannak szószólói -, hogy a latin nyelvtan tudása jelentősen megkönnyíti az idegen nyelvi nyelvtan megértését és elsajátítását. A legújabb, a készség átvitelével (transzfer) foglalkozó kísérletek azonban nem igazolják ezt a régi feltevést. A latin kétségtelenül segít a nyelvtani terminológia elsajátításában - de nem a nyelv elsajátításában. A terminológiában is csak akkor, ha a nyelvtant "hagyományosan" elemezzük.
Mindazonáltal fel kell tételeznünk a pozitív transzfer lehetőségét. Ezt azonban nem szükségképpen egy másik idegen nyelvből kiindulva lehet elképzelni. Semmi komolyan számba vehető érv nem szól az ellen, hogy az anyanyelvet - az anyanyelv különlegesen ilyen célból szerkesztendő nyelvtanát - alkalmazzuk valamilyen (ez idő szerint még nem igen körvonalazott) formában az idegen nyelv nyelvtanának megértése és begyakorlása során. Így ez a különleges anyanyelvi nyelvtan általános egyetemes nyelvtani alapként szolgálhatna bármely idegen nyelvi grammatika megértetése során. Más szavakkal: az anyanyelvi nyelvtan az általános emberi nyelv "bázisképlete" is lehetne - a magyar anyanyelvűek számára. Vagyis pontosan azt a szerepet játszhatná - méghozzá eredményesebben -, mint amit a latin grammatika transzferens szerepéről hittünk."

***

5.2. Fodor István: Mire jó a nyelvtudomány? – Nyelv és élet, Balassi Kiadó, Bp., 2001, (2. kiadás) (13)

3. A nyelvészet és a többi tudomány.

3.1.3. Logika fejezet. (126.o.)

„Szeretnék még egy korábban igen elterjedt tévhitet eloszlatni, amelyben többen ma is hisznek, hogy ti. a latin ’logikus’ nyelv. Az elmondottakból kitűnik, hogy a latin nem logikusabb más nyelveknél, de nem is logikátlanabb. A téves nézet alighanem a XIX. Században az általános közoktatással terjedt el, amikor a latint kötelezően oktatták, mint idegen nyelvet a középiskola első osztálytól kezdve, a XX. század első felében pedig a gimnáziumokban, mint első idegen nyelvet. E vélekedés valós alapja nyilvánvalóan az, hogy a tanulók a latinnak az anyanyelvüktől különböző sajátos szerkezetével szembesülve ráeszméltek, hogy mondanivalójukat, az eddig anyanyelvükön kifejezett fogalmakat teljesen különböző módon lehet, illetve kell kifejezniük,  ez pedig a szabályok és ragozási táblázatok besulykolásán túl figyelmüket fejlesztette, és gondolkodásukat csiszolta. Persze minden első nyelv tanulásakor ez történik. A latin nyelvtanulásnak egyéb előnyeit is ismerték, amelyeket a szülők és tanárok a tanulókban tudatosítottak, nevezetesen, hogy a latin művelődésünknek hordozója (a görög mellett), és a latin tudása az általános műveltség magasabb szintjét jelenti (a többi ismeret mellett). Nyelvünk szókincsében több száz latin eredetű szó található (közülük mintegy 100 az alapszókincs részeként, pl. akác, citrom, iskola, óra, sors, templom, a hónapok nevei). Számuk napjainkban (nem mindig a szükség okán) egyre növekszik – ellentétben a nyelvújítás korával, amikor százával teremtettek új szavakat a latin helyébe –, részben az angolból vagy az angolból visszalatinosított alakban is, pl. kommunikál, konszenzus, tolerancia, komputer (< angol computer < latin computare ’összeszámolni’), projektum, angolosan prodzsekt (<angol project < latin proiectum ’előre helyzett  /dolog/’) stb. Ajánlatos tehát a latin bizonyos fokú ismerete az értelmiségi pályákon dolgozóknak, főképp pedig nélkülözhetetlen a szellemtudományok kutatóinak.”

***

5.3. Thorndike & Woodworth, 1901: In Search of the Benefits of Learning Latin (14)

„Discussion
Students who studied Latin at school were less well prepared for learning Spanish than their contemporaries who had learned French at school. The superior performance of the French group was particularly marked in the correct use of grammar rules and was also obvious as a trend in vocabulary skills. The negative transfer effects of Latin on learning Spanish, which became apparent in the analysis of grammar errors, suggest that accessing Romance languages by way of Latin may not only be a detour but may also be a complication. For students with a Latin background, the acquisition of Spanish may often be impeded by so-called “false friends.” In other words, superficial similarities between certain words in the two languages may lead to the inappropriate use or modification of these words. Because of the grammar similarities
between modern Romance languages, there may be no need for the link function of Latin when learning these languages. The results of the error analysis support the theoretical view of transfer, which was outlined by E. L. Thorndike and Woodworth (1901) about a century ago and has been specified in modern cognitive theories. According to these theories, specific knowledge elements and cognitive activities rather than formal rigor are transferred from one situation to another. This appears to be true for Latin.”

 ***

5.4. Walter F. Kugemann: Megtanulok tanulni - Budapest, Gondolat Kiadó. 1976. (32-33.o.)(15)

„Transzferrel magyarázható, amikor egy összetett feladat megoldása könnyebben sikerül azoknak, akik korábban már sokmindent tanultak, még ha ezeknek közvetlenül semmi közük sincs az új problémához.

Ezen az alapon sok tanár vallja, hogy a latin nyelv tanulása fejleszti a gondolkodóképességet. A gyakorlat ezt nem igazolta. Thorndike is megállapította (1924-ben), hogy egyévnyi latintanulás pontosan annyira fejleszti a gondolkodóképességet, mint egyévnyi tornatanítás.

De vigasztalódjanak a latintanárok: más tárgyaknál sem tapasztaltak ilyen sajátos gondolkodásfejlesztő hatást. Még a legtöbbet, bár nem túl sokat, ért ebből a szempontból az algebra, geometria és trigonometria.

Undeutsch professzor, a kölni egyetem pszichológiatanára szerint a tanulság az, hogy „a latintanulás fejleszti a diákok latin nyelvtudását”.

És ugyanígy van ez más tárgyakkal is. Az tehát, hogy szellemi képességeink fejlesztése egyes tantárgyak különösen alkalmasak lennének, puszta illúzió. Nyugodjunk bele ebbe. Egyébként is ebben a könyvben nem vitatkozunk arról, hogy az egyes iskolai tantárgyak mennyiben hasznosak.

Fontosabb dolgokat tudunk meg Fawcetts egyik kísérletéből. Két tanulócsoportot egy éven át – hetenként egy-egy órában – geometriára oktattak. A kísérlet előtt és után ellenőrizték problémamegoldó képességüket. De az egyik csoportot arra is megtanították, hogyan alkalmazhatják a geometriai észjárást általános problémáknál. És ahogy letelt a tanév, ők tényleg sokkal jobban oldották meg a gondolkodási problémákat, mint azelőtt. A másik csoportnál viszont hatástalan volt a geometriaoktatás.

Vagyis? Az ismeretanyag elsajátítása önmagában csak az ismeretanyagunkat gyarapítja. Csak a problémamegoldás és a tanulás módszerei és műfogásai segítenek egy-egy új helyzetben.”

***

Végezetül egy kis adalék anekdota a latin általános intelligenciafejlesztő hatásáról – a házunk tájáról!

***

6. Nem kellene a latinon „lovagolni”! – avagy, Egy apró érdekesség a latin általános pozitív transzferhatásáról (16)

A Fizikai Szemle 2006/10. számában, a 343.o.-on a a 75 éves Lovas Istvánnal (az MTA rendes tagja, a Debreceni Egyetem Természettudományi Kara emeritus professzora, aki idehaza meghonosította a nagyenergiás atommag- és részecskefizikai kutatást!) olvasható egy beszélgetés, ahol ugyan anekdota-szintjén, de elmeséli esetét a latinnal.

„Ez év október elsején van Lovas Istvánnak, az MTA rendes tagjának, a Debreceni Egyetem Természettudományi Kara emeritus professzorának 75. születésnapja. Ebből az alkalomból kérdezem egykori tanáromat, ma kollégámat és barátomat életútjáról.

(…)

Ekkor belépett az osztályfőnök: Magyar László. Ezzel életemben egy új fejezet kezdődött! Az osztályfőnök úr megkérdezte tőlem. "Tudsz-e latinul?" "Ezt nem lehet mondani, feleltem - minthogy Gyöngyösön is a latinból kapott »jó« miatt nem lehetett kitűnő a bizonyítványom." "Ez baj, de nem súlyos. Lehet rajta segíteni. Kérdezd meg valamelyik osztálytársadtól, hogy mit kell tudni nálunk latin nyelvtanból. Tanuld meg, és ha kész vagy, szólj." Attól kezdve a latin nyelvtannal keltem és feküdtem. Öt sikertelen kísérletet tettem. A tanár úr nem haragudott, nem szidott, csak csendesen megjegyezte: "Ebbe az iskolába járni nem kötelező. Vannak más iskolák is. Nagyon jók!" Volt egy másik mondása is, ami elkísér a sírig: "A latin intelligencia dolga."

A hatodik kísérlet alkalmával minden feltett kérdésre helyes választ adtam. "A nyelvtani szabályokat már tudod, de lássuk, hogy tudod-e őket alkalmazni!" Azzal kikereste a dolgozatfüzetemet. Bemártotta tollát a pirostintás kalamárisba, és írta a javításokat, egyiket a másik után, majd pedig becsukta a füzetet. "Elmehetsz." - mondta halkan. Én sírva mentem haza. Másnap az ajtó előtt várakoztam. Az osztályfőnök úr megkérdezte: "Miért nem ülsz a helyeden?" - és maga előtt betuszkolt az osztályba. Ez azt jelentette, hogy nem kell másik, ugyancsak "jó" iskolát keresnem. Maradhatok! Az évvégi bizonyítványom már "majdnem" jeles lett! Osztályfőnök úr egyenként adta át a bizonyítványainkat. Mindnyájunkhoz volt egy jó szava. Amikor az enyém került sorra csak annyit mondott: "Szép volt!" - és felém nyújtotta a kezét. (…)

Kitűnő tanáraim voltak Gyöngyösön is, az államosított, Ady Endre nevét viselő gimnáziumban is, hasonlóképp az Eötvös Loránd Tudományegyetemen is. Gazdag útravalót kaptam tőlük. Mindent megtettek azért, hogy belénk oltsák az igaz, a szép és a jó szeretetét. Ami azonban meghatározó volt egész életemre, az Magyar László tanár úrnak az a mondása volt, hogy "A latin intelligencia dolga!"

- Miért éppen a magfizika került érdeklődésed középpontjába?(...)”

***

Folyt. köv.!

 ***

7. Források:

(1)

Lomb Kató: Bábeli harmónia – Interjú Európa híres soknyelvű embereivel.

(2)

Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései – Beszélők és közösségek, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. Bírálók: Borbély Anna, Jarovinszkij Alekszandr.

(3)

Magyar nyelv - Nyelvtörténet

http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_nyelv

„Az újmagyar korban (1772–1920) alakul ki az egységes nemzeti nyelv és a mai magyar irodalmi nyelv, a 18–19. századi írók, költők, valamint a nyelvújítás révén (Kazinczy Ferenc vezetésével). A magyar nyelv először 1844–1849 között, majd véglegesen 1867-ben lett Magyarország hivatalos nyelve. Az ország hivatalos nyelve korábban a latin volt.”

(4)

Nyelvtörténeti korszakok a magyarban

http://hu.wikipedia.org/wiki/Nyelvt%C3%B6rt%C3%A9neti_korszakok_a_magyarban

(5)

Latin nyelv

http://hu.wikipedia.org/wiki/Latin

(6)

Újlatin nyelvek

http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%9Ajlatin_nyelvek

(7)

Edward Symoens: Az eszperantó propedeutikai [előkészítői] értéke
http://vilagnyelv.tripod.com/Modern.htm#F6

Edward Symoens  az Eszperantista Tanárok Nemzetközi Szövetségének (ILEI) hajdani elnöke.

(8)

A (g) pontiot kifejti még: (Maria Majeczak) A nyelvi képességek transzferálása

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/nyelvtud/proped/html/pro2b4c.htm

(9)

A MAGYARORSZÁGI ESZPERANTÓ SZÖVETSÉG ALAPSZABÁLYA

http://www.vilagvevo.radio.hu/adasok/15/espalsz.htm

(10)

Beszámoló a 91. Eszperantó Világkongresszusról

http://www.c3.hu/~esperantohea/download/hu/egyeb/konghat/konghat.doc.

(11)

Dobbantó - Lingvolanĉilo

http://www.tar.hu/esperanto-balaton/dobbanto.doc

(12)(13)

lásd a cikkben.

(14)

Thorndike & Woodworth, 1901: In Search of the Benefits of Learning Latin
http://www.ifvll.ethz.ch/people/sterne/haag_stern_2003.pdf

(15)

lásd a cikkben.

(16)

Lovas Istvánról:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lovas_Istv%C3%A1n_%28akad%C3%A9mikus%29

Fizikai Szemle 2006/10. 343.o. - Beszélgetés a 75 éves Lovas Istvánnal:

http://www.kfki.hu/fszemle/archivum/fsz0610/lovas0610.html

Rhiemeier az ESP karakterkészlettel kapcsolatban többek között ezt írta:

„A mássalhangzók e sokszínűsége problémát okoz a helyesírás terén is. A latin betűs írás egyszerűen nem tartalmaz elegendő betűt arra, hogy mindezeket kifejezze, legalábbis úgy semmiképpen, ha valaki el akarja kerülni az abszurd betűértékeket. Tehát, az ESP mellékjeleket használ a mássalhangzókon. Ezek a mellékjelek aztán azonnal problémát okoznak a számítástechnikában és a nyomtatási technikában, ami elkerülhető lett volna egy szűkebb mássalhangzókészlettel (vagy azzal, hogy kettős betűket alkalmaznak, olyanokat, mint pl. az sh vagy a ch – ami általános gyakorlatként el is terjedt az ESPisták között!), és az előzőek ismeretében ezek nem is szerepelnek a később készült nyelvi tervezetekben sem.”(0)

Ezzel kapcsolatban valaki ezt jegyezte meg(1):

„Hát, nagyon "komoly érvek" fordulnak elő benne! - Milyen felelőtlen, tényleg, hogy Zamenhof a XIX. században nem gondolt a karakterkódolásra és internetre! Hát hogyan akart e-maileket írni ez az ember?! És a Word az neki smafu volt? Szűkítette volna le inkább a mássalhangzókészletet, hogy bármilyen protokoll kezelni tudja, nem igaz? Jörg egyébként sejti, hogy nyitott kapukat dönget, mert a diakritikumos msh.-kat valóban egyszerűen egy "x" karakter hozzáfűzésével jelölik karakteres formátumokban.”

Felvethető ezzel kapcsolatban, hogy akkor már sérül a Zamenhof-i "egy jel - egy hang" "törvény"(2), azonban a nyelvészek véleménye szerint ez nem is baj, mivel „ezekre a "törvényekre" nem szabad úgy gondolni, mintha kőtáblába lennének vésve... inkább, mint ajánlásokra. Úgy, ahogy a magyar helyesírási szabályzatra illene: ajánlásokra, és nem mint törvények gyűjteményére.”(3) Az ESP rendszerében és az ESP mozgalom eszméiben az alapelvek sérthetetlenek, többek között ezért is történt meg az, hogy az IDO-val és a többi ESP-reformmal kapcsolatos ajánlásokra mégis elutasítóan reagáltak a konzervatív ESPisták.(4)

***

A karakterkódolással és az internettel kapcsolatban valóban nem egészen jogos az a kritika, hogy Zamenhof a XIX. században nem gondolt erre(1), azonban nyomda már akkor is volt... és a korabeli technikával még nehezebben is mehetett a mellékjelek használata, mint ma.(5)

Az ún. conlanger fórumokkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy: „ez egy olyan hobbi, hogy az ember mesterséges "természetes" nyelveket készít magának (mint nem formális nyelveket). A többség leginkább az esztétikai és intellektuális élvezet kedvéért, harcias eszperantisták annyira nem járnak ilyen helyekre. Arról jutott eszembe, hogy a conlangerek általában próbálják a minimumra szorítani a mellékjeleket ill. az aposztrófot. (Sőt az aposztróf kimondottan ciki.)”

A karakterkódolás mellesleg a magyar nyelvet is igen nehézkesen megjeleníthetővé tette még nem is olyan régen a szövegszerkesztési technikában. Mindezek a problémákat azonban az unicode „magával vitte”.(6)

***

A tervezett nyelvek karakterkészletével kapcsolatban merül fel a tervezeteket készítők hozzáállása ezekhez a kérdésekhez, amit ők hobbinak, intellektuális élvezetforrásnak tekintenek – ellentétben az ESPisták többségével, akik nemigen keresik fel ezeket a fórumokat, és nem is tűnnek fogékonynak a tervezett nyelvekben fellelhető újításokra, amivel az ESP esetleges hiányosságait, nehézkességeit kijavíthatnák (ha akarnák). Érdekes módon azonban valószínűleg maga Zamenhof is sokat meríthetett a közvetlen elődjének, Johann Martin Schleyer munkájából, a Volapükből, hiszen számos sajátsága erősen emlékeztet rá – valószínűleg emiatt az erős hasonlóság miatt viseltetnek az ESPisták akkora ellenszenvvel a volapük iránt; és ennek nyomán alkottak egy szót is, amiről a wikipédiában ez olvasható’Esperanto vocabulary’ címszó alatt a ’Cultural "in" words’ alfejezetben

: „A volapukaĵo, for example, is something needlessly incomprehensible, derived from the name of the rather stilted, complex, and proprietary constructed language Volapük, which preceded Esperanto by a few years and was replaced by it. = A volapukaĵo, például, valami szükségtelenül értelmetlen dolgot jelent; a szó annak a Volapük elnevezésű, eléggé dagályos és mesterkélt, komplex és (egyszemélyi felügyeletű) magántulajdonban maradt mesterséges nyelvből származik, ami néhány évvel megelőzte az ESP-t, és amit ez utóbbi váltott fel.”(*)

 A volapük azonban kifulladt, míg az ESP nem – felmerülhet a kérdés, hogy magának az alkotójának mekkora része lehetett ebben. A korábbiakhoz kapcsolódva – Zamenhof minden bizonnyal a korábbi tervezett nyelveket alkotóknál nagyobb hevülettel, elszántsággal, meggyőződéssel, hittel dolgozott az ESPn, és nem holmi hobbinak, intellektuális szórakozásnak tekintette – mindebben szintén osztozott elődje mentalitásában, akinek alapcélját a következőkben foglalta össze, 1878-ban: „A keresztény Európának egységes írásra éppen úgy szüksége van, mint egységes vallásra.”

A következők ugyancsak a wikipédiában olvashatók:

„…Zamenhof az akkor Oroszországhoz tartozó, soknemzetiségű Białystokban született zsidó családban. Gyermekkora óta érdekelték a nyelvek: oroszul, lengyelül és németül tökéletesen, franciául gyengébben, ezen kívül még 8 nyelven (köztük latinul és görögül is) valamilyen fokon beszélt. Felmerült benne a gondolat, hogy talán egy közös nyelv megoldaná a különböző etnikumok közötti békétlenséget, viszálykodást.* Gimnazista korában kétszer (1878, 1880) kiadta az eszperantó korai változatát. Ekkor alakította ki az eszperantó alapideológiáját, a homaranizmust: minden ember az emberiség egyenlő értékű tagja, az emberek testvérek, szeretniük kell egymást, és a kölcsönös emberi megértésre törekednek, etnikumra, vallásra való tekintet nélkül**….(**)

*Kicsit messianisztikus elképzelés, de a zsidó vallásból ez talán logikusan következik...

** Ez a világmegváltó, "világbéke-egy-nyelv-használata-által" mánia érezhetően megtalálható az ESPisták többségénél: ezt valahogy jobban közvetíti az ESP, mint az eredeti célját. Bár ki tudja – kialakult egy törzsközösségi jellegű társaság egy nyelv körül – mellesleg valahol a katolicizmus célja is hasonló –, ami jellegében összevethető Schleyer Európának szánt „egységes nyelv, és egységes vallás2 alapideológiájával, ám Zamenhof tovább ment, ő már az egész emberiségben gondolkodott.

Mi kellett ehhez a grandiózus elképzeléshez? Elég lett volna az, hogy egy soknyelvű környezetbe született, erősen vallásos nevelést kapó kisgyerek, akinek az apja nyelvtanítással is foglalkozik… ne kapjon elegendő figyelmet a szülei részéről?

A következő idézet Szerdahelyi István-tól származik:

„…Az eszperantó szerzője - eredeileg: Lejzer Samenhof; az eszperantó megalkotása után: Lazaro Ludoviko Zamenhof - 1859. december 15-én született Bialystok lengyel városkában. *Apja Marko Samenhof földrajz- és nyelvszakos tanár, héber és jiddis nyelvű állami kiadványok állami cenzora, tankönyvíró. Otthoni nyelvük az orosz volt, édesanyával gyakran jiddisül beszéltek, ez volt egyébként a soknemzetiségű kis város közvetítő nyelve is.** Zamenhof folyékonyan beszélt németül és lengyelül, a középiskolában a franciát sajátította el beszédszinten, receptív fokon ismerte a hébert, arámot, latint, görögöt és az angolt. Bialystok egy miniatűr Bábel*** volt: lakosai négy különböző nyelvet beszéltek. Egymás iránt táplált gyűlöletük okát Zamenhof a soknyelvűségben látta; ezért fogant meg benne a gondolat, hogy alkosson egy nemzetközi nyelvet….”(***)

* Zamenhof jó és szófogadó gyerek lehetett, és az apja példája későbbi életkorában is elkísérte... sokszor előfordul, hogy a gyermek igyekszik a szülei figyelmét felkelteni valami olyasmivel, ami a gyerek szerint az szüleit érdekelheti, és ezáltal figyelmet szentelnek neki... nem lehetetlen, hogy a kis Lejzer ezzel akarta felkelteni az apja figyelmét, mert az nem foglalkozott vele... Másik dolog, hogy nem igazán értem, hogy ha ő maga olyan sok nyelven tudott kommunikálni, akkor miért élte át annyira kétségbeesett abszolutizmussal a többnyelvűséget? Lehet, hogy itt is az működött, hogy a sok-sok nyelv ellenére egy nyelvet akart beszélni, akár a szüleivel is? Lejzer pszichoanalitikai vizsgálata akár ezt is valószínűsítheti – mármint azt, hogy miért vetett aztán annyi energiát bele, mivel ez is tipikus: a felnőtté vált gyerek, aki valahogyan közös hangot akart találni a szüleivel, továbbra is igyekszik első próbálkozását végig vinni, ami azonban életfogytig tartó mániává válhat, mivel célt már nem érhet, így marad a folyamatos munka vele, hátha ... sokaknál maradnak meg így a gyerekkori hobbik: ami gyermekkorban biztonságérzetet adott, az sokszor kitart felnőttkorban is, mint feszültség-levezetés, kikapcsolódás, stb. Talán, ha megnézzük a többi mesterséges nyelv alkotóját azt láthatjuk, hogy közülük senki nem rendelkezett ilyen háttérrel, ami előrevetítheti ezt a fajta fanatizmust, még ha az emberiség javát is hivatott szolgálni ... a többieknél valóban hobbi és esztétikai élményt nyújtó, színvonalas kikapcsolódás lehetett, míg a kis Lejzer-nél az Ödipusz-komplexus egyfajta megoldási módja lehetett, ezzel átlagon felüli motivációt szolgáltatva.

**Elgondolkodtatók azok a kérdések is, hogy 1. Ha volt a Zamenhof-család kisvárosának általánosan használatos közvetítőnyelve, akkor milyen gyűlölködésről emlékeznek meg?; 2. A fenti idézetben azt írják, hogy otthon oroszul beszéltek, de a kis Lejzer az anyjával jiddisül beszélt gyakran… az is következhet ebből, hogy az apja és anyja nem biztos, hogy maradéktalanul tudott kommunikálni egymással – a szerelemben, legalábbis eleinte a különböző anyanyelv nem probléma! Vagy mégis kialakult volna valami ellentét az apja és az anyja között?; 3. Vagy az apjával oroszul, az anyjával inkább jiddisül beszélt a kis Zamenhof?; 4. Elképzelhetetlen lenne, hogy a gyermek Lejzer fejében a szülei másnyelvűsége miatti ellentétet vetítette rá és túlozta el a környezetére?; 5. Esetleg – az előbbi feltevésből kiindulva – a közös nyelv alapgondolatát az ihlette volna, hogy így a család a soknyelvűsége ellenére „megtalálná végre a közös hangot”?

Gyakori eset, hogy a gyermek a szülei közötti konfliktus megakadályozására, megelőzésére életfogytig motiválódik egy cél iránt, amivel gyerekfejjel megoldhatónak vélte a szülei közötti ellentétetek.

***Sok ESPista szerint ez az analógia továbbfejleszthető, egyik jeles tagjuk így fogalmaz: "Európa soknyelvű kontinens. Igazi Bábel!"

Mindez elgondolkodtató, különösen a fiatal Zamenhof szemszögéből, mivel Bábel története meghatározó jelentőségű a Bibliában – mint Isten akaratának egyik ékes bizonyítéka … a gyerekkorú nyelvtervező azonban szembemegy ezzel. Nem lehetetlen, hogy az atyai nevelés erős kritikája ez?

Mert, gondoljunk csak bele: az Európára húzott Bábeli hasonlat eléggé sántíthat! Hiszen a Biblia szerint Bábelben éppen az volt a lényeg, hogy a torony megépítésénél egy nyelvet beszélt mindenki, és egy idealisztikus célt akartak elérni, és szépen haladtak (ahogy a Biblia írja, persze), vagyis ott éppenhogy az a képlátható, hogy az emberek egy nyelvet beszélnek, és a biblia elmondása, elmondója szerint éppen ez nem tetszett istennek. Ha úgy vesszük, a keresztény elemzők még azt is mondhatnák, hogy a bábeli nyelvzavarással Istennek célja volt, méghozzá éppen az, hogy az emberek egységes erővel ne csináljanak valami irdatlan ostobaságot ... mármint Isten véleménye szerint!) Továbbvezetve: teleologikusan gondolkodva, ha a soknyelvűségnek határozott célja van, az lehet hogy éppen az, hogy ne globalizálódjunk, mert annak nem lesz jó vége – ha úgy vesszük, ezzel akár egyet is értenék: sokak szerint a tömegtársadalmi kulturdömping az oka sok problémának. Az emberek nem alkalmasak arra, hogy tömegben éljenek, pláne transzkulturálisan. … Legalábbis, ha Bábel történetére szimbolikus értelmezést alkalmazhatunk, akkor számomra ezt jelenti.

***

Források:

(0) http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=32427

A hozzászólások linkjei:

(1) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10396#10396

(2) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10397#10397

(3) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10398#10398

(4) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10399#10399

(5) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10403#10403

(6) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10405#10405

(7) http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?p=10406#10406

(*) http://en.wikipedia.org/wiki/Esperanto_vocabulary

(**) http://hu.wikipedia.org/wiki/Lazaro_Ludoviko_Zamenhof

(***) http://www.nyelviskola-miskolc.hu/hirek/?hir=16&szo=&honap=2007-02&lap=0 ; továbbá Szerdahelyi István nyomán: www.sk-szeged.hu